Magyar Hírlap, 2012. március (45. évfolyam, 52-77. szám)
2012-03-17 / 65. szám
14 MAGYAR HÍRLAPHULLÁMTÉR 2012. MÁRCIUS 17., HÉTVÉGE Asheville-ben idő (Részlet a Bartók című regényből) A leukémia megtréfálhatja áldozatát. Ha túléli az első fázist, azt hiheti, betegségét sikerült legyőznie. De ez csak porhintés. A kór csupán elrejtőzött, hogy később még nagyobb erővel törjön ki újra. 1944-ben B. abban a hitben élt, hogy meggyógyult. Az ASCAP (korántsem önzetlenül) egy lakosztályt foglalt le a New Yorki Nyugati 64. utcában, a Woodrow Hotelban számukra. Bartókék októberben be is költöznek. Önérzetes levél az ASCAP- nak, ide vagy oda. Ebben a helyzetben még bérelt zongorára se gondolhattak. A lakásukat felmondták, nem volt értelme fenntartani. Ezt Israel Rappaport doktornak is megírták, aki a legkisebb gyanús jelre is megtiltotta a zeneszerzést. Bartóknak nem volt túl nagy szerencséje a doktorokkal, Dr. Kokassal se, aki Asheville-ben volt a felügyelője. A következő nyáron újra a tóparti üdülőben kellett laknia, tehát a doktorok - megszakításokkal - egy évnél hosszabb időre száműzték New Yorkból. Most viszont rádiószereplései voltak kilátásban. Ezért hát jó hangulatban érkeztek meg, s a New Yorkban töltött néhány hét eseményei fokozták ezt a bizakodó hangulatot. A Columbia Egyetem újra megbízást adott egy évre. Mintha minden rendeződne. De kutatómunkáról csak egy újabb nyári szünet után lehetett szó. December elején megbékélten utazott el Asheville-be. Bőségesen vitt magával munkát. Elsőre úgy találta, hogy Asheville (Észak-Karolina) piszkos és csúnya város. Másodjára is. Egyedül az volt a megnyugtató, hogy kicsi volt. Nem volt benne még annyi dobozház, mint a nagyokban. De hol volt egy olasz vagy egy svájci kisvároshoz képest. Hogy magyart már ne is mondjunk. Viszont Bartók az Appalachehegylánc egyik fennsíkjára került. Megérkezése után néhány nappal friss, fehér hó borította be a várost, az erdőt, az utakat. A sziklás hegyoldalak vízesésekben lezuhanó forrásai megdermedtek. Akik akartak, szobrokat láthattak beléjük. Bartók nem volt ez a típus. Őt az óriási, néhol negyvenméteres fák lepték meg. Áll egy fa alatt, fényképezőgép kattant. (Akkor még.) A közelben, néhány óra járásra, egy indián település is volt. De jó lenne ott gyűjteni. Vágyálom. Asheville-ben állt az idő, semmi sem volt sürgős. Bartók megírta a nyújorkiaknak: Kérem, ne küldjenek ide nekem expressz leveleket! Itt csak naponta egyszer hordják ki a postát. Igénytelenségét Asheville-ben is megtartotta: most sem volt szüksége heverőre, puha karosszékre. Vagy az íróasztalánál dolgozott, vagy az ágyán hanyatt fekve olvasott. Ha pihenni akart, sétára indult. A közeli erdő madárvilága. Nem értett a nyelvükön, de érteni vélte, miért szólnak. Ember kerülte erdőkben bolyongott. A levélírás maradt Bartók egyik fő szórakozása. Míg a szólószonáta készült, a levelek jöttek-mentek. Bartók kottapéldákkal teletűzdelt, nyolc-tíz oldalas leveleket írt Menuhinnak. A játszhatóság, a legjobb ujjrend kérdéseit közösen tisztázták, Menuhinnak is voltak javaslatai. Bartók gondolatban sokat foglalkozott asheville-i magányában a fiatal művésszel. A hegedű-szólószonáta írása szíves munka volt. Arról nem is szólva, mekkora pénzt hozott. A városkába tél derekán megérkeztek a fiatalok síelni. Zaj volt, de elviselhető. Bartókot pedig lassacskán felfedezték a kisváros zenekedvelői. Hívták ebédre, vacsorára, s ha kedve volt, zongorázott is. Szerencsére ezeknek az zongoráknak nem volt múltjuk. Fiatalok voltak, mint a síelők, fiatal hibáik voltak csak, nem berögzültek. Gyorsan kitavaszodott. A csúcsokon még hósapkák voltak, de a nap mind melegebben sütött, a növények ébredeztek. Madarak lepték el a környéket, s hangjuk B. -t a Csalán utcai lakásuk kertjébe vitte vissza. Cinke, vörösbegy, csér, rigó. Egyszer Péter megkérdezte: Apu, te érted a madarak nyelvét? Csak a hangrendszereiket, és bizonyos jeleket. De ezeket te is megérted, ha figyelsz rájuk. Amelyik hűséges, az tud több dalt. Valamivel el kell bűvölnie a feleségét egy életen át. A csapodároknak elég egy dallam is, mindig újabb szerencsétlen feleséget vesznek le a lábáról vele. A madarak nem ezért élnek, hogy nekünk énekeljenek, hanem azért énekelnek, hogy éljenek. A területüket jelölik meg vele. Különösen este és reggel. Figyeld meg. De ha B. sétára indult az ashevillei erdőben, az otthonitól merőben eltérő, szokatlan madárzenekar várta. Éles, hasogató füttyöt, emberi sikolyhoz, szélsivításhoz, gyermeksivalkodáshoz hasonló hangokat hallott. Nyújtott, pattogó, vidám és perlekedő, enyelgő vagy éles, támadó és kérő motívumok szövevénye hangzott a bomló lombok között. Mialatt Bartók Asheville-ben, magányában dolgozott, Ditta New Yorki jó barátai segítségével lakást szerzett. Nem túl tágasat, de nagyon olcsón. Ugyanabba a házba kerültek, ahol honfitársaik, barátaik, Kecskeméti Pálék laktak. (Ők évtizedekkel előbb szintén Budapestről kerültek ki. A feleség, Láng Erzsébet, Bartók legelső növendékei közé tartozott. De hát hol nem volt tanítványa a tanár úrnak szűke világban?) Májusban Ditta otthonnal várta férjét a 309 West 57th Streeten lévő lakásukban. A száműzetés véget ért, B. rövid időre New Yorkba mehetett. Már megvolt a majdnem teljes Szólószonáta. Menuhin közölte, hogy bemutatja New Yorkban. Június végén már New Yorkból írta meg Bartók Menuhinnak, hogy kevésnek találja az egyévi kizárólagosságot, „szeretne legalább két évet felajánlani” - írta. Ez tulajdonképpen ajándékozás, kitüntetés volt a fiatal, nagy reményű tehetségnek. Legvégül megígérte, hogy „... több változtatást nem csinálok, kivéve az ön javaslatait”. „Asheville-ben nagyon jól éreztem magamat - írta Bartók. - Bár egészségem egyáltalában nem olyan jó, mint amilyennek lennie kellene, a doktorok még mindig kontárkodnak; azt mondják, a lépemmel, a vérsejtjeimmel, ezzel, azzal valami nincs rendben... Az ég tudja jobban, nem a doktorok, hogy mi a bajom.” A velük egy házban lakó Kecskemétiek intézték apró-cseprő ügyeiket, gondoskodtak arról, hogy megkapja a New York i lapokat. Bartók dolgozott a román népzenegyűjteményen, sajtó alá rendezte tanulmányát a szerb-horvát népzenéről. 1944 augusztusának végén jött a nagy hír, Párizs felszabadult! TEMESI FERENC Magasba emelés jön Garbarek. És ez mindig nagy esemény a hazai zenebarátok számára. Hogy mekkora a Garbarek iránti rajongásban a sznobizmus mértéke, azt nehéz lenne megállapítani. Amúgy semmi baj sincs a sznobizmussal, valamikor valamennyien sznobok voltunk, s éppen a sznobokra jellemző felszínes érdeklődésből indulva próbáltunk, s próbálunk ma is elmélyedni bizonyos műalkotások és művészeti megnyilvánulások elemzésében. És most Jan Garbarek van soron, ő az elemzés tárgya, aki megint a Hilliard Ensemble énekegyüttessel érkezik Budapestre, s vélhetően legutóbbi lemezüknek, az Officium nóvumnak az anyagát adja elő. Tegyük hozzá, Garbarek és a Hilliard Ensemble járt már Magyarországon, mégis különleges esemény lesz májusi fellépésük. A garbareki életpálya izgalmas és komoly történet, sok-sok tanulsággal és üzenettel. Tudni kell, hogy amit Garbarek ezzel az énekegyüttessel művel, az nemcsak életpályájának egy része vagy éppen meghökkentő leágazása, de bizonyos értelemben a csúcsa is. Jan Garbarek norvég-lengyel származású zenész, szaxofonon játszik, autodidakta muzsikus. Inkább a norvég kultúra hatott rá személyiségfejlődésében, de kétségtelenül van a játékában valamilyen tagadhatatlanul lengyel elem is. Például a szlávos, finoman szitáló szomorúság vagy a gyakran tapasztalható balladisztikus attitűd és a melodikusság. Vita folyik arról, hogy Garbarek mikor készítette első lemezét. A többség az 1967-ben megjelent Til Vigdis című albumot tekinti debütáló LP-jének. Azon még másként játszott, mint ma. Közelebb állt az amerikai dzsessz világához, mint ahogy mindenkinek kötelezően Amerika felé kellett orientálódnia, ha azt akarta, hogy elfogadják mint dzsesszmuzsikust, s egyáltalán, dzsessznek tekintsék a zenéjét. Le kell szögezni, hogy a lengyelek fordultak le elsőként erről a vonalról, s teremtették meg saját hangjukat egyrészt a chopini hagyományok, másrészt pedig a lengyel folk, főként a gurál zene, s az ötvenes évektől erőteljesen kibontakozó lengyel kortárs muzsika vonzásában. Garbarek Til Vigdisében benne volt mára jövő, atatiszta, üvegszerűen átlátható, vibráló nélküli hang, és a mindig világos szerkezetű improvizáció, valamint a feltétlenül őszinte, minden manipulációt és manírt mellőző attitűd, amely Garbarek állandó védjegye lett, játsszon bárhol, bárkivel, bármilyen felállásban. Ebben hasonlít Miles Davishez. Garbarek pályáját viszont nem lehet olyan egyértelműen szakaszolni, mint Davisét. Annyi bizonyos, hogy a garbareki hang - sokszor mondják: a fjordok hangja - alapvetően nem változik. No de Garbarek a saját állandóságához képest nagyon sokféle zenét csinált. Sajnos nincs itt hely a felsorolására. Egyik legjobb lemezén, az Egyesült Államokban rögzített Nude Ants című dupla albumon - amelyen Keith Jarrettel játszik - úgy kerül a lehető legközelebb az amerikai dzsesszhez, hogy közben a legteljesebben megőrzi, megtartja önmagát. Érdekesek a keleti kirándulásai is. Ezek közül kiemelkedik a Song For Everyone című albuma, amelyen indiai zenészekkel játszik kvázi indiai zenét, ragyogóan szerkesztett, az indiai, az európai s az amerikai zenekultúra határmezsgyéin lavírozó improvizációkkal, s a táblák élénk, aszimmetrikus ritmuskíséretével. Hatásos, de erősen populáris zene, szemben a Közel-Keletet idéző Madár című Garbarek-lemezzel, amely talán pont az elmélyültsége miatt sem annyira népszerű, mint a Song For Everyone. Vannak olyan felvételei is Jan Garbareknek, amelyeket a világzene kategóriájába kell sorolni. Nem pusztán a szójáték kedvéért mondják azt a hozzáértők, hogy ezeken a lemezeken, például a Twelve Moonson egyetlen, fókuszált pillanatban találkozik több zenekultúra, ideértve a folklorisztikus kultúrákat is. Garbareknél a dzsessz, illetve a keleti és világzenei vonzódások mellett megjelent valami szokatlan ötlet is 1993-ban. Ekkor készült első lemeze a Hilliard Ensemble nevű énekegyüttessel, az Officium című album. Zavarba ejtő CD. Garbarek itt a 14-16. századi európai zene felé fordult, annak is a szakrális, egyházi vonulata ragadta meg őt. Nemcsak a lépés váratlansága és a szokatlan irány zavart meg sokakat, de az is, hogy Garbarek kifejezetten a keresztény egyházi zene vonzásába került. Volt már hasonló élménye Garbarek híveinek. Az Officium deklaratív, sőt, egyenesen provokatív elfordulás Amerikától, s meghajlás az európai hagyományrendszer előtt. (Egy 15. századi, névtelen magyar szerző műve is szerepel a lemezen.) Sokan azt is vitatták, hogy egyáltalán dzsesszlemeznek tekinthető - e az Officium, mert a kiadó, az ECM sem tekintette annak. Amit az Officiumon hallunk, az nem más, mint szakrális atmoszférájú zene, amely a korabeli egyházi zeneirodalmat idézi a Hilliard Ensemble vokális szólamaival, amit aztán Garbarek igyekszik a jövő, vagyis korunk felé transzponálni szaxofonjátékával. Veszélyesen egyszerűek és lemeztelenítettek Garbarek rögtönzései, s fényévnyire állnak az amerikai dzsessz hagyományos bluesskáláitól. Sok korábbi rajongója el is fordult tőle, de talán ennél is több új hívet szerzett. Egyébként sokféle lemezt csinált az Officium óta, visszavisszatért régebbi korszakaihoz, de a legújabb albuma, az Officium Novum is mutatja, hogy Garbareknek hiányzott már a szakralitás világa. Igaz, ezen a CD-n már tágul az eredeti dimenzió, itt már kortárs szerzők műveivel is találkozunk, nem is beszélve a zene görögkeleti, illetve bizánci gravitációjáról. A lényeg viszont ugyanaz: a himnikus, szakrális szertartás. Ez mindenképpen Garbarek zenei pályafutásának csúcsa. Abszolút kiteljesedés a kereszténységben és az európaiságban. A sors különös játéka, hogy épp akkor emeli majd magasba ezt az európaiságot Jan Garbarek, amikor mi már ennek a kultúrának csak a szomorú romhalmazát látjuk. SINKOVICS FERENC Veszélyesen egyszerűek és lemeztelenítettek Jan Garbarek rögtönzései FORRÁS: MH