Magyar Hírlap, 2011. november (44. évfolyam, 256-280. szám)
2011-11-26 / 277. szám
E-MAIL: PUBLICISZTIKA@MAGYARHIRLAP.HU Mire, kire várunk? FAGGYAS SÁNDOR lapszerkesztő Holnap van advent első vasárnapja, s utána négy nappal belépünk az év utolsó hónapjába, megkezdődik az év végi hajrá a politikai, a gazdasági és a civil életben is. Mindenki igyekszik behozni lemaradását, szeretné teljesíteni terveit az év végéig. És a programajánlókból kiderül, ezen a híres, borongó hétvégén megkezdődik a karácsonyi szezonnak nevezett szokásos „hiúság vására”, a lázas ajándék hajsza is - habár a nálunk már öt éve (2006 hírhedt „őszödr ősze” óta) tartó gazdasági, pénzügyi, szociális válság, a tömeges eladósodás és elszegényedés alaposan lenyomta az emberek vásárlási és fogyasztási kedvét. Egy friss felmérés szerint a lakosság alig több mint kétharmada tervezi, hogy az idén karácsonyi ajándékot vásárol, és a felnőttek nyolcvanhat százaléka spórolós ünnepek elé néz. Minden jel szerint megint egy „rosszkedvünk tele” előtt állunk, mi magyarok, és még mindig nem látjuk a fényt az alagút végén, sőt legtöbb honfitársunk az ideinél is sötétebb, nehezebb, rosszabb évre számít jövőre. Nem állítom, hogy ne volna éppen elég ok, indok, részigazságokat megfogalmazó magyarázat az általános rosszkedvre, borúlátásra, pesszimizmusra. Mégsem a vadember Kalibán ordítását, a szegénységben megőszült Tiborc keserveit, a honi mainstream médiából áradó panaszkultúrát és válságkommunikációt szeretném folytatni és támogatni. Mert mégis, minden baj, gond, nehézség ellenére van remény, és ezt éppen advent kezdemén lehet és kell kimondani, elmondani, jó hírként hirdetni. Mert mit jelent advent, vagy advent? Eljövetelt. Várakozást az eljövendőre. A kérdés csak az, hogy mi vagy ki az eljövendő, mire, kire várunk, hogy megérkezzen hozzánk. A karácsonyra váró, készülő ember kétezer éve tudja, hogy adventus Domini, az Úr eljövetele. Karácsony az Úr Jézus Krisztus születésnapja, midőn az Ige testté lett és lakozék miközöttünk, ahogy János apostol evangéliumában olvassuk - ez karácsony eredeti, igazi és örök jelentése, üzenete, bizonysága. Minden más - a feldíszített karácsonyfa, a ragyogó gyertyák, a vágyott ajándékok, finom falatok, a családi, rokoni összejövetelek - csak ráadás. Jézus nélkül karácsony legfeljebb egy szép családi ünnep, ahonnan éppen csak a születésnapi ünnepelt hiányzik. Mit jelent advent a mai racionalista, materialista, technicista, azaz földhözragadt korunkban, amikor (Kosztolányi után szabadon) itthon vagyunk e világban, s már nem vagyunk otthon az égben? Amikor (Radnóti szavaival) az ember „míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, / befonták életét vad kényszerképzetek”? Amikor (Weöres Sándort idézve) „jaj, szolga csak egy van: az Isten, / s uraktól nyüzsög a végtelenség” ? De ha mindenki a maga ura - sőt, másoké is - akar lenni, akkor ki várja az Ézsaiás próféta által megjövendölt, szenvedő szolgát, a betlehemi jászolba megérkező kisfiút? Ha a maga ura, önimádó-önistenítő ember nem hiszi el, sőt lenézi, kigúnyolja, kirekeszti a „politikailag korrekt” nyilvánosságból azt, aki hiszi és vallja, hogy Jézus Isten Fiaként eljött e világra, először kétezer éve, és eljön másodszor is (nem tudjuk, mikor), akkor valósággá válhat Vörösmarty rémlátomása: „Az emberfaj sárkányfog vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!” S bár valóban nem volt remény az 1848-49-es szabadságharc leverése után, a Habsburg-abszolutizmus „velszi lakomás” dőzsölése idején, mégis ugyanő írta le: „Lesz még egyszer ünnep a világon”. És ötvenöt éve, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kíméletlen vérbe fojtása után, a megszálló idegen zsarnokok és hazaáruló itthoni bábfiguráik aljas megtorlása idején sem látszott remény a túlélésre, Márai mégis megírta a huszadik századi himnuszunkat: „Angyal, vidd meg a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből. / Találkoztak ők már néhányszor / a gyermek, a szamár, a pásztor - / Az álomban, a jászol mellett, / ha az Élet elevent ellett. ” Ha dédszüleink, nagyszüleink és szüleink Istenbe vetett hittel és Isten kegyelméből túlélték 1918,1944,1956 vérfagylaló, halált lehelő adventjét, s karácsonyát, akkor mi sem a mégoly nehéznek és reménytelennek tűnő gazdasági, szociális helyzetben, az ellenséges pénzhatalmak fojtogató szorítása közepette sem adhatjuk fel a reményt és a küzdelmet. Csak rajtunk múlik, hogy magunkba szállva összeszedjük-e minden erőnket, erényünket, tehetségünket, hogy kiemelkedjünk abból a sötét mélységből, ahová az elmúlt évtizedben ismét letaszítottak. Ádvent az Úr eljöveteléről, megérkezéséről szól, de egyben rólunk is! És nem valaminek - legfeljebb az idei esztendőnek - a végét jelzi, hanem a kezdetét: a változás, változtatás, jobbítás esélyét személyes és közösségi életünkben. De ehhez először azt kell meggondolnunk és eldöntenünk, hogy mire várunk, miben hiszünk. Erre is jusson időnk a karácsony előtti hajsza közben. ■ faggyas: sandorc. magyarhirlap. hu Keresztkérdés Lengyelországban már hetek óta tart a „keresztháború”. A szejm üléstermében függő kereszt eltávolítását Janusz Palikot követeli, akinek antiklerikális mozgalma a harmadik helyen végzett az októberi választásokon. Palikot szerint a feszület alkotmányellenes, mert megkülönbözteti az állampolgárokat. Mások viszont úgy vélekednek, hogy az alkotmányból nem vezethető le sem a kereszt jelenléte, sem annak tilalma nyilvános helyeken. A baloldali populista politikus álláspontját a lengyelek többsége sem osztja. A felmérések szerint a lakosság hetven százaléka egyetért azzal, hogy a kereszt maradjon a szejmben, míg csupán húsz százalékuk mondja az ellenkezőjét. Még a Baloldali Demokratikus Szövetség választóinak túlnyomó része is a kereszt fennmaradása mellett foglalt állást. A kereszt elhelyezése egy másik nagy, katolikus hagyományú európai államban, Olaszországban is heves vitákat váltott ki. Évekkel ezelőtt egy finn-olasz kettős állampolgárságú asszony és két fia fordult bírósághoz, hogy minősítse az állami iskolákban a feszület elhelyezésének gyakorlatát az emberi jogokkal ellentétesnek. Azzal érveltek, hogy a szülőnek joga van saját vallási, illetve világnézeti meggyőződésének megfelelően eldönteni, milyen szellemiségben neveljék gyermekét. Miután az olasz bíróságok előtt veszítettek, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak, amelynek héttagú tanácsa 2009-ben nekik adott igazat. Az ítélet következtében számos országban felizzott a vita az állam és az egyház szétválasztásával, illetve a lelkiismereti szabadsággal kapcsolatos kérdésekben. Az olasz állam fellebbezett a döntés ellen, arra hivatkozva, hogy a kereszt az olasz kultúra szerves része, elhelyezése nem sért jogot. A strasbourgi bíróság tizenhét tagú nagytanácsa idén tavasszal azzal zárta le az ügyet, hogy nem állapítható meg jogsértés a feszület állami iskolában való elhelyezésekor. Csak egyetérteni lehet Federico Lombardi szentszéki szóvivővel, aki kijelentette: „a kereszt évszázadok óta az isteni szeretet és egység jelképe”, s nem szabad megengedni, hogy „a megosztás, a kirekesztés és a szabadság korlátozásának” jelképévé váljon. A vallási tolerancia hiánya nem csak a kereszténységet sújtja. Július 23-án Belgiumban lépett hatályba a burkatörvény, amely megtiltotta a muzulmán nőknek az egész testet és arcot elfedő ruha viselését nyilvános helyeken. A törvényalkotók biztonsági okokra hivatkoztak, de retorikájukban megjelent az iszlám nők felszabadításának gondolata is. Mások szerint a törvény azt üzeni, hogy nem tűrik az iszlám fundamentalizmus eszméit. A döntés azért is jelképesnek tűnik, mert az országban négyszázezer muszlim él, és közülük a becslések szerint mindössze kétszázhetven nő hord egész testet elfedő öltözéket. Súlyos zavarok vannak a vallási jelképek megítélésében, s jelzi ezt több strasbourgi ítélet is. A bírák nem találták aránytalannak, hogy egy diákot eltávolítottak az iskolából, mert a testnevelésórákon megtagadta a csador levételét. Ugyanakkor nem találták életszerűtlen intézkedésnek, hogy Franciaországban kiterjesztették az iszlám fejkendő, illetve egyéb vallási jelképek viselésének tilalmát a testnevelésórákon túl a teljes iskolai életre is. Ez akkor is indokolatlannak tűnik, ha a csador viselését nem tekintjük a szertartás részének, egyszerűen csak a vallási meggyőződés kifejezésének. ■ KONDOROSI FERENC egyetemi tanár MAGYAR HÍRLAP, 2011. NOVEMBER 26., HÉTVÉGE VÉLEMÉNYÍV VITA garfiosan fogalmazó SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER Végigolvastam a mértékadó és mértéktelen sajtót, és egyre nagyobb undorral kerülgettem a „leminősítés” és a „bóvli" szavakat, mint utcán a kutyapiszkot. A balliberálisok krokodilkönnyeket hullatnak, hiszen ők előre megmondták, hogy így lesz, meg azt is, hogy ők mennyivel jobban csinálták volna, Bokrostól Békesin át egészen a feledhetetlen Bajnai Gordonig. Boldogan tollászkodnánk az IMF meleg védőszárnyai alatt, ezer évre vennénk fel olcsó kölcsönöket, megépülne a földalatti Hegyeshalomtól Záhonyig. Sosem voltunk önállóak, minek ez a hepciáskodás, most aztán megtanítanak bennünket, hogyan kell kicsinynek lenni. Életem jelentős részében nem is tudtam a hitelminősítők létezéséről, a valutaárfolyamok állása is csak háromévenként vált érdekessé, amikor esetleg nyugati útlevélkérelmet adtunk be. A magyar nép lassan tanult, a bankárok időnként meg is feddték, hogy nincs megtakarítási hajlandósága és pénzügyi kultúrája, nem érti a tőzsdék működését, és nyakló nélkül vesz fel hiteleket. Mindig kockázatos országban éltünk, így mélabúsan tudomásul vesszük, hogy a modern jósdákban már látják a jövőt és országkockázati felárunkat az elérhetetlen magasságokban (felhőkarcolókban) trónoló elemző szellemek. Közgazdasági műveltségünk lassan gyarapodik, s vele együtt bűntudatunk is, legfeljebb az vigasztal, hogy nálunk sokkal gazdagabb országokat is leminősítenek, nem vagyunk egyedül. A körbetartozás világméretű, a bölcsek szerint a kapitalizmus globális válsága ciklikusan ismétlődik, mi éppen kifogtuk, rosszkor és rossz helyen születtünk, mindenki maradjon otthon és takarékoskodjon az energiával. Ha sokáig tart a recesszió, meg fogjuk szokni, túlélésre rendezkedünk be, mint a háborús években, le vagyunk minősítve és sajnálva. Mindig fordul a kocka, majd eljön az idő, amikor leminősítik a minősítőket és a bankárok térden állva könyörögnek, adjunk nekik kölcsön. De többet nem adunk.