Magyar Hírlap, 1998. március (31. évfolyam, 51-62. szám)

1998-03-05 / 54. szám

1998. MÁRCIUS 5., CSÜTÖRTÖK „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Szabadság téri­­ pénznyelő á­r Nem először kiáltanak farkast a Szabadság téren. A hangok ilyenkor - általában - el­hallatszanak a Parlamentig, és a szokásos forgatókönyv szerint a költségvetésből ap­ró huzavonák után jut némi gyorssegélyre. Kétséges, hogy ezúttal is így történik-e. A Magyar Televízió milliárdokkal tarto­zik külsőseinek. Becslések szerint változat­lan struktúra mellett az MTV hónapjai meg vannak számlálva. A menedzsment reak­ciója egyelőre egy tévés Bokros-csomag bevezetése. Felezik a műsorkészítésre for­dítható keretet, pedig már eddig is többen bírálták azt az aránytalanságot, hogy az in­tézmény működési költsége kétszer akko­ra, mint amennyi az alapvető funkciójára, a műsorok előállítására jut. Az intézkedések bevezetése mellett az MTV menedzsmentje kimondatlanul is számít a megszokott állami segítségre. A Szabadság téren sűrűn ismétlődő panasz, hogy az állam elmulasztotta szanálni a Ma­gyar Televíziót a gazdasági társasággá való alakítása előtt, ráadásul az adó működését nem finanszírozza teljes egészében a költ­ségvetés, és nem jut annyi a készülékhasz­nálati díjból sem, mint tavaly. A reklámbe­vételekből azonban az MTV még így is fenn tudta tartani a Szabadság téri pénz­nyelőt. Peták - nagy igyekezetében - még a reklámkorlátozásokkal sem foglalkozott, a plusz bevétel meghosszabbította a MTV életét. Mostanáig. A törvénysértést nem lehet tovább foly­tatni, a hirdetők pedig a legnézettebb mű­sorokkal együtt átvonulnak a kereskedelmi tévékhez. Az MTV így most a csőd felé me­netel, vezetői a politikusokra néznek, és ta­lán kénytelen-kelletlen nekilátnak karcsú­sítani a monstrumot. Ez persze azzal is jár­hat, hogy az átláthatatlan szervezetben kö­vethetőbbé válik a közpénzek milliárdjai­­nak útja. Sokak bánatára. HASZÁN ZOLTÁN ! A tudás versenyfutása Szokatlanul nagy összegű hitelegyezményt írt alá tegnap a magyar művelődési minisz­ter és a Világbank alelnöke Washington­ban: 150 millió dollár jut felsőoktatásunk korszerűsítésére; ez a pénz jelenti a fedeze­tet tudományterületeket integráló, esetleg nemzetközi Universitasok megalapítására. Vajon kinek miért éri meg? S miért toldja meg ezt az összeget a Világbank ösztönzé­sére további százmillióval a magyar állam? A felsőoktatás hálózatának és rendsze­rének korszerűtlenségét és elmaradottsá­gát, a képzés felesleges párhuzamosságait állapították meg a világbanki szakértők. Az ország nagyságához képest aránytalanul sok fokozatú, rendezetlen, széttagolt és me­rev intézményhálózat működik egyenetlen színvonalon, s az intézmények nagy része alkalmatlan színvonalas képzésre. A korszerűsítés Rendet jelent. A szak­mai viták egy szakasza most lezárult. Ered­ményként azonban inkább elvi konszenzus jött létre: az első integrált - a szegedi és a debreceni - egyetemek létrejöttéről dön­tött ugyan a kormány, a nagy pénzek nagy versenyfutása azonban még hátra van. Abban teljes az egyetértés, ki mire, mi­ért nevez... A harmadik évezred felsőokta­tási modellje a liberalizált nagyegyetem, az Universitas lesz, ahol sokféle komplex tu­dás szerezhető meg, s nem a részvételt ju­talmazzák diplomával, hanem az értelmisé­gi igényességet, a tudományos érdeklődést és a szakmai teljesítményt. Ennek persze csak központosított, nagy könyvtárak, szervezett tanulmányi rend és tudásmérés, soknyelvű oktatás, tudomá­nyosan minősített tanárok, kutatók nagy száma felelhet meg. Az integrációs beruhá­zások, építkezések, rendszerek nagy pénzt emésztenek fel. Ez a helyzet paradoxona:­­ az intézményi működés csakis így lesz ra­­­­cionálisabb, tehát olcsóbb. A hitel bizalom. Bizalom abban, hogy a felsőoktatás meghozza társadalmi hasznát.­­A magyar szürkeállomány eddigi teljesít­ményeiben a Világbank - úgy látszik - megtalálta a kellő biztosítékot. Bankárok nem hiteleznek nagy kockázatra. N. SÁNDOR LÁSZLÓ F­ebruár 27-én Pozsonyban Nemcsók János ál­lamtitkár aláírt szlovák partnerével egy „szak­értői jegyzőkönyvnek” titulált egyezményt. Ennyi a hír, amely máris politikai vihart kavart, an­­■­nak ellenére, hogy sem a megegyezés státusa, sem­­ tartalma nem kapott eddig teljes nyilvánosságot. Először vegyük sorra, honnan hova jutottunk a Hágától Pozsonyig vezető féléves úton. A hágai íté­let nagyon kivonatolt lényegi pontjai: érvényes az­­ 1977-es vízlépcsőszerződés, céljait a jelenlegi épít­ményekkel meg kell valósítani, semmit nem kell le­bontani (értsd: a C variáns dunacsúni elterelőmű­vét), és ami nem épült meg, továbbra sem kell meg­építeni (értsd: Nagymaros felépítése nem kötelező). Magyarország kérheti a Bősnél megtermelt energia rá jutó részét, ha hozzájárul a C variáns építési költ­ségeihez - ha nem tart igényt az energiára, költség­hozzájárulás nélkül kérheti a vízhozam felét a szi­­­­getközi szakaszon. A bíróság a két félre bízta a kö­zös üzemeltetés feltételeinek kidolgozását, ehhez hasonlóan a kártérítési igényekről történő megálla­podást, utóbbi esetben megjegyezte, hogy a maga részéről az igényekről történő teljes lemondást tar­taná elfogadhatónak. A pozsonyi megállapodás részleteiről eddig nem lehet tudni, most a tárgyalások eddigi menetéből le­­­­szűrhető legvalószínűbb esetet írom le: a két ország­­ közösen üzemelteti a rendszer összes elemét, a du­nacsúni elterelő mű megtartása mellett, Magyaror­­­­szág feltöltheti a dunakiliti tározót, a két fél kölcsö­nösen lemond a kárigényekről. És Magyarország sa­­ját költségén felépíti az alsó duzzasztóművet, Nagy­marosnál vagy Pilismarótnál. Ez az utolsó pont az, amelyen újra kirobbant a­­politikai vita, nem is alaptalanul. Ha ez nem lenne a megállapodásban, elfogadható lenne azt mondani, hogy a hágai ítélet megvalósításáról tárgyalt a két­­ fél. Az ítélethez képest azonban ez a vitatható (125 és 800 milliárd forint közötti összegek hangzottak el eddig) költségekkel járó, de mindenképpen horribi­lis pénzbe kerülő beruházás az, amelynek a magyar fél számára forintosítható haszna alig, szerződéses ellentételezése szlovák részről egyáltalán nincs. El tudtam volna képzelni olyan megállapodást, hogy felépítjük Nagymarost, és cserébe Szlovákia lebontja a dunacsúni elterelést. Ez az 1977-es szer­ződés betűjéhez való visszatérést jelentette volna, egyszersmind azt, hogy mindkét fél nem keveset enged a Hágában nyert pozícióiból. Abban is meg­állapodhatott volna a két fél, hogy a Duna határsza­kaszán, például Helemba fölött Szlovákia saját költségén alsó duzzasztót épít. Ez a két megoldás mind rosszabb, mint a hágai ítélet, de legalább kompromisszum mindkettő. A pozsonyi megálla­podás nem az. Két tévhitet is el kell oszlatnom a pozsonyi meg­állapodással kapcsolatban: a felső vízmegosztás kul­csa nem került magyar kézbe, és az esetleges nagy­marosi duzzasztás nem segít a Szigetköz állapotán. A megoldás eredményeként a Bős feletti tározó eléggé groteszk képet fog mutatni: képzeljünk el egy tavat, amelyet egy töltés vág félbe, ennek egyik ol­dalán a vízszint három méterrel magasabb, mint a másikon. A töltés közepén, de teljesen szlovák terü­leten áll az a csapként működő elterelőmű, amely szabályozza, hogy az alsó tórészbe mennyi víz jut­hat. A felső tó vize táplálja a bősi turbinákat, az alsó a dunakiliti duzzasztón át a szigetközi Öreg-Dunát. Természetesen a dunacsúni gátat is közösen üze­meltetjük, meg a kilitit is, de azért ez nem magyar kézben lévő szabályozás. Az alsó duzzasztómű pontosan a bősi vízlépcső alvízcsatornájáig képes visszaduzzasztani a Dunát. A Szigetköz holtágrendszerének szintje több méter­rel efelett van. A Szigetközön csak az Öreg-Dunába juttatott, a mostaninál több víz, és annak lassítása segíthet. Azt sem érdemes mondani, hogy a több víznek Nagymaros az ára: a hágai ítélet az alsó duz­zasztó megépítése nélkül is több víz átengedését teszi lehetővé. A fenti álláspont természetesen az ítélet szövegé­nek egyfajta értelmezésén alapul, és a Hágát meg­járt magyar jogászok véleményét tükrözi. Az ügy kapcsán alakult politikai vihar minden­esetre érdekes helyzetbe hozta a nagyobbik kor­mánypártot. A Parlamentben egyedül maradt meg­egyezéspárti véleményével, és ez valószínűleg nem azt jelenti, hogy a többi párt nem kíván megállapo­dást a szlovákokkal, csak ilyent nem szeretne, amely kialakulni látszik. Még a szabad demokrata koalí­ciós partner is bejelentette: ha a pozsonyi megálla­podás a kormány elé kerül, megvétózza annak elfo­gadását. Az MSZP három dolgot tehet: saját parla­menti többségével kierőszakolhatja maga is az egyezmény elfogadását, visszakozhat, illetve el is halaszthatja a döntést a választás utánra. Úgy tűnik, ez utóbbit választja - de ez sem jelent hosszú távú megoldást. Világossá vált ugyanis, hogy a nagymarosi építke­zés nemcsak a jelenlegi koalíció számára próbakő; a választás után semelyik párt nem lép koalícióra a szo­cialistákkal ilyen áron. Ha az MSZP, akár legna­gyobb pártként, kormányzó tényező szeretne lenni, és a pozsonyi megállapodáshoz is ragaszkodik, egye­dül kell abszolút többséget szereznie - ráadásul a gát ügye valóban jól képviselhető, az egyszerű választók nyelvére is nagyon könnyen lefordítható, pénzügyi hatásaiban több százszorosa az eddig leginkább vita­tott ügyek mindegyikének (Tocsik-botrány, tandíj bevezetése, gyermektámogatás-rendszer stb.). A szocialista párt legfőbb döntéshozó szerve a kongresszus. Ez a testület véletlenül épp ezen a hét­végén ülésezik a választás előtt utoljára. A küldöt­tek kezében a felelősség: kívánnak-e véleményt nyilvánítani egy ügyben, amely jóval túlnőtte a szak­mai kereteket. Üzennek-e valamit a választóknak, számíthatnak-e másra egy esetleges MSZP-győze­­lem esetén a gát ügyében, mint amit eddig képvisel­tek a párt kormányzati tisztviselői? TÍMÁR GÁBOR geofizikus (ELTE) Nagymarosi válaszút Horn Gábor A Sör-Virsli Szakszervezet Sokáig ki sem ejthettük a „mun­kanélküliség” szót Kelet-Euró­­pában, az embereknek volt munkahelyük, ami persze nem jelentette azt, hogy mindenki­nek lett volna munkája is. De a látszat, a megélhetés illúziója akkoriban fontosabb volt, mint hogy szembe nézzünk a valóság­gal. E politikához asszisztált az egykori szakszervezet, a pártál­lami idők végén a dolgozóknak csaknem 90 százaléka szakszer­vezeti tag volt. Ez alibit szolgál­tatott arra, hogy a haverok a tag­gyűlésen, majálison legurítsanak néhány üveg Kőbányai Világost a főtt virsli után. A sör mellett csak suttogva esett szó bér­ügyekről, a munkakörülmények javításáról vagy a nagypolitiká­ról. Hangsúlyozom: suttogva, csak úgy egymás között, hiszen mindenki tudta, a dolgok a párt­központban dőlnek el, így volt ez 1988-ig. Akkor úgy látszott, valami megválto­zik, és végre lehetőség nyílik a munkahelyeken az igazi érdek­­védelemre. Sajnos, nem így lett. A szereplők rossz irányba in­dultak el. Az első szabadon vá­lasztott kormány a szakszerve­zeti mozgalom megosztására, különösképpen az MSZOSZ két vállra fektetésére töreke­dett. Bizonyos szempontból ez érthető. Nehezen lett volna el­képzelhető a késő kádári dikta­túrához ezer szállal kötődő szakszervezettel való együtt­működés a demokratikus átala­kulás folyamatában. Más szempontból az akkori politikai elit nagyot hibázott az­zal, hogy nem tartotta fontos­nak az új, független szakszerve­zetek megerősítését. Mire 1993- ban a parlament észbe kapott, és döntött az MSZOSZ óriási vagyonának megosztásáról, már késő volt. A minimális pénzű, infrastruktúrájú új szer­vezetek nem vonzották a párt­állami idők szakszervezetéből kiábrándult tömegeket. Eköz­ben a SZOT-os szakszerveze­teknek különböző nevek és szövetségek alatt szinte sértet­lenül sikerült átmenteniük, megerősíteniük apparátusukat. A gazdasági vezetők sem könnyítették meg a helyzetet, például az ÁVÜ, majd az ÁPV Rt. irányítói előítélettel kezel­ték a dolgozói tulajdonnal kap­csolatos elképzeléseket, és han­goztatták, hogy az erős szak­­szervezeti mozgalom elrettenti a külföldi tőkét. Az újonnan alakult szakszervezeti tömörü­lések, mint például a Liga és a Munkástanácsok, nehezmé­nyezték ezt az álláspontot. Sze­rintük a kommunista mene­dzserek, akik csődbe vitték a vállalatokat, az emberek feje fölül „el akarják adni a gyára­kat”. Egyre megy, kinek volt igaza, a veszekedések oda ve­zettek, hogy a szakszervezetek kimaradtak a tulajdonviszo­nyok, az új kapcsolatrendsze­rek alakításából, és alig esik lat­ba szavuk a gazdasági terhek megosztásánál. A szerző országgyűlési képviselő (SZDSZ) A rendszerváltozás után a legnagyobb szakszervezet elkö­vetett még egy hibát. Összefo­gás helyett politikai legitimá­ciót próbált szerezni magának. Az MSZOSZ (természetesen) az MSZP karjaiba futott. Az akkori erőviszonyokat jelzi a már említett vagyonmegosztási perpatvar. Amikor a parlament döntött, hogy az óriási szak­­szervezeti (MSZOSZ) vagyont osszák meg az újonnan alakult érdekképviseletek között, az MSZP kivonult az ülésterem­ből. A vagyonmegosztással si­került valamelyest stabilizálni az új szervezetek helyzetét. (A döntés sok elemét még ma sem hajtották végre.) A szakszerve­zeti szembeköpősdi ezzel nem ért véget, a valódi érdekvéde­lem helyett a társadalombiz­tosítási önkormányzatok mil­­liárdjai felett való ellenőrzésért kezdődött harc. 1994-ben még jobban ellehe­tetlenül a szakszervezeti moz­galom. Az MSZP négy évvel ezelőtt választási szövetséget kötött az MSZOSZ-szel, ponto­sabban vezetőivel. A szakszer­vezet tagságának szavazataiért cserébe a párt Nagy Sándort, az akkori elnököt tette országos listájának második helyére, és rajta kívül még kilenc szakszer­vezeti funkcionáriust „épített be” parlamenti frakciójába. A szocialisták kötelezettsé­get vállaltak, hogy a kormány szem előtt tartja majd a szak­­szervezeti követeléseket, a munkavállalói érdekeket. Sőt, azt is megígérte, hogy a szak­­szervezetek pozíciói és műkö­dési feltételei javulnak majd. Ez magyarul azt jelentette, hogy a szakszervezeti funkció­kat sikerült átmenteni úgy, hogy maguk is a hatalmi struk­túra részei legyenek, és rálátá­suk legyen a nagy elosztó rend­szerekre. (Úgy mint a régi „szép” időkben.) Jó „húzás” volt ez a nagyob­bik kormányzó párt részéről, hiszen egyes vezetőket közel engedett a húsosfazékhoz, s ez­zel elvette kedvüket attól, hogy erős helyi szervezeteket hozza­nak létre. Ez leginkább arra ve­zetett, hogy a szakszervezet ma már nem a munkavállalók ér­dekeit képviseli, hanem saját bürokráciáját. Létezésükhöz, legitimációjukhoz elegendő né­hány bársonyszék és némi mű­balhé az érdekegyeztetés kö­rül. Elég sajtótájékoztatót tar­tani arról, hogy kiállnak a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók béremelési követelé­se mellett. Eközben persze a munkahelyeken a dolgozók egyre kiszolgáltatottabbak, és vannak privatizált cégek, me­lyeknek dolgozói hónapokig nem kapnak fizetést. De a vad­kapitalizmus kis kft.-iben meg­történnek ennél durvább dol­gok is. Az újságokban naponta olvashatunk olyan története­ket, amelyekben az emberek arról mesélnek, hogy a tulajdo­nos elveszi tőlük az ebédidőt is, zsebből eszegetnek. De előfor­dul az is, hogy a munkáltató sa­ját kezűleg veri véresre alkal­mazottját. És ki ne ismerné az éhségsztrájkoló Király László­­né történetét, aki arra akarta fölhívni a figyelmet, hogy a régi brikettgyár új tulajdonosai le­léptek a munkások bérével együtt. Tudom, ezek szélsősé­ges esetek, és inkább a rendőr­ség hatáskörébe tartoznak, mintsem a szakszervezetébe. Mégis jól jellemzik a helyzetet. A leszakadó rétegek egyre kiszolgáltatottabbak a tulajdo­nosok kénye-kedvének. Ez a szakszervezeti vezetők nagy részét nem érdekli. Szerintük május után sincs ok félelem­re, hiszen ha az MSZP kor­mányt alakít ismét, akkor a parlamenti padsorokban ülnek majd ők is. A történtek után érthető, hogy a munkavállalók kiábrán­dultak a szakszervezetekből. A legtöbb munkás nosztalgiá­val gondol ugyan vissza a sörös­­virslis majálisokra, de abban sem hisz, hogy ennél többet várhat a mai szakszervezetek­től. Pedig tíz év elegendő lett volna arra, hogy egy erős mun­­kavállalói-érdekvédelmi moz­galom jöjjön létre Magyaror­szágon, de mint említettem, minden szereplő rossz irányba indult el. Félő, hogy nem lesz változás: néha lesz sör, virsli meg szakszervezetis kirohanás a parlamentben, esetleg öniga­zoló sajtótájékoztató (különö­sen a parlamenti, üzemi tanácsi, társadalombiztosítási stb. vá­lasztások közeledtével), de va­lódi érdekvédelem vállalati szinten, aligha. „A legtöbb munkás nosztalgiával gondol ugyan vissza a sörös-virslis majálisokra, de abban sem hisz, hogy ennél többet várhat a mai szakszervezetektől. Pedig tíz év elegendő lett volna arra, hogy egy erős munkavállalói-érdekvédelmi mozgalom jöjjön létre Magyarországon.” SAJDIK FERENC RAJZA A naptalan oldal E­lőször példázattal állt kollégám, Szakonyi Péter az olvasó elé, itt e hasábokon, két héttel ezelőtt. Az amerikai nagy­bácsi analógiájára kitalálta az amerikai nagynénit. A jó képességű közgazdászt, aki ezért Bécsben tisztes életnívóra ju­tott, s ennek örömeit New Yorkba költözve gondolta élvezni. De mert nemcsak jó képességű, hanem jószívű is, arról a buda­pesti élvezetről sem mondott le, hogy rokonai örömére sűrűn hazalátogasson. Volt is terülj bőröndöcském, a szegény pestiek nem győztek ámuldozni a csodás ajándékokon. Fordult azonban a szerencse. Nem a néni lett szegényebb, hanem a pesti rokonok gazdagodtak meg, az itteni változások áldásos következménye­ként. Mikor a néni utoljára hazajött, luxuskocsival várta unoka­öccse Ferihegyen, kacsalábon forgó villába röpítette, s a jólét oly csodás rekvizitumaival lepte meg, melyekhez képest szánalmas kacatokká szégyenültek a bőröndjét dagasztó ajándékok. A pél­dázat sugallata: vége az irigyelt nyugati magyar és az irigykedő keleti magyar sztereotípiájának, mi is épülünk, szépülünk már. Egy héttel ezelőtt pedig általánosító helyzetjelentéssel lépett kollégánk az olvasó elé: igenis jobban élünk, illetve hát sokan élnek jobban, de nemzetalkati okokból magunknak sem valljuk be. Aki az új konjunktúra karrierkínálatával élve mozgósította szorgalmát és tehetségét, „ma tisztes polgári jólétben él. Télen síel, nyáron a tengerparton nyaral, jó autója van, és nem kell a közértben megnéznie, hogy mennyibe kerül egy negyedkiló ká­vé”. Ám míg Nyugaton követésre serkentő példakép a sikeres ember, mi azt sem tudjuk, „kikből áll a hazai felső tízezer”. A si­keres magyar, pedig bőven van belőle, láthatatlan. Rejtőzkö­dik, „szemlesütve” jár, ahogy kollégánk cikkének címe is mondja. Helyzetjelentésének sugallata: aki sikeres, ne szégyell­­je, jöjjön elő az árnyékból, álljon a napos oldalra. Ha valami bujkáló irónia van abban, ahogyan Szakonyi Péter két cikkét interpretálom, az szándékom ellen való. Kollégánk­nak ugyanis, szerintem, igaza van. Példázata is, helyzetjelentése is önszemléletváltásra mozgósít. Tudomásul vételére annak, hogy ahol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van mindenekben. A létküzdelemben. A jobb képességűek (meg hát a gátlástala­nok) természetes kiválasztódásában. Ez a rend épp azért jobb minden egalitárius rendpróbálkozásnál, mert úgy szelektál, hogy aki életrevaló, az éljen jól, aki meg nem, éljen rosszul. Te­hát: gyújtsd a tőkét, ne siránkozz. Szakíts a híres magyar pesszi­mizmussal. Ne a veszteségoldalt nézd és hajtogasd folyton, lásd és hirdesd a nyereséghozadékot. Voltaképp ezt kéri mindig min­denütt az, aki éppen fölül áll. És a maga szempontjából igaza is van. A maga szempontján pedig nem kell önzőn személyes szempontot érteni. Programjának teljesítése múlik rajta. Ezt kérte az ötvenes évek politikusa: lássuk meg a helyzetben azt, ami „előre mutat”. Ne legyünk defetisták, ami nincs, képzelettel tegyük létezővé. Ezt hívták forradalmi romantikának. Kérte tő­lünk a mindenkori agitprop, főnök, kérte szilveszterkor még a köztársaság mai elnöke is: lássuk meg életünkben a jót. Még egyszer mondom, jogos kívánság ez. Kiegyensúlyozott életszemléletre int, szakításra az egyoldalúsággal. Próbálok te­hát szót fogadni. A kiegyensúlyozottság úgyszólván szakmai kötelességem is. Függetlenül pártoktól, kormányoktól, mi az el­múlt tíz év nyereséghozadéka? - kérdezem tehát. A nemzeti függetlenség? Roppant viszonylagos most is, de van. Tessék örülni neki. Demokratikus intézményrendszer? Bejáratlanul csikorog még, de ez is van. Jó. Növekvő teljesítményű gazda­ság? Itt van előttem a statisztika, olvasom és már írom is: egy év alatt tizennyolcról tizenhárom milliárd dollárra csökkent az or­szág bruttó devizaadóssága, tartalékunk nyolcmilliárdnál is több, az idegenforgalom tavalyi bevétele száznegyvenmillió dollárral nőtt, a háztartások nettó megtakarítása negyvenötmil­­liárd forint, a gazdaság négyszázalékos növekedésnek indult. Olvasom és írom mindezt, figyelve magam: miért nem me­legszik át a szívem? Miért oly nehéz teljesíteni a jónak örülés - ismétlem, nem feltétlenül hatalmilag ránk parancsolt­­ követel­ményét? A sikerek viszonylagossága miatt? Amiatt is. Mert ezek makrogazdasági sikerek, s az egyes állampolgár semmit sem érzékel belőlük a maga mikroközegében? Igen, de majd ér­zékelhet: a hatás leszivároghat a társadalom középrétegeiig. Azért, mert minden sikernek ára van, ez esetben a társadalom alsó harmadának végleges leszakadása? Azt gondolom, hogy elsősorban azért. Lehetetlen a napos oldal helyett nem erre a naptalan oldalra tekinteni szorongó figyelemmel. És még csak nem is a megszomorítottak és megalázónak iránti elkötelezés­­ből. Több ez érzelmi ügynél. A figyelmet a naptalan oldal iránt, az akár egyoldalú figyel­met is, józan, racionális megfontolás parancsolja ránk. Egyhar­­madnak meggazdagodni, második egyharmadnak a „télen síe­lő, nyáron nyaraló” szintig fölemelkedni nem lehet a harmadik harmad lesüllyedése árán. Ez a süllyedés az első kétharmad lét­­biztonságát is veszélyezteti. Ha könyörtelen a szelekció, az összesség fizet rá. Egységes nemzettest vagyunk ugyanis, közös vérrendszer hálóz be bennünket, tetőtől talpig. És nagyon rossz diagnoszta az, aki fent, páciense arcán a láz­rózsát dicséri, miközben annak mindkét lába üszkösödik alant. FARAGÓ VILMOS D­isputa Cui prodest? Fenyő János brutális meggyilkolásának szo­morú ténye óta a televíziókban (közszolgá­lati) és lapokban együttvéve hatszor talál­koztam korholó gondolatmenetekkel a saj­tó magatartása miatt. Nem értem. Sem magát a korábbról is­meretlen jelenséget, még kevésbé a válasz­tott időpontot. A bűnügyi újságírásban - csakúgy, mint egyéb területeken - a tudósí­tónak elemi kötelessége a logikusnak tűnő okok firtatása, a latolgatás, a következte­tés. Az érdemleges sajtóban ez világszerte kezdettől alapkövetelmény. Minél jelenté­kenyebb személy az áldozat politikai, tár­sadalmi, gazdasági vonatkozásban, annál inkább. Mindez nem az áldozat és végképp nem sajnálni való családja ellen irányul, hanem a logikus és alapos vizsgálódás elő­segítésére. Sajnos a gyilkolások, bérgyilkolások im­már nálunk is elszaporodtak. Eddig az ese­tek sajtókövetését hasonló szemrehányás nem érte, holott némely indokolt esetben az áldozatok személyéről, tevékenységéről, anyagi helyzetéről is, nyomban és fontos adatok kerültek nyilvánosságra. Most ez miért baj? Miért vétek, hiba, kegyeletsértés stb. rögtön ott keresni a rémtett nyitját, hogy az áldozat gazdag volt, a kapcsolatai úgyszintén. Erről hallgatni kellett volna? Ilyen képtelen „kíméled” ötlet soha senki­nek nem jutott eszébe. Akkor sem, amikor az Egyesült Államok milliomos családból való gyermeke, államelnöke, John Fitzge­rald Kennedy volt az áldozat, akit ugyan­csak sajnálni való fiatal felesége és gyerme­kei gyászoltak, plusz a világ. A fegyver (fegyverek?) eldördülése után nyomban po­litikai, gazdasági, hatalmi következtetések, latolgatások tengere árasztotta el az ameri­kai és a világsajtót. Holott az áldozatot és családját adott esetben a tudósítók többsége és a jó érzésű emberek túlnyomó része sze­rette. A köztisztelet jeleként hamarosan New York grandiózus légikikötőjét nevez­ték el róla. Rögtöni, mindenirányú sajtóla­tolgatás követte a fontmilliárdos Maxwell titokzatos halálát is. Szomorú a hasonló ese­tekben csak az, hogy az elhangzó és a leírt betűk, szavak, mondatok milliárdjai után a lényeg örök titok marad. A bűntettekkel kapcsolatban nem csak az áldozatok, hanem az esetek nagy részében a tettesek családjai is emberi együttérzést ér­demelnek. Ezen túl azonban kevés tehető bármelyik család érdekében. Hiszen kíméle­­ti megfontolásból végső fokon maga az igaz­ságszolgáltatás lehetetlenülne el. Ha már kí­méletről beszélünk - amely most nagyon nem a helyén nyilvánult meg - indokoltabb volna akkor megszólalni a jó érzés, a humá­num nevében, amikor a csakugyan etikátlan sajtó, jelentéktelen emberek társadalmilag nem ilyen veszedelmes bűntetteit „krimi”­­eszközökkel vérfürdővé tupírozza, az elad­hatóság oltárán áldozva fel családi, közössé­gi, nyomozati érdekeket. No meg a reális tá­jékoztatást. Itt nem ilyesmiről van szó. A büntetőjog világában jól ismert egy ódon latin nyelvű kérdés: - Cui prodest? Minden bűnügy alapkérdése. A széles körű értés érdekében magyarul is ideírom: - Ki­nek az érdeke? RAJK ANDRÁS

Next