Magyar Hírlap, 2017. szeptember (50. évfolyam, 204-229. szám)

2017-09-16 / 217. szám

Történelem 8 2017. szeptember 16., hétvége Fantasztikus 16. századi történet török rabságban sínylődő magyar foglyok szabadulásáról Budrács András várnagy önfeláldozó cselekedete Bánó Attila A nemesi címereken látható ábrázolások­nak történetük van. Ezek az ábrázolások ál­talában a címerszerző személy vitézségé­re, mesterségére, esetleg őseinek valamely emlékezetes cselekedetére utalnak. A miku­lóczi Budjács család címerében látható áb­rázolás Magyarország címeres könyve (Buda­pest, 1913) leírása szerint kék pajzsban balról egy kettévágott emberi láb, a vágás alatt lán­cos rabbilincs, amely előtt arany nyelű balra látható. A pajzs felső részében jobbról egy fél­hold, balról egy hatágú arany csillag helyez­kedik el. Sisakdísz egy arany oroszlán, a ta­karók (foszlányok) színe vörös-arany. Vajon milyen eseményre utalnak a fő motívum bi­zarr elemei? Nagy Iván, a 19. század ismert családtör­ténésze, aki Magyarország családai czime­­rekkel és nemzékrendi táblákkal című ti­zenkét kötetes munkájával (Pest, 1857-1865) a genealógia tudományának emblematikus alakjává vált, érdekes magyarázattal szol­gált a levágott lábra, a lábbilincsre és a baltá­ra vonatkozóan. Szerinte ezek Budjács And­rásnak, a felvidéki Oroszlánkő várnagyának és a vár Oroszlánkövi (Oroszlánkevi) nevű urának meghökkentő történetére emlékez­tetnek. Nagy Iván forrásként Némethy Pál Bugyács András emléke című írására hivat­kozott, amelyet a kassai Felső Magyar­ Orszá­gi Minerva közölt 1832-ben. Az 1825-től negyedévenként megjelenő kassai időszaki lap Kazinczy Ferenc kezde­ményezésére, gróf Dessewffy József támo­gatásával indult. Kazinczy és Dessewffy már régóta elégedetlen volt „a német kaptára ve­rődött” Tudományos Gyűjteménnyel, s tulaj­donképpen evvel (illetve a romantikus beál­lítottságú Aurórával) szemben hozták létre a Felső Magyar­ Országi Minervát. Idővel ez az orgánum sem váltotta be a hozzá fűzött re­ményeket (1836-ban kilehelte lelkét), de itt­­ott helyet adott olyan érdekes történeteknek is, mint amilyet Némethy Pál nehézkes nyel­vezetű stílusával papírra vetett. Fogság és szökés Az írás Budjács (Bugyács) András történe­tét a mohácsi vészt követő (Nagy Iván sze­rint azt megelőző) időkre tette, hiszen ezzel a mondattal indított: „Mohácsi veszedelem elvonult egünkön.” Az 1526 novemberében megkoronázott új király, Szapolyai János hí­vására ekkor sok „hazafi” csatlakozott sere­géhez. Köztük volt Oroszlánkő ura, Orosz­lánkövi (Némethynél keresztnév nélkül), akit hűséges várnagya, Budjács András és fegyve­res csapata kísért. Az írás szerint Oroszlán­kövi és emberei útközben portyázó törökök­be botlottak, akikkel összecsaptak. Az ádáz küzdelemben sok török elesett, de a magya­rokkal szembeni túlerő végül felülkerekedett. Oroszlánkövi és Budjács sebesülten rogyott a földre, mire társaik halottnak hitték őket, és megfutamodtak. A törökök ezután mindket­tőjüket elfogták és magukkal hurcolták. A várúr megmaradt emberei (uruk halálhí­rével) visszatértek Oroszlánkő várába. A tö­rökök Oroszlánkövit és Budjácsot török föld­re, a pasájuk (Ahmed) elé vitték. A pasa a két sebesült gondozását zsidó orvosára bíz­ta, akinek a keze alatt valóban felgyógyultak. Fogvatartóik megpróbálták iszlám hitre té­ríteni őket, de ez a kísérlet megtört a foglyok ellenállásán. A pasa ekkor „egy lánczra ve­rette mind­kettőjüket, s legkeményebb rab­­szolgai munkára hajtatta őket”. Oroszlánkövi nehezen viselte a szigorú fogságot, és egyre többször sóhajtozott ott­hon hagyott szerettei után. Budjács együtt­­érzett urával, és szívesen segített volna a szö­késben, de erre sokáig nem nyílt alkalom. Azután ez a pillanat is elérkezett. Egyik nap­iszunka után Budjács megpillantott egy elha­gyott bárdot. „Egy estve őrizet nélkül térvén az egymáshoz bilincselt vitézek tömlöczeik­­be, megpillant Bugyács a puszta szeglet­ben egy éles bárdot. Kétségkívül vallamely­­lyik szabad munkás felejtette műszerét itten.” A várnagy az értékes szerszámot a ruhája alá rejtette, majd a tömlöcben a földre szórt szal­mával betakarta. A hős várnagy Egyik éjjel a két fogoly elhatározta, hogy megszöknek. Budjács hatalmas csapások­kal próbálta elvágni a lábukra erősített láncot, de minden erőlködése hiábavaló volt. Lát­va Oroszlánkövi kétségbeesését, hirtelen el­határozással nem a láncot, hanem saját láb­szárát vagdosta a fejszével. Levágott lábáról már le tudta venni a bilincset, s ezzel lehető­vé tette urának a szökést. Oroszlánkövi ré­mült aggodalommal, megrendülten fogadta szolgája önfeláldozását. Nem akarta magá­ra hagyni, de a hűséges Budjács felszólította a menekülésre. Oroszlánkövi szomorúan s ab­ban a meggyőződésben távozott, hogy a vár­nagy nem fogja túlélni a súlyos sérülést. Ész­revétlenül kiszökött a tömlöcből. „Használta üldöztetés nélkül az éjjelt, napszürkületekor erdőbe rejtezett, elég nyomorogva csillapít­­gatta éhségét vad gyümölcsökkel.” Eljutott a tengerpartra, ahol megismerke­dett egy korfui hajóssal. Elárulta neki nevét és rangját, majd gazdag jutalmat ígért, ha se­gíti őt a hazatérésben. A hajós ráállt az alku­ra, megszabadította láncaitól, majd Raguzába szállította Oroszlánkövit. Időközben a súlyos sebétől szenvedő Bud­jács esetét, illetve a szökést jelentették a pa­sának.­A pasa hitetlenkedve fogadta a hírt. Azután megparancsolta orvosának, hogy próbálja megtartani az életnek Budjácsot, egyúttal megtiltotta a szökevény Oroszlán­kövi üldözését. A várnagy csodával határos módon életben maradt. Amikor teljesen fel­gyógyult, a nagylelkű pasa pénzt, ruhákat, fegyvereket és egy „tüzes vérű mént” adatott neki, kísérőként egy janicsárt rendelt mellé, majd szabadon bocsátotta. Hosszú, fáradságos utazás várt Budjács­­ra, de végül eljutott Felső-Magyarország északnyugati határának közelébe, ahol vég­re megpillanthatta a nyolcszáz méter ma­gas sziklaszirtre épült Oroszlánkő várát (ma Hrad Vrsatec, Szlovákia). A várúr, aki nem hitte, hogy valaha is viszontláthatja hűsé­ges emberét, kitörő örömmel fogadta Bud­jácsot. Hálából a vártól nem messze fekvő Mikusóc (Mikusovce) nevű faluban „jeles bir­tokokat” ajándékozott neki, majd tájékoz­tatta az uralkodót Budjács András önfeláldo­zó hősiességéről, és nemesítést kért számára. A király méltányolta a várnagy nem minden­napi cselekedetét, nemességet és címeres le­velet adományozott neki. Budjács így jutott a fentebb ismertetett címerhez és a mikulóczi előnévhez. A Budjács család valóban megtalálható a magyar nemes családokról szóló alapművek­ben, így Nagy Iván és Kempelen Béla ismert munkáiban is. Nagy Iván szerint e család tagja lehetett Budiacz István, aki 1657-ben a kassai iskola másodtanítója (conrector) volt, vala­mint Budjács Máté ferences szerzetes, a kap­­lonyi (1753), majd a homonnai zárda kolos­torfőnöke (1755). A Budjácsok közül többen harcoltak a Trencsén megyei nemesi seregben 1809-ben, a Napóleon elleni harcok idején, és tudunk Budjács Imréről, aki a temesi kerület altartományi biztosa volt 1844-ben. Két nemes família Az 1754-55-ös országos nemesi összeírás során Trencsén vármegyében kilenc Budjács igazolta nemességét. Kempelen Béla Magyar nemes családok (1911-1932) című munkájának a Budjács családról szóló szócikkében szere­pel, hogy Imre 1806-ban Temes vármegyében kihirdette nemességét. Temesváron 1794- ben elhunyt Pál, sóhivatali pénztárnok, majd ugyanitt hunyt el József, őrnagy 1839-ben. Minden adatot persze nem érdemes felsorol­ni, viszont érdekes lehet megtudni, ki lehe­tett az az Oroszlánkövi nevű várúr, aki Bud­jács Andrásnak köszönhette szinte csodába illő szabadulását. Benedek Elek, a nagy mesemondó, aki gyönyörű formába öntötte mondavilágunk gyöngyszemeit, az általa feldolgozott mon­dák közül természetesen Budjács András tör­ténetét sem hagyta ki. A nép nyelvén kerin­gő história érdekes változásokon ment át, így a törökökből tatárok lettek, az összecsapásra a Sajónál került sor, s a foglyokat Tatárország­ba hurcolták, Kadán vezér udvarába. Ebben a mondában a várúr Oroszlánkövi Imreként lett nevesítve, azonban ez az adat sem érde­mel több hitelt, mint a monda többi eleme. Nagy Iván erre a kérdésre az oroszlánkő­i Szlopnai családról szóló résznél adta meg a választ. Ez a régi család uralta ugyanis Orosz­lánkő várát (és még számos birtokot), s ez vette föl a 15. század vége felé az Oroszlánkői nevet. Csánki Dezső történész a Szlopnai csa­láddal kapcsolatban megjegyezte (Magyaror­szág történelmi földrajza a Hunyadiak korá­ban. Budapest, 1890): „...váruradalmuk után előfordul Oroszlánkevy és ennek tót alak­jában Versetezky (1520) néven is. A legősibb és későbbi emelkedése során Trencsén me­gye legnagyobb birtokú családjainak egyike. [...] 1519-ben már Szlopna, Dulo, (Duló)újfa­­lu, Vereskő,­Mikusóc, Tuhinye, Vicsap, Bohu­­nic, Pruszka, Krivoklát, Chocholna, Leszkóc, Szucsinafalva, Zamárd, Viszolaj, Klobusic, Drietoma, Zablát, Hrabenka, Veszka ősi és Tepla zálogbirtokok voltak a Szlopnai-család kezén.” Nagy Iván szerint Oroszlánkői Menyhért­ha Miklós budai várnagy volt 1511-ben, s az ő unokája (szintén) Miklós lehetett a törö­kök fogságából kiszabadult várúr. Ez a Mik­lós volt az utolsó Oroszlánkői. 1549-ben be­következett halála egyben a család férhágon való kihalását is jelentette. Hatalmas öröksé­ge, leányai révén többek között a Bossányi, a Simonyi, a Hunyadi és más családokra szállt. Budrács András fantasztikus történetének hitelességét persze fenntartásokkal kell ke­zelni, de nem zárhatjuk ki, hogy több köze van a valósághoz, mint a légből kapott meséhez. Az Oroszlánkői família férhágon csaknem fél évezreddel ezelőtt kihalt, míg a mikulóczi Budjács család leszármazottai (információink szerint) mind a mai napig élnek. A szerző író, újságíró

Next