Magyar Hírlap, 2009. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

2009-01-24 / 20. szám

ROVATVEZETŐ: VÁRKONYI BALÁZS, E-MAIL: VARKONYI.BALAZS@MAGYARHIRLAP.HU MAGYAR HÍRLAP, 2009. JANUÁR 24., HÉTVÉGE wLw 3 ! % I j ! 3, fe'flB' I 11 a hír szent, a vélemény szabad A jóságos gyorskölcsöncég VÁRKONYI BALÁZS rovatvezető Ekkora tökfej nem lehet tán egy rek­lámmenedzser. Vagy mégis? Kíváncsi lennék, ki ez az érzéketlen tuskó, aki képes fáradt agyából kipat­­tintani egy ilyen ötletet: a tévérek­lámban prosztó nagymama mond­ja prosztó nagypapának, hogy mégis náluk tartják az unoka születésnap­ját - csak hát mi a fenéből? Honnét teremtsék elő erre a pénzt? De a le­leményes nagyanya azonnal rájön a megoldásra. Mi sem egyszerűbb, hív­ni kell a gyorskölcsönügynökséget. És a százezer forintok rögvest ott terem­nek. Mint a mesében. A jó ízlés hiánya önmagában nem büntetendő. Az antireklám-készítés sem. A gyorskölcsöncég vastagon fi­zet a reklámosoknak - arról aztán már nem készül felmérés, hogy hány embert hangol ez a kampány a köl­csönadó ellen. Biztosan többet, mint amennyit megnyer. A nagyobb baj az, hogy a jóságos pénzkihelyező az uzsorakamattal két-háromszáz szá­zalék hasznot kaszál. A kisember­ről lehúzza még az utolsó bőrt is. Aki mégsem lázad. Nem is neki kellene, hanem a törvényalkotónak. A bajban lévő ugyanis olykor kénytelen vállal­­­ni a legpofátlanabb uzsorát is - nem neki kéne hát országhatáron kívül­re zavarni a hullarablókat. Akiknek reklámjai tele vannak önigazolással, persze, ők jót tesznek, hiszen a gyor­saság életet menthet. Csakhogy a ka­matbéklyó meg életeket vehet el. De ha törvény szabna gátat a rá­szorulók effajta kizsigerelésének, ak­kor mi pótolná az olykor tényleg élet­mentő gyorskölcsönt? A megoldás kulcsa a szakértők kezében van. És ezúttal tán még az a csoda is megtör­ténhet, hogy jobb- és baloldali kép­viselők egyezségre jutnak egy „sze­génybank” alapításáról, az állami garanciával működő szociális bank­hálózat megteremtéséről. Azért per­sze ne legyenek illúzióink: amíg egy ilyen terv az álmoktól a realitás szint­jére juthat, rendkívüli ellenkampány­­­ra, a pénzmogulok soha nem látott lobbiössztüzére kellene számítanunk. Mert számukra veszélyes precedenst teremthet egy effajta elöntés. Ráirá­nyítaná a figyelmet a bankvilág mo­hóságára, no és nem mellesleg gyen­ A bajban lévő olykor kény­telen vállalni a legpofátla­nabb uzsorát is.­gítené a bankárkaszt szövetségalkotó képességét - azt, amely a 20. század­ban jószerével mindent meghatá­rozott: válságok kialakulását és el­­csitulását, háborúk kirobbanását és lezárását meg a haszonelven alapuló különbékék kötését. Mert amíg nem jön el végérvényesen a kollektív am­nézia ideje, emlékeznünk és emlé­keztetnünk kell mindenre: például arra, hogy mit hozott az első világhá­ború az amerikai népnek­­ és mit az amerikai bankárvilágnak. A nép el­veszítette háromszázezernél is több fiát. A pénzpápák meg híztak - csu­pán a Rockefellerek kétszázmillióval gazdagodtak. De van ezen túl is még bőven mire emlékezni és ismét meg ismét emlékeztetni, hogy a második világégésben milyen szerepet játszott a hírhedett I. G. Farben - kik fektet­tek a korántsem csak német érde­keltségű világcégbe, és kik vettek ki aztán vagyonokat belőle. Vagy hogy kik álltak a vietnami háborút elindí­tó Tonkini-öböl-incidens kitervelői mögött, és a „megnyerhetetlen”, de igen sokáig elhúzódó hadviselés mely pénzcsoportoknak termelt hatalmas profitot. És, igen, egyszer tán az is ki­derül, hogy a közepes évek terroriz­musellenes akciói és az évekig elnyúló háborúk - a kétségtelen eredményük mellett - milyen „járulékos” haszon­nal jártak a fegyvergyárosoknak és az őket pénzelő, nekik hitelező banká­roknak. Az afganisztáni, az iraki, leg­újabban a gázai háború gyorsstatisz­tikái ismertek: nagyjából tudni, hogy hány terrorista kerül kézre (igen ke­vés), ám azt még saccolni sem lehet, hogy hány ártatlan ember szenvedett alaptalanul a terroristavadászoktól. Arról is van kimutatás, hogy hány katona halt meg (akár egy is sok le­het!), de az talán soha nem derül ki, hogy egész pontosan mennyire rúg a polgári áldozatok száma. Meg hogy hány kisgyerek élete szakad meg idő előtt, hány család hordozza ezután a levethetetlen terhet. De térjünk vissza a mi kis por­tánkra. Tudjuk, persze, nálunk nin­csenek Rockefellerek és Morganok, Schiffek és Meyerek, Warburgok és Guggenheimek. Kis ország, kis ban­kárkaszt... - csak éppen olykor a „ritka forint, sűrű fillér” elv érvénye­sülése szüli a legfájóbb veszteségeket. Meg a sok kisember életének tönkre­tételét. Nem lenne szabad velük to­vább kísérletezni. Mert még a törlesz­tés radikális módját választják, a varkonyi.balazs@ magyarhirlap.hu . Mariska TÓTH ERZSÉBET író, költő Kevés olyan embert ismerek, aki­nek évtizedek árkolta felnőttarcán mindig átdereng az ifjúság. Az ilyen nem öregszik, talán a szeretet csodája menti meg a fiatalt az öregben is. Sok­szor gondolom, hogy az emberiség­nek egyetlen mentsége van: mindan­nak ellenére, ami vele történik, képes a szeretetre. Hogy a szeretet létrejö­het. Akit szeretek, nem öregszik meg akkor sem, ha naponta látom öreged­ni, és akkor sem, ha fiatalként láttam utoljára. Könnyű, persze, a fiatalt lát­ni Törőcsik Mari óvatos szavai, bete­gen is tündöklő arca mögött, hiszen amíg kórházban ápolták, láthattam fényesen röpködni copfjait a Körhin­tában, s azt hiszem, az a kép a ma­gyar film emblémája lett a bemuta­tó óta eltelt évtizedekben. De láttam keserűen, mindentudóan hallgatni az Eszter hagyatékában, ahol már so­kadszor játszhatta el néhány szóval az öregek bölcsességét, hallgatagságát, félreülésében is hangsúlyos jelenlé­tét. Őt már fiatalon is szívesen ültet­ték filmrendezők a viaszosvászonnal letakart konyhaasztal mellé, sokat megélt munkásasszonyként, elég volt rávinni a kamerát, és tudtunk min­dent. „Akkoriban arra kellettem” - mesélte később panasz nélkül. De a Körhintában Mari bánata, sze­relme, sugárzása Soós Imre mellett és vele együtt, feledhetetlen. Hogy nem halt meg, nem kallódott el, ahogy olyan sokan a kiemelt „népi káderek” közül. Nem, ő itt maradt nekünk, Édes Annának, Vasvirágnak, Kölyök­­­nek. Aztán a „felnőtt” remekmű­vek: Szerelem, Déryné, Maár Gyula- és Jancsó-filmek. A természetesség, ahogy a fiatalok felfedezték maguk­nak: Mispál Attila, Janisch Attila, Al­földi Róbert. Ahogy az épphogy felépült Törő­csik Mari Baló Györgynek mesél „az ő rendezőjéről, és az ő közönségéről” - csoda. Kicsit csöndesebb most a civil hangjában és énjében mindig meg­lévő, csitris nevetés, egyszerre ko­moly és csodálkozó hang, hogy tény-Akit szeretek, nem öreg­szik meg akkor sem, ha na­ponta látom öregedni.­leg? Ő érdekes, ő még érdekel valakit? Egy ilyen súlyos betegség kellett hoz­zá, hogy elhiggye: igen. Egy ország imádkozott érte, még talán azok is, akik nem tudnak imádkozni. Isme­rősei, pályatársai Mariskának szólít­ják. Ez is olyan szép. Hallottam egy történetet, inkább csak röpke pillanatkép. Valahol az At­tila úton egy kávézóba belép Törőcsik Mari. Odamegy a pulthoz, és meg­kérdezi, szabad-e itt dohányozni. A fiatalember „nem”-jét hallva, kö­szön, és kimegy a kávézóból. Húgom, aki életében nem dohányzott, és épp kávéját itta az említett helyen, később mesélte, mennyire bántotta őt, hogy Törőcsik Marit nem hagyták cigaret­tázni. Ő azt is megengedte volna neki, hogy pipázzon. Majdnem odament a pincérhez, megkérdezni, tudja-e, ki ment ki innen az előbb? De aztán hagyta. Nem a civil Törőcsik Mari az érdekes, hanem a csodálatos színész­nő. Aki már majdnem a régi, kicsit kényeskedő hangján mondja Baló Györgynek: „Tudja, annyira izgulok mindig, amikor nem színésznőként szerepelek. Amikor civilként kell fel­lépnem, olyan ügyetlen vagyok. Most is, majd a filmszemle megnyitóján, én nem tudom, félek, hogy el fogok esni. Vagy valami. ” És nevet. Kedves Törőcsik Mari, nevessen még sokáig, civilben, színpadon, fil­men! ígérjük, nem fog elesni. ■ Adósságcsapda JÓKÓ CSABA RAJZA Sarkosan foga­lmazo­: SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER A magyar kultúra napján az egyik lap interjút közölt „a magyar kultúrtörténet meg­határozó alakjával". Száz évig találgathatnának, ki lenne ez az alak, én is megle­pődtem: Bródy János. Rendben van, Kölcseyvel nem tudtak interjút készíteni mint a Himnusz „szövegírójával”, de azért tréfának is ízetlen, bár a „celebek” és sztárok világában már megszokottá váltak a felsőfokú jelzők. A nagyköveti posztra esélyes­nek tartott amerikai Charles Gáti nemrég Koncz Zsuzsát javasolta kulturális minisz­ternek, végtére is ki lehetne próbálni, sokat már úgysem veszíthetünk. Egyik évben a popszakma adja a kormányt, a másikban a vízvezeték-szerelők, mindenkire sor kerül, ne tessék tolakodni. Az is kacagtató, hogy a szlovákok szerint bántó a „Felvi­dék” kifejezés, Ján Mikolaj oktatásügyi miniszter azt nyilatkozta, a földrajzi elneve­zés sérti a szlovákság becsületét. Legegyszerűbb volna betiltani a magyar nyelvet (itthon is), a 168 Óra vezércikkében Mészáros Tamás „a meggyalázott nyelvről” el­mélkedik, szerinte „a jobboldal nyelvi barbarizmusa beférkőzött a honi otthonok­ba”. És persze a Fidesz a hibás, az terjeszti a gyűlölet kultuszát, az emberek pedig „elhiszik, hogy a gyalázkodás kultúrája vezet a szabadsághoz”. Hej, ha Bródy szlo­vákul írt volna! Lenne egy nagy költőjük is. ■

Next