Magyar Hírlap, 2012. március (45. évfolyam, 52-77. szám)

2012-03-17 / 65. szám

14 MAGYAR HÍRLAPHULLÁMTÉR 2012. MÁRCIUS 17., HÉTVÉGE Asheville-ben idő (Részlet a Bartók című regényből) A leukémia megtréfálhatja áldozatát. Ha túléli az első fázist, azt hiheti, be­tegségét sikerült legyőznie. De ez csak porhintés. A kór csupán elrejtőzött, hogy később még nagyobb erővel tör­jön ki újra. 1944-ben B. abban a hit­ben élt, hogy meggyógyult. Az ASCAP (korántsem önzetlenül) egy lakosz­tályt foglalt le a New York­i Nyuga­ti 64. utcában, a Woodrow Hotelban számukra. Bartókék októberben be is költöznek. Önérzetes levél az ASCAP- nak, ide vagy oda. Ebben a helyzet­ben még bérelt zongorára se gondol­hattak. A lakásukat felmondták, nem volt értelme fenntartani. Ezt Israel Rappaport doktornak is megírták, aki a legkisebb gyanús jelre is megtiltotta­­ a zeneszerzést. Bartóknak nem volt túl nagy szerencséje a doktorokkal, Dr. Kokassal se, aki Asheville-ben volt a felügyelője. A következő nyáron újra a tóparti üdülőben kellett laknia, tehát a doktorok - megszakításokkal - egy évnél hosszabb időre száműzték New Yorkból. Most viszont rádiószereplései vol­tak kilátásban. Ezért hát jó hangulat­ban érkeztek meg, s a New Yorkban töltött néhány hét eseményei fokozták ezt a bizakodó hangulatot. A Colum­bia Egyetem újra megbízást adott egy évre. Mintha minden rendeződne. De kutatómunkáról csak egy újabb nyári szünet után lehetett szó. December elején megbékélten uta­zott el Asheville-be. Bőségesen vitt magával munkát. Elsőre úgy találta, hogy Asheville (Észak-Karolina) piszkos és csúnya város. Másodjára is. Egyedül az volt a megnyugtató, hogy kicsi volt. Nem volt benne még annyi dobozház, mint a nagyokban. De hol volt egy olasz vagy egy svájci kisvároshoz képest. Hogy magyart már ne is mondjunk. Viszont Bartók az Appalache­­hegylánc egyik fennsíkjára került. Megérkezése után néhány nappal friss, fehér hó borította be a várost, az erdőt, az utakat. A sziklás hegyoldalak vízesések­ben lezuhanó forrásai megdermedtek. Akik akartak, szobrokat láthattak be­léjük. Bartók nem volt ez a típus. Őt az óriási, néhol negyvenméteres fák lep­ték meg. Áll egy fa alatt, fényképező­gép kattant. (Akkor még.) A közelben, néhány óra járásra, egy indián tele­pülés is volt. De jó lenne ott gyűjteni. Vágyálom. Asheville-ben állt az idő, sem­mi sem volt sürgős. Bartók megírta a nyújorkiaknak: Kérem, ne küldjenek ide nekem expressz leveleket! Itt csak naponta egyszer hordják ki a postát. Igénytelenségét Asheville-ben is megtartotta: most sem volt szüksége heverőre, puha karosszékre. Vagy az íróasztalánál dolgozott, vagy az ágyán hanyatt fekve olvasott. Ha pihenni akart, sétára indult. A közeli erdő ma­dárvilága. Nem értett a nyelvükön, de érteni vélte, miért szólnak. Ember ke­rülte erdőkben bolyongott. A levélírás maradt Bartók egyik fő szórakozása. Míg a szólószoná­ta készült, a levelek jöttek-men­­tek. Bartók kottapéldákkal teletűz­delt, nyolc-tíz oldalas leveleket írt Menuhinnak. A játszhat­óság, a legjobb ujjrend kérdéseit közösen tisztázták, Menuhinnak is voltak javaslatai. Bar­tók gondolatban sokat foglalkozott asheville-i magányában a fiatal mű­vésszel. A hegedű-szólószonáta írása szíves munka volt. Arról nem is szólva, mekkora pénzt hozott. A városkába tél derekán megér­keztek a fiatalok síelni. Zaj volt, de el­viselhető. Bartókot pedig lassacskán felfedezték a kisváros zenekedvelői. Hívták ebédre, vacsorára, s ha kedve volt, zongorázott is. Szerencsére ezek­nek az zongoráknak nem volt múltjuk. Fiatalok voltak, mint a síelők, fiatal hi­báik voltak csak, nem berögzültek. Gyorsan kitavaszodott. A csúcso­kon még hósapkák voltak, de a nap mind melegebben sütött, a növények ébredeztek. Madarak lepték el a kör­nyéket, s hangjuk B. -t a Csalán utcai lakásuk kertjébe vitte vissza. Cinke, vörösbegy, csér, rigó. Egyszer Péter megkérdezte: Apu, te érted a mada­rak nyelvét? Csak a hangrendszerei­ket, és bizonyos jeleket. De ezeket te is megérted, ha figyelsz rájuk. Amelyik hűséges, az tud több dalt. Valamivel el kell bűvölnie a feleségét egy életen át. A csapodároknak elég egy dallam is, mindig újabb szerencsétlen fele­séget vesznek le a lábáról vele. A ma­darak nem ezért élnek, hogy nekünk énekeljenek, hanem azért énekel­nek, hogy éljenek. A területüket jelö­lik meg vele. Különösen este és reggel. Figyeld meg. De ha B. sétára indult az asheville­i erdőben, az otthonitól merőben el­térő, szokatlan madárzenekar várta. Éles, hasogató füttyöt, emberi sikoly­hoz, szélsivításhoz, gyermeksival­­kodáshoz hasonló hangokat hallott. Nyújtott, pattogó, vidám és perleke­dő, enyelgő vagy éles, támadó és ké­rő motívumok szövevénye hangzott a bomló lombok között. Mialatt Bartók Asheville-ben, ma­gányában dolgozott, Ditta New Yorki jó barátai segítségével lakást szer­zett. Nem túl tágasat, de nagyon ol­csón. Ugyanabba a házba kerültek, ahol honfitársaik, barátaik, Kecske­méti Pálék laktak. (Ők évtizedekkel előbb szintén Budapestről kerültek ki. A feleség, Láng Erzsébet, Bartók legel­ső növendékei közé tartozott. De hát hol nem volt tanítványa a tanár úrnak szűke világban?) Májusban Ditta otthonnal várta fér­jét a 309 West 57th Streeten lévő laká­sukban. A száműzetés véget ért, B. rö­vid időre New Yorkba mehetett. Már megvolt a majdnem teljes Szólószoná­ta. Menuhin közölte, hogy bemutatja New Yorkban. Június végén már New Yorkból írta meg Bartók Menuhinnak, hogy kevésnek találja az egyévi kizá­rólagosságot, „szeretne legalább két évet felajánlani” - írta. Ez tu­lajdonképpen ajándékozás, kitünte­tés volt a fiatal, nagy reményű tehet­ségnek. Legvégül megígérte, hogy „... több változtatást nem csinálok, kivéve az ön javaslatait”. „Asheville-ben nagyon jól éreztem magamat - írta Bartók. - Bár egészsé­gem egyáltalában nem olyan jó, mint amilyennek lennie kellene, a doktorok még mindig kontárkodnak; azt mond­ják, a lépemmel, a vérsejtjeimmel, ez­zel, azzal valami nincs rendben... Az ég tudja jobban, nem a doktorok, hogy mi a bajom.” A velük egy házban la­kó Kecskemétiek intézték apró-csep­rő ügyeiket, gondoskodtak arról, hogy megkapja a New York i lapokat. Bar­tók dolgozott a román népzenegyűj­teményen, sajtó alá rendezte tanul­mányát a szerb-horvát népzenéről. 1944 augusztusának végén jött a nagy hír, Párizs felszabadult! TEMESI FERENC Magasba emelés jön Garbarek. És ez mindig nagy ese­mény a hazai zenebarátok számára. Hogy mekkora a Garbarek iránti ra­jongásban a sznobizmus mértéke, azt nehéz lenne megállapítani. Amúgy semmi baj sincs a sznobizmussal, va­lamikor valamennyien sznobok vol­tunk, s éppen a sznobokra jellemző felszínes érdeklődésből indulva pró­báltunk, s próbálunk ma is elmélyed­ni bizonyos műalkotások és művészeti megnyilvánulások elemzésében. És most Jan Garbarek van so­ron, ő az elemzés tárgya, aki megint a Hilliard Ensemble énekegyüttes­sel érkezik Budapestre, s vélhetően legutóbbi lemezüknek, az Officium nóvumnak az anyagát adja elő. Tegyük hozzá, Garbarek és a Hilliard Ensemble járt már Magyarországon, mégis kü­lönleges esemény lesz májusi fellépé­sük. A garbareki életpálya izgalmas és komoly történet, sok-sok tanulság­gal és üzenettel. Tudni kell, hogy amit Garbarek ezzel az énekegyüttessel művel, az nemcsak életpályájának egy része vagy éppen meghökkentő leága­zása, de bizonyos értelemben a csúcsa is. Jan Garbarek norvég-lengyel szár­mazású zenész, szaxofonon játszik, autodidakta muzsikus. Inkább a nor­vég kultúra hatott rá személyiségfej­lődésében, de kétségtelenül van a já­tékában valamilyen tagadhatatlanul lengyel elem is. Például a szlávos, fino­man szitáló szomorúság vagy a gyak­ran tapasztalható balladisztikus atti­tűd és a melodikusság. Vita folyik arról, hogy Garbarek mi­kor készítette első lemezét. A többség az 1967-ben megjelent Til Vigdis című albumot tekinti debütáló LP-jének. Azon még másként játszott, mint ma. Közelebb állt az amerikai dzsessz vilá­gához, mint ahogy mindenkinek kö­telezően Amerika felé kellett orientá­lódnia, ha azt akarta, hogy elfogadják mint dzsesszmuzsikust, s egyáltalán, dzsessznek tekintsék a zenéjét. Le kell szögezni, hogy a lengyelek fordultak le elsőként erről a vonalról, s teremtették meg saját hangjukat egyrészt a chopini hagyományok, másrészt pedig a len­gyel folk, főként a gurál zene, s az öt­venes évektől erőteljesen kibontakozó lengyel kortárs muzsika vonzásában. Garbarek Til Vigdisében benne volt mára jövő, atatiszta, üvegszerűen át­látható, vibráló nélküli hang, és a min­dig világos szerkezetű improvizáció, valamint a feltétlenül őszinte, min­den manipulációt és manírt mellőző attitűd, amely Garbarek állandó véd­jegye lett, játsszon bárhol, bárkivel, bármilyen felállásban. Ebben hasonlít Miles Davishez. Garbarek pályáját vi­szont nem lehet olyan egyértelműen szakaszolni, mint Davisét. Annyi bi­zonyos, hogy a garbareki hang - sok­szor mondják: a fjordok hangja - alap­vetően nem változik. No de Garbarek a saját állandóságához képest nagyon sokféle zenét csinált. Sajnos nincs itt hely a felsorolására. Egyik legjobb le­mezén, az Egyesült Államokban rög­zített Nude Ants című dupla albumon - amelyen Keith Jarrettel játszik - úgy kerül a lehető legközelebb az amerikai dzsesszhez, hogy közben a legteljeseb­ben megőrzi, megtartja önmagát. Érdekesek a keleti kirándulásai is. Ezek közül kiemelkedik a Song For Everyone című albuma, amelyen in­diai zenészekkel játszik kvázi in­diai zenét, ragyogóan szerkesztett, az indiai, az európai s az amerikai ze­nekultúra határmezsgyéin lavíro­zó improvizációkkal, s a táblák élénk, aszimmetrikus ritmuskíséretével. Hatásos, de erősen populáris zene, szemben a Közel-Keletet idéző Madár című Garbarek-lemezzel, amely ta­lán pont az elmélyültsége miatt sem annyira népszerű, mint a Song For Everyone. Vannak olyan felvételei is Jan Garbareknek, amelyeket a világ­zene kategóriájába kell sorolni. Nem pusztán a szójáték kedvéért mond­ják azt a hozzáértők, hogy ezeken a le­mezeken, például a Twelve Moonson egyetlen, fókuszált pillanatban ta­lálkozik több zenekultúra, ideértve a folklorisztikus kultúrákat is. Garbareknél a dzsessz, illetve a ke­leti és világzenei vonzódások mel­lett megjelent valami szokatlan ötlet is 1993-ban. Ekkor készült első lemeze a Hilliard Ensemble nevű énekegyüttes­sel, az Officium című album. Zavar­ba ejtő CD. Garbarek itt a 14-16. szá­zadi európai zene felé fordult, annak is a szakrális, egyházi vonulata ragadta meg őt. Nemcsak a lépés váratlansága és a szokatlan irány zavart meg soka­kat, de az is, hogy Garbarek kifejezet­ten a keresztény egyházi zene vonzá­sába került. Volt már hasonló élménye Garbarek híveinek. Az Officium dek­laratív, sőt, egyenesen provoka­tív elfordulás Amerikától, s meghaj­lás az európai hagyományrendszer előtt. (Egy 15. századi, névtelen ma­gyar szerző műve is szerepel a leme­zen.) Sokan azt is vitatták, hogy egy­általán dzsesszlemeznek tekinthető - e az Officium, mert a kiadó, az ECM sem tekintette annak. Amit az Officiumon hallunk, az nem más, mint szakrá­lis atmoszférájú zene, amely a ko­rabeli egyházi zeneirodalmat idézi a Hilliard Ensemble vokális szólamaival, amit aztán Garbarek igyekszik a jövő, vagyis korunk felé transzponálni sza­xofonjátékával. Veszélyesen egysze­rűek és lemeztelenítettek Garbarek rögtönzései, s fényévnyire állnak az amerikai dzsessz hagyományos blues­­skáláitól. Sok korábbi rajongója el is fordult tőle, de talán ennél is több új hívet szerzett. Egyébként sokféle le­mezt csinált az Officium óta, vissza­­visszatért régebbi korszakaihoz, de a legújabb albuma, az Officium Novum is mutatja, hogy Garbareknek hiány­zott már a szakralitás világa. Igaz, ezen a CD-n már tágul az eredeti dimen­zió, itt már kortárs szerzők műveivel is találkozunk, nem is beszélve a ze­ne görögkeleti, illetve bizánci gravi­tációjáról. A lényeg viszont ugyan­az: a himnikus, szakrális szertartás. Ez mindenképpen Garbarek zenei pálya­futásának csúcsa. Abszolút kiteljese­dés a kereszténységben és az európai­ságban. A sors különös játéka, hogy épp akkor emeli majd magasba ezt az európaiságot Jan Garbarek, amikor mi már ennek a kultúrának csak a szo­morú romhalmazát látjuk. SINKOVICS FERENC Veszélyesen egyszerűek és lemeztelenítettek Jan Garbarek rögtönzései FORRÁS: MH

Next