Magyar Hírlap, 2013. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
2013-02-23 / 46. szám
|| ||| T vSco-ftsfM fotón UH . TCD IC 2013. FEBRUÁR 23., HÉTVÉGE MAGYAR HÍRLAP Apám *56 novem Szél rázza a megfakult cégtáblákat, a házakon csapzott, fakó lobogók. Lehullott vakolat, gránát- és golyó tépte lyukak, mint testen a rút sebek. Romházak, egymás fölé rakott színpadi díszletekhez hasonló szobák, kinyúló vastraverzek, csüngő gerendák. A falakon meszelt ákombákom-feliratok: „Éljen az MSZMP! Le az uszítókkal! Munka - kenyér! Sztrájk - infláció! Halál az ellenforradalmárokra”! Plakátok, rendeletek, felhívások, a Szózat nemzetiszín keretben. Nyüzsög a nép, mindenki gyalogol, a „Kádár-taxikon”, a szovjet páncélkocsikon kívül nem látni járművet. Rémhírek terjednek: az oroszok elhurcolják az iskolából a gyerekeket. Apám az Andrássy úton látja, amint két orosz felkéredzkedik egy alkalmi utasokkal zsúfolt teherautóra. Aki csak a robogó kocsit látja, annak úgy fest: civilekkel zsúfolt plató, a végében két fegyveres orosz katona. Mindenütt kosz, hetek óta nem gyűjtik a szemetet. A kirakatok üvegtábláin itt-ott golyó ütötte lyukak, a betört üvegen belül vastag porréteg, tégladarabok, törmelék. Van, ahol a cégtábla tűnt el, másutt a felírás van meg, de a bolt helyén romhalmaz. A tetőkről szakadatlanul hull a cserép, a házak homlokzatáról a tégla- és vakolattörmelék. Szeles időben életveszély az utcán járni. Az ereszcsatornák is tönkrementek, ha esik az eső, áradatként zuhog a víz a járdákra. Az épen maradt üzletek előtt hosszú sorok, lehajtott fejek, zsebre dugott kéz. Az emberek mindent megvesznek, csak szabaduljanak a pénztől. Mindenért sorba állnak, az újságokért is, a rikkancsok felárral adják a lapokat. November 21-én, szerdán apám az újságíró-szövetségben ebédel, utána a barátjával, Kelemen Vilivel és a menyasszonyával találkozik. Készülődnek, másnap indulnak Nyugatra. A hangulat temetői, némán csomagolnak, apám megpróbálja lebeszélni őket, de reménytelen. A menyasszony anyja zokog, de azért biztatja a lányát. Zsidó család, halálosan rémültek. „Végigcsináltuk ’44-et. Ki tudja, mi lesz még itt?” Legszívesebben ők is a gyerekekkel tartanának. A család tanácskozik, milyen fedőnév alatt üzennek, ha átjutnak a határon. Apám elbúcsúzik, az apja nővéréhez, Barbarához tart, akit rettentő izgalomban talál. - Él! Mégis él! Híreket kaptunk Zoliról! Most indulok Gyuláékhoz. Apai nagyapám legkisebb öccsét, Alfréd Zoltánt még 1952-ben tartóztatták le. Apám másik nagybátyjánál egy egzaltált külsejű, hervadt nő tartja szóval a családot. Állítólag Zoli szeretője volt, most jött Vácról, ahol biztos forrásból megtudta, hogy Zoli él, nem végezték ki, hanem a Szovjetunióba szállították. Beszél, beszél, ömlik belőle a szó, apám érzi, hogy valami nincs rendben, valami nagyon hamis, de nem akadékoskodik, mert nagynénje és nagybátyja isszák a nő minden szavát. Gyula extázisba esik, exhumálásról beszél, meg arról, hogy a váci fogolytemetőben majd minden kiderül, üres a sír, vagy más fekszik ott. Apám szánja őket, már nem gyanítja, hanem tudja, a csontja mélyén érzi, hogy a nő bolond vagy szélhámos. Inkább az előbbi, gondolja magában, hiszen nem kér semmit. Másnap apám megint nyakába veszi a várost. Tömegközlekedés nincs, a sofőrök és villamosvezetők sztrájkolnak, terjed a disszidálási láz. A pályaudvarok tömve menekülőkkel. A hírek szerint mindenki átjut, a határt lezáró orosz csapatok nem tartóztatnak fel senkit. Mások szerint igen, de a magyar határőrök segítik a menekülőket. A harmadik verzió: akit lehet, feltartóztatnak, de Győrben elengedik, és ezek nyomban indulnak is vissza a határra. Mindenütt ez a fő beszédtéma: ki ment el, ki az, aki készül. Tarts Nyugatnak! Gyerekek szöknek otthonról, családok indulnak az ismeretlen felé autón, buszon, vonaton, gyalog. A Múzeum körúton megszólítja apámat egy férfi. - Tudja, mi lesz ma délután? Néma tüntetés. Tudja, ugye? A hír szájról szájra terjed. Apám délután megint a nagybátyjáéknál van, együtt figyelik az ablakból, ahogy varázsütésre kihalttá lesz a Fehérvári út és környéke, és egy órára elnéptelenednek az utcák. Kísérteties a csend és a mozdulatlanság: csak egy őrjárat és a páncélautók mocorognak. Egy óra elteltével megelevenedik a környék. Este a rádió a csepeli sztrájkolók és a karhatalmisták, a Kádár-huszárok közti fegyveres összetűzésről számol be. November 28 -án apám végre táviratot kap Mezőberényből. Október huszadika óta ez az első hír róluk, a nővéréről és anyámról. Másnap, 29-én, csütörtökön elindul Mezőberénybe. A vonat zsúfolt, kínosan döcög, végzetMWI ííjííifUjftíít*.'/* i • *. d20ffl A híd alatt lassan hömpölygő Duna zúgásából egy gyászinduló hangjait véli kihallani apám. len hosszan ácsorog nyátt pályaszakaszokon, nincs elég gőz, lassan besötétedik, villanyvilágítás sincsen. Apám egy állami gazdaság elnökével beszélget, aki elborzadva meséli, miként hatott rá a romos Budapest. - A halál bűzét éreztem mindenütt. A kanálisokból, a kapualjakból, a romos kirakatokból áradt. Azt gondoltam, hogy az Isten elfelejtette Magyarországot. Egyikük sem tudja, hogy azt fogalmazza meg, amit majd néhány hónap múlva, 1957 nyarán, Szent István király ünnepe előtt García Marquez is megtapasztal, miután egy Rákóczi úti moziban megnézi Luis Bunuel filmjét, Az elhagyottakat. Gabót a sötét házak, sötét utcák, a rommá lőtt város elkedvetleníti, a nyomasztó film után nem lesz kedve visszamenni a szállodába, felkapaszkodik egy villamosra, elzötyög Kelenföldre, ahol cigarettára gyújt a 49-es végállomásán. Egy drótozott szemüveget viselő, kövér férfi hosszan méregeti, majd hirtelen elhatározással odalép hozzá, és egy cédulát nyom a kezébe, melyre valaki tintaceruzával két rövid mondatot írt: „Közeleg a Halálcsillag. Isten óvja Magyarországot. ” A téeszelnök panaszkodik, hogy a minisztériumban senkivel sem tudott beszélni, pedig a falujában széthordják a gazdaságot. Nem tudja, mit csináljon, óvatosan célozgat, hogy Rákosi alatt jobb volt, az legalább rendet tartott. Apámra kínzó nikotinéhség tör, leszáll, a szerelvény mellett cigarettára gyújt, bámulja az Alföldre ereszkedő homályt. Fölötte, a lehúzott ablakon át élénk beszélgetés hallatszik: nagy csoport ipari tanuló utazik haza, tizennégy-tizenöt évesek lehetnek, egyikük arról mesél, hogyan harcolt az orosz tankok ellen az Üllői úton. Gyorsan kiderül, mindegyiküknek van hasonló élménye. A többség nyilván lódít, de akad, akinek az elbeszélésén apám érzi a valóság ízét. A vonat megrándul, némán gurulni kezd. Apám felkapaszkodik a vaslépcsőre. Amerre haladnak, mindenütt sötétség. Mezőberényben az utcák néptelenek, kijárási tilalom van. Apám egyetlen lélekkel sem találkozik az állomásról vezető hosszú úton. A piactérnél rendőrökből és karhatalmistákból álló járőr tartóztatja fel, zseblámpa fényénél igazoltatják, szerencsére nem dobta el a vonatjegyet, így nem kell a rendőrségen töltenie az éjszakát. Későre jár, azon az éjszakán apám már nem akar anyám szüleinél alkalmatlankodni. Másnap reggel pedig éppen akkor állít be, amikor anyám a biliket üríti. Miután 1945-ben a nővére férjhez ment, és az urával Erdélybe költözött, tizenkét éves anyám lett a herényi házban a korán kelő. Télidőn, amikor reggelre a szoba kihűlt, és látszott a lehelet is, nehezebben vette rá magát a felkelésre, de aztán, némi erőgyűjtés után, kiugrott az ágyból. Gyorsan magára kapott pár meleg holmit, majd a nagyapám ágya alatti borosüveghez járult. Jól meghúzta, és nagyapám rossz bora azonnal átmelegítette. Aztán ment kályhát hamuzni, biliket kivinni, gyújtást és aprófát vágni, begyújtani, szellőztetni, nagy lavór vizet a kályhára tenni melegedni. Csak akkor engedte felkelni az öregeket. Anyám apja biztosan nem örül apámnak, de a fenntartásait nem mutatja, megtartja magának. Anyám anyja más eset. Odatartja puszira az arcát, aztán tisztán hallhatóan azt mormolta az orra alatt: - Siklott vóna ki az a vonat. Anyámnak és apámnak nem sok ideje van egymásra, mert anyámnak vissza kell utaznia Szegedre, az orvosi egyetemre. Beballagnak a főtérre, ahol azon nyomban egy felvonulásba keverednek. A zászlók alatt vonuló tömeget a helyi bizottmány emberei vezetik. A rendőrség épülete előtt karhatalmisták sorfala fogadja őket, később Békéscsabáról szovjet páncélautó is érkezik. A tüntetés békésen zajlik le. Délután azonban fiatalokból álló csoport a rendőrség elé vonul, kiabálnak, be akarnak törni a kapun. A karhatalmisták riasztólövéseket adnak le, mire a csoport szétszalad. Négy óra tájban egy helybéli fiatalember holttestét hozzák Budapestről, ott esett el a harcokban. A temetés ismét tüntetéssé válik. A városban sztrájk, újságot nem lehet kapni, cigaretta már csak a pocsék Arda és Rhodope, apám nővére szerez néhány csomagtervet. Anyám este már Szegeden, apám a nővérééknél tölti az időt, majd négy nap múlva visszaindul Pestre. Az utazás megint szörnyű: zsúfoltság, bűz, oláh cigányok, cigarettahiány, egész úton kínzó szomjúság. A vonat ragyogó napsütésben bumlizik át a Tiszántúlon, de Szolnok után már komor, szürke az égbolt. Mire befutnak a Keleti csarnokába, sötétedik. Apámat zsákok és bugyrok áradata sodorja ki a téli szürkeségbe burkolt Baross térre. Járdán, úttesten törmelékhalmok, csorog a mocskos hólé, cigarettacsikket, szemetet sodor a kanálisok bugyborékoló torkába. Mindenki siet, mindenki ingerült. Hol itt, hol ott robban ki a veszekedés, az emberek megrohanják a villamosokat, nyomják, taszigálják egymást. A szeméthegyek teszik? A piszkosszürke tónusok, a szívfájdító mementóként meredező romok? Apámnak a tömegből kivillanó arcok természetellenesnek tűnnek. Nem ismeri fel a pesti utcák megszokott figuráit. Mintha egyik napról a másikra kicserélték volna a város lakosságát. Hirtelen a ruhák is kifakultak, mintha idomulni akarnának a mocsokban fuldokló városhoz. Csizmák, pufajkák, elképesztő sálak, szíjjal átkötött nagykabátok, talicskák, babakocsiban krumpli, nőkön férfinadrág-bakancs, mint 1945-ben. Belép egy talponállóba. Sör nincs, fröccs sincs, csak málnaszörpöt adnak. A pultnál lángosra várakozók sora, az emberek fázósan topognak a kőpadlót borító latyakban. Közel a záróra, a morcos takarítónő kis híján apám lábára zúdítja vödre tartalmát. Apám kifordul az ajtón, rágyújt, nincs kedve villamosra ülni, gyalog vág neki a Rákóczi útnak. Egy-egy romos ház előtt deszkakerítés tereli a járókelőket az úttestre, az egyik kapualjban tűzkőárus sziszeg, a járdaszélen egy fiatal nő kis papundekli dobozból csokoládét kínálgat, mosolya arról árulkodik, hogy egyébre is lehet vele üzletet kötni. A rongált ereszekről kitartóan csorog az olvadó hólé. A kirakatok bedeszkázva, az épen maradt rolók lehúzva, itt-ott feltűnik az 1945-46-ból ismert tábla: „Betörő urak, ne fáradjanak! A bolt üres.” Ablakok közein, kapukon, téglán, vakolaton falragaszok, kézzel írt cédulák tömege: tüzelő, gyerekkocsi, bútor, ruhanemű, lakás, szőnyeg, képek, szerszámok vétele és eladása: az itthon maradottak kótyavetyélik a disszidensek holmiját. Sötét van, fojtó köd telepszik a mocskos utcákra. Apám lába alatt lucsok cuppog, a fák tövében fekete hókupacok olvadoznak, közvilágítás nincs, az ablakokból szűrődik némi fény. A Múzeum körút és Kossuth Lajos utca sarkán működik a jelzőlámpa. Piros. Apám mellett két férfi, az egyik nekivág a tilosnak, a másik viszszarántja: „Mi az, már ezt is elfelejtetted?” A Szabadság-híd súlyos árnya mögött a rakpart ívlámpa sora világít. Szomorú, ijesztő kép ez a magányosan húzódó fénycsík, mögötte komor sötétséggel. A Gellérthegy sziluettje kásás ködbe olvad. A híd alatt lassan hömpölyög a Duna. Halk zúgásából egy gyászinduló hangjait véli kihallani apám. Partközelben, a fekete vízen kerekre kopott jégtáblák úsznak - hatalmas, fehér tavirózsák. Kásás hátukon csillog az árva Duna parti lámpák fénye. A Bartók Béla út sötétjében tömeg hullámzik, rikkancsok árulják a holnapi Sportot, néha vibráló fénnyel zúg el egy-egy villamoskocsi. Egy romos ház bejáratán két pufajkás alak dolgozik, ládában meszet kevernek. Ezek a csapkodó, piszkosszürke emberhullámok, ezek a felcsattanó szóváltások mégiscsak az életet jelentik. Az emberek már nem olyan figyelmesek egymáshoz, mint novemberben, de talán ez is az élet jele: a temetés megtörtént, a halott nyugszik, nincs okunk többé, hogy lábujjhegyen járjunk. A város, ha szennyben, mocsokban, elcsúfítottan is,de él. a SZÁRAZ MIKLÓS GYÖRGY Száraz Alfréd Zoltán 1938-ban FORRÁS: CSALÁDI ARCHÍVUM