Magyar Hírlap, 2009. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
2009-01-24 / 20. szám
ROVATVEZETŐ: VÁRKONYI BALÁZS, E-MAIL: VARKONYI.BALAZS@MAGYARHIRLAP.HU MAGYAR HÍRLAP, 2009. JANUÁR 24., HÉTVÉGE wLw 3 ! % I j ! 3, fe'flB' I 11 a hír szent, a vélemény szabad A jóságos gyorskölcsöncég VÁRKONYI BALÁZS rovatvezető Ekkora tökfej nem lehet tán egy reklámmenedzser. Vagy mégis? Kíváncsi lennék, ki ez az érzéketlen tuskó, aki képes fáradt agyából kipattintani egy ilyen ötletet: a tévéreklámban prosztó nagymama mondja prosztó nagypapának, hogy mégis náluk tartják az unoka születésnapját - csak hát mi a fenéből? Honnét teremtsék elő erre a pénzt? De a leleményes nagyanya azonnal rájön a megoldásra. Mi sem egyszerűbb, hívni kell a gyorskölcsönügynökséget. És a százezer forintok rögvest ott teremnek. Mint a mesében. A jó ízlés hiánya önmagában nem büntetendő. Az antireklám-készítés sem. A gyorskölcsöncég vastagon fizet a reklámosoknak - arról aztán már nem készül felmérés, hogy hány embert hangol ez a kampány a kölcsönadó ellen. Biztosan többet, mint amennyit megnyer. A nagyobb baj az, hogy a jóságos pénzkihelyező az uzsorakamattal két-háromszáz százalék hasznot kaszál. A kisemberről lehúzza még az utolsó bőrt is. Aki mégsem lázad. Nem is neki kellene, hanem a törvényalkotónak. A bajban lévő ugyanis olykor kénytelen vállalni a legpofátlanabb uzsorát is - nem neki kéne hát országhatáron kívülre zavarni a hullarablókat. Akiknek reklámjai tele vannak önigazolással, persze, ők jót tesznek, hiszen a gyorsaság életet menthet. Csakhogy a kamatbéklyó meg életeket vehet el. De ha törvény szabna gátat a rászorulók effajta kizsigerelésének, akkor mi pótolná az olykor tényleg életmentő gyorskölcsönt? A megoldás kulcsa a szakértők kezében van. És ezúttal tán még az a csoda is megtörténhet, hogy jobb- és baloldali képviselők egyezségre jutnak egy „szegénybank” alapításáról, az állami garanciával működő szociális bankhálózat megteremtéséről. Azért persze ne legyenek illúzióink: amíg egy ilyen terv az álmoktól a realitás szintjére juthat, rendkívüli ellenkampányra, a pénzmogulok soha nem látott lobbiössztüzére kellene számítanunk. Mert számukra veszélyes precedenst teremthet egy effajta elöntés. Ráirányítaná a figyelmet a bankvilág mohóságára, no és nem mellesleg gyen A bajban lévő olykor kénytelen vállalni a legpofátlanabb uzsorát is.gítené a bankárkaszt szövetségalkotó képességét - azt, amely a 20. században jószerével mindent meghatározott: válságok kialakulását és elcsitulását, háborúk kirobbanását és lezárását meg a haszonelven alapuló különbékék kötését. Mert amíg nem jön el végérvényesen a kollektív amnézia ideje, emlékeznünk és emlékeztetnünk kell mindenre: például arra, hogy mit hozott az első világháború az amerikai népnek és mit az amerikai bankárvilágnak. A nép elveszítette háromszázezernél is több fiát. A pénzpápák meg híztak - csupán a Rockefellerek kétszázmillióval gazdagodtak. De van ezen túl is még bőven mire emlékezni és ismét meg ismét emlékeztetni, hogy a második világégésben milyen szerepet játszott a hírhedett I. G. Farben - kik fektettek a korántsem csak német érdekeltségű világcégbe, és kik vettek ki aztán vagyonokat belőle. Vagy hogy kik álltak a vietnami háborút elindító Tonkini-öböl-incidens kitervelői mögött, és a „megnyerhetetlen”, de igen sokáig elhúzódó hadviselés mely pénzcsoportoknak termelt hatalmas profitot. És, igen, egyszer tán az is kiderül, hogy a közepes évek terrorizmusellenes akciói és az évekig elnyúló háborúk - a kétségtelen eredményük mellett - milyen „járulékos” haszonnal jártak a fegyvergyárosoknak és az őket pénzelő, nekik hitelező bankároknak. Az afganisztáni, az iraki, legújabban a gázai háború gyorsstatisztikái ismertek: nagyjából tudni, hogy hány terrorista kerül kézre (igen kevés), ám azt még saccolni sem lehet, hogy hány ártatlan ember szenvedett alaptalanul a terroristavadászoktól. Arról is van kimutatás, hogy hány katona halt meg (akár egy is sok lehet!), de az talán soha nem derül ki, hogy egész pontosan mennyire rúg a polgári áldozatok száma. Meg hogy hány kisgyerek élete szakad meg idő előtt, hány család hordozza ezután a levethetetlen terhet. De térjünk vissza a mi kis portánkra. Tudjuk, persze, nálunk nincsenek Rockefellerek és Morganok, Schiffek és Meyerek, Warburgok és Guggenheimek. Kis ország, kis bankárkaszt... - csak éppen olykor a „ritka forint, sűrű fillér” elv érvényesülése szüli a legfájóbb veszteségeket. Meg a sok kisember életének tönkretételét. Nem lenne szabad velük tovább kísérletezni. Mert még a törlesztés radikális módját választják, a varkonyi.balazs@ magyarhirlap.hu . Mariska TÓTH ERZSÉBET író, költő Kevés olyan embert ismerek, akinek évtizedek árkolta felnőttarcán mindig átdereng az ifjúság. Az ilyen nem öregszik, talán a szeretet csodája menti meg a fiatalt az öregben is. Sokszor gondolom, hogy az emberiségnek egyetlen mentsége van: mindannak ellenére, ami vele történik, képes a szeretetre. Hogy a szeretet létrejöhet. Akit szeretek, nem öregszik meg akkor sem, ha naponta látom öregedni, és akkor sem, ha fiatalként láttam utoljára. Könnyű, persze, a fiatalt látni Törőcsik Mari óvatos szavai, betegen is tündöklő arca mögött, hiszen amíg kórházban ápolták, láthattam fényesen röpködni copfjait a Körhintában, s azt hiszem, az a kép a magyar film emblémája lett a bemutató óta eltelt évtizedekben. De láttam keserűen, mindentudóan hallgatni az Eszter hagyatékában, ahol már sokadszor játszhatta el néhány szóval az öregek bölcsességét, hallgatagságát, félreülésében is hangsúlyos jelenlétét. Őt már fiatalon is szívesen ültették filmrendezők a viaszosvászonnal letakart konyhaasztal mellé, sokat megélt munkásasszonyként, elég volt rávinni a kamerát, és tudtunk mindent. „Akkoriban arra kellettem” - mesélte később panasz nélkül. De a Körhintában Mari bánata, szerelme, sugárzása Soós Imre mellett és vele együtt, feledhetetlen. Hogy nem halt meg, nem kallódott el, ahogy olyan sokan a kiemelt „népi káderek” közül. Nem, ő itt maradt nekünk, Édes Annának, Vasvirágnak, Kölyöknek. Aztán a „felnőtt” remekművek: Szerelem, Déryné, Maár Gyula- és Jancsó-filmek. A természetesség, ahogy a fiatalok felfedezték maguknak: Mispál Attila, Janisch Attila, Alföldi Róbert. Ahogy az épphogy felépült Törőcsik Mari Baló Györgynek mesél „az ő rendezőjéről, és az ő közönségéről” - csoda. Kicsit csöndesebb most a civil hangjában és énjében mindig meglévő, csitris nevetés, egyszerre komoly és csodálkozó hang, hogy tény-Akit szeretek, nem öregszik meg akkor sem, ha naponta látom öregedni.leg? Ő érdekes, ő még érdekel valakit? Egy ilyen súlyos betegség kellett hozzá, hogy elhiggye: igen. Egy ország imádkozott érte, még talán azok is, akik nem tudnak imádkozni. Ismerősei, pályatársai Mariskának szólítják. Ez is olyan szép. Hallottam egy történetet, inkább csak röpke pillanatkép. Valahol az Attila úton egy kávézóba belép Törőcsik Mari. Odamegy a pulthoz, és megkérdezi, szabad-e itt dohányozni. A fiatalember „nem”-jét hallva, köszön, és kimegy a kávézóból. Húgom, aki életében nem dohányzott, és épp kávéját itta az említett helyen, később mesélte, mennyire bántotta őt, hogy Törőcsik Marit nem hagyták cigarettázni. Ő azt is megengedte volna neki, hogy pipázzon. Majdnem odament a pincérhez, megkérdezni, tudja-e, ki ment ki innen az előbb? De aztán hagyta. Nem a civil Törőcsik Mari az érdekes, hanem a csodálatos színésznő. Aki már majdnem a régi, kicsit kényeskedő hangján mondja Baló Györgynek: „Tudja, annyira izgulok mindig, amikor nem színésznőként szerepelek. Amikor civilként kell fellépnem, olyan ügyetlen vagyok. Most is, majd a filmszemle megnyitóján, én nem tudom, félek, hogy el fogok esni. Vagy valami. ” És nevet. Kedves Törőcsik Mari, nevessen még sokáig, civilben, színpadon, filmen! ígérjük, nem fog elesni. ■ Adósságcsapda JÓKÓ CSABA RAJZA Sarkosan fogalmazo: SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER A magyar kultúra napján az egyik lap interjút közölt „a magyar kultúrtörténet meghatározó alakjával". Száz évig találgathatnának, ki lenne ez az alak, én is meglepődtem: Bródy János. Rendben van, Kölcseyvel nem tudtak interjút készíteni mint a Himnusz „szövegírójával”, de azért tréfának is ízetlen, bár a „celebek” és sztárok világában már megszokottá váltak a felsőfokú jelzők. A nagyköveti posztra esélyesnek tartott amerikai Charles Gáti nemrég Koncz Zsuzsát javasolta kulturális miniszternek, végtére is ki lehetne próbálni, sokat már úgysem veszíthetünk. Egyik évben a popszakma adja a kormányt, a másikban a vízvezeték-szerelők, mindenkire sor kerül, ne tessék tolakodni. Az is kacagtató, hogy a szlovákok szerint bántó a „Felvidék” kifejezés, Ján Mikolaj oktatásügyi miniszter azt nyilatkozta, a földrajzi elnevezés sérti a szlovákság becsületét. Legegyszerűbb volna betiltani a magyar nyelvet (itthon is), a 168 Óra vezércikkében Mészáros Tamás „a meggyalázott nyelvről” elmélkedik, szerinte „a jobboldal nyelvi barbarizmusa beférkőzött a honi otthonokba”. És persze a Fidesz a hibás, az terjeszti a gyűlölet kultuszát, az emberek pedig „elhiszik, hogy a gyalázkodás kultúrája vezet a szabadsághoz”. Hej, ha Bródy szlovákul írt volna! Lenne egy nagy költőjük is. ■