Magyar Hírlap, 2020. február (53. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-27 / 49. szám

Vélemény és vita . 2020. február 27., csütörtök Lehetett „proletárköltő”, materialista és istenkereső, népi és liberális, költő voltában azonban megfellebbezhetetlen. Hiteles így a Nem! Nem! Soha! József Attilája is A Tiltakozás Könyve A tiltakozás összekeverhető a lá­zadással: mindkettő nemet mond. De aki nemet mond, az nem biz­tos, hogy protestáló voltában til­takozik (érvelni tud mellette) vagy lázad (érveket nem tud a lázadás mellé állítani) - lehet, hogy csak jó választ ad egy kérdésre. Minden­esetre a Trianonra való nemet mon­dást az elmúlt évszázadban ugyan­úgy tekintették jó válasznak, mint a lázadó tiltakozás kifejezésének, a nemzeti önérzet és a megerősítő összetartozás megnyilvánulásának, illetve a revizionizmus és irreden­tizmus jelének. Elég végigpásztázni az irodal­mi termést: jól nyomon követhe­tő a megcsonkított Magyarország gyógyírkeresése és öngyógyító tö­rekvése. A Márai Kassájához ha­sonlóan a Szabadkával a szülőhazai kapcsokat is elveszítő Kosztolányi által szerkesztett Vérző Magyar­ország antológiában, Csoóri sza­vaival: „a veszteség és fájdalom nagysága tökéletesen indokolja [...] a föltételek és árnyalatok nélküli nemzeti összefogást.” Trianon em­legetése 1948 után halálos bűn volt, a centenáriumi évben pedig a fé­lelem és kétségbeesés ugyanúgy a szimbólum mellé növekszik, mint a remény. A reményről nemcsak azt tud­juk, hogy segít a túlélésben, de azt is, hogy túllép a fizikai realitáson és az észszerű lehetőségeken, azonban maga a remény is jelkép. Trianon értelmezése, megmagyarázása és újragondolása ismét az összefogást akadályozó árkokat mélyíti, más­részt az egyetlen lehetséges útra: a kibeszélésre, a megmagyarázás helyett a megbeszélésre, a megér­tésre, majd az értelmes cselekvés­re is lehetőséget teremt. Az évfor­duló nem mélabús nosztalgia, nem a sebek föl­tépése, nem a Móricz „Öt sebek” Krisztus Magyarországára figyelmeztető próféciájának leltá­rozó ideje, hanem az értelem szem­benézése a vaksággal. A múltat és jövőt számba vevő ön­azonosság keresése közben folyton fölmerülő „merre tovább” kérdéseit is feszegető előző reflexiómat egy nagykátai olvasónk levele inspirálta, amelyben a Quo vadis olvasmányél­ménye mellett a levélíró arról is be­számolt, hogy havonta legalább egy­szer föllapozza József Attila verseit. Mindig elolvassa a Nem! Nem! Soha! című verset, s megjegyzése arra vo­natkozik, hogy szegény József Atti­la nem gondolt arra 1922 első felében, „hogy a bűnös igazságtalanság még 100 év múlva is fennáll”. Olvasónk a verset nyilvánvalóan nem az édes­apjától örökölt könyvtárban lelte föl, mert József Attila Trianon-ellenes költeményét soha nem publikálta. Előttem van az 1940-es, Cserépfal­vi által kiadott József Attila-összes és az 1983-as összkiadás is - egyik­ben sem szerepel a vers, bár utób­bi jegyzetében azt olvassuk: a József Attilának tulajdonított, de kétes hi­telű darabok mellett a kiadás azért nem tartalmazza a Nem! Nem! Soha „zsengét sem, mert - talán - sértené a szomszéd népek nemzeti érzését”. (A „szomszéd népek nemzeti érzé­sével” nekem semmi bajom nincs, ám azzal igen, hogy a mi nemzeti ér­zésünkkel aligha törődnek mások.) N. Pál József az „irredenta” Jó­zsef Attiláról közölt tanulmányt 2012-ben a Hitel folyóiratban, kö­zéppontba állítva az olvasónk ál­tal is említett verset. Jól látja, hogy a költőnek a „korszellem” többszö­ri változása és az ideológiai, politi­kai kisajátítási szándék sem ártott. Lehetett „proletárköltő” (kommu­nista, szocialista, sőt „nemzeti szo­cialista”), a pszichoanalízist és az egzisztencialista „világhiányt” öt­vöző árva; lehetett materialis­ta és istenkereső, népi és liberális, klasszicizáló és avantgárd, poszt­modern előfutár, költő voltában azonban megfellebbezhetetlen. Hi­teles így a Nem! Nem! Soha! József Attilája is. Óvatosan utalt rá Szabolcsi Mik­lós, mint az „általános rossz érzés alkalmi versére”, s N. Pál írja, hogy az 1955-ös kritikai kiadás ugyan közölni próbálta, ám a politika ro­mán „kérésre” közbelépett, majd csak Szörényi Lászlónak köszönhe­tően olvashattuk 1989 november­ében, és csupán a negyedik kritikai kiadás közölte. Tévhit, hogy a cím lett volna a területvédő „hiszek­­egy” jelszava: nem József Attila ad­ta a szlogent. Juhász Gyula ismer­te a verset, aki A békekötésre című költeményben, a bitang hódítók el­len maga is az örök élet és szabad­ság reményét lengette a „tűnt ga­zok” felett: „Urak, világnak gőgös urai, / Nem gyásznak napja nékem e mai, / Emlék, remény lelkemben úgy remeg, / Mint villámos vihar­ban az egek!” Lehet, hogy Juhász Gyula volt az ihlető, lehet, hogy a Makóig ívelő hangulat, annak sincs nyoma, hogy József Attila ismerte volna a Kosz­tolányi által szerkesztett Vérző Ma­gyarország kötetet. Az olvasót viszont nem ez érdek­li, hanem például az első versszak ■mondandója és a „nemes harag” új­ragondolása: „Szép kincses Kolozs­vár, Mátyás büszkesége / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! / Nem teremhet Bánát a rácnak kenye­ret! / Magyar szél fog fúni a Kárpá­tok felett!” A mai szelek azonban nem feltét­lenül Trianon felől fújnak. A nemzet védelme nemcsak Magyarország, hanem Európa ügye is volna, mert Trianon tragédiája eltörpül a világ mai újrafelosztása mellett. Vitéz Ferenc irodalomtörténész Éhezőművészek Ha a legutóbbi közvélemény-ku­tatás jóslatai megvalósulnak, a fel­vidéki magyaroknak a következő négy évben aligha lesz érdekképvi­seletük a szlovákiai parlamentben. A február 29-ére kiírt parlamenti választásokon részt vevő két magyar párt ezúttal sem volt képes közös listát indítani, erejüket és szavaza­taikat egyesítve méltó reprezentá­ciót nyújtani a rohamosan fogyat­kozó felvidéki magyarságnak. Helyi szinten serényen szervezkedő és al­kotó, öntudatos honfitársaim joggal érezhetik úgy, hogy ők azok, aki­ket leginkább cserbenhagyott az ön­célúan civakodó politikai elit. Nem fogom az olvasókat untatni a koalíciós tárgyalások zátonyra fu­tásának okaival, ezeket nem is ér­demes részletesen elemezni. Bárdos Gyula, a Magyar Közösségi Össze­fogás (MKÖ) listavezetője, egy nem­régiben közzétett interjúban valami olyan lélegzetelállító teljesítményt nyújtott annak magyarázatára, hogy miért is került pártja a megvá­­laszthatósági küszöb alá, hogy ceru­zával a kezemben, kis diagramokkal és jegyzetekkel tudtam csak értel­met fakasztani a szinte civakodó védőbeszédből. Bárdosnak komoly érdemei vannak magyarságunk ápolásában, de joggal kérdezhet­jük, hogyan lehet legnagyobb nem­zetiségi napilapunkban hetekkel a sorsdöntő választások előtt egy in­terjúban több ezer szót úgy kimon­dani, hogy egyetlen olyan gondolat ne hangozzék el, ami a potenciális szavazót megragadhatná, inspirál­ná, jövőképet nyújtana. Sok irány­vesztett közéleti személyiséget hall ma az ember szavazókért versenge­ni, de köztük is ritka az, aki ilyen ke­véssé hinne önmagában és az általa képviselt eszmékben. Mintha Bár­dos nem értené, hogy az embereket nem az érdekli, kivel nem akar ko­alícióra lépni, és mennyire nincs el­hivatottságérzése arra, hogy ezt a csatát a nevünkben megvívja. Az embereknek reménysugárra van szükségük, arra, hogy valaki meg­mutassa nekik, érdemes hinniük, és van is miben. A rivális Most-Híd párt ellenben leplezetlenül dicsekszik azzal, hogy a felvidéki magyarok képviselete számukra immár túlságosan is szűk és korlátolt szerepkör, így egy álta­lános kisebbségvédelmet és a szlo­vákokkal nemes eszmékért való kö­zös küzdelmet tűzték ki zászlójukra. Hogy ezt mennyire komolyan gon­dolják, abból is kitűnik, hogy vá­lasztási programjukban a „Magyar Nemzetiség” bekezdésben felvi­déki iskoláink kiemelten legsúlyo­sabb problémáját a szlovák nyelv elégtelen oktatásában látják. Ta­lán ezt a kirívó problémakört pró­bálják megoldani azzal, hogy a töb­bi magyar párttal való koalíciós együttműködést megtagadva enge­dik majd meg a következő négy év­ben azt, hogy a szlovák pártok nél­külünk dönthetnek majd iskoláink tantervéről. A magyarság megosz­tásában elért kétségtelenül impo­záns eredményeik mellett talán még megemlíthetjük, hogy ők adták a je­len kormánykoalíció egyik legnép­szerűtlenebb tagját, Érsek Árpád közlekedési és építésügyi minisztert is. Maga Érsek nyilatkozatából tud­juk meg, hogy a megengedhetetlen fiaskóval fenyegető választások előtt legnagyobb aggodalma épp az, hogy feltételezései szerint Budapestről irányítják a szlovákiai választáso­kat. Bugár Béla pártelnök is az utolsó négy évben mindenütt felbukkanó ,Fidesz-kitartottakat” látott maga körül, és a felvidéki magyarság „or­­banizációját” sérelmezte drámai át­éléssel, ugyanakkor nem tűnt fel neki néhány olyan jelentéktelen kö­rülmény, mint például az, hogy a kormánykoalícióban karöltve poli­tizált az ultranacionalista, veszet­ten magyarellenes Szlovák Nemze­ti Párttal. Arról nem is szólva, hogy a maffia- és korrupciós botrányok­ba keveredett Smer pártnak hűsé­ges kiszolgálói voltak annak ellenére, hogy Robert Fico volt miniszterel­nök pártja volt a megalkotója annak az európai uniós normákkal ellen­tétes szlovák állampolgársági tör­vénynek, amely gátat vetett sokunk magyar állampolgársági álmainak. Tegyünk említést arról is, mi hiányzik az egyik magyar és a má­sik nemzetiségi párt választási programjából. Egyikben sem esik egyetlen szó sem migrációról, be­vándorlási kvótákról és arról, hogy koalícióra lépnének-e a most gom­bamód szaporodó bevándorláspárti, globalizációt éltető pártocskákkal. Ez nem kerülte el az ultranaciona­­lista nézeteket valló Mi Szlovákiánk Néppárt (LSNS) figyelmét, amely a választások után nagy valószí­nűséggel a második legerősebb pártként kerülhet a parlamentbe. Többek közt a Nyitra megyéhez tar­tozó vegyes lakosságú települése­ken plakátozták ki az utcákat bo­rotvált fejű jelöltjeik fényképeivel és érthetetlen szlogenjeikkel. Sike­rült is beszélnem olyan magyar aj­kú, értelmesnek tekinthető em­berekkel, akik rájuk adják majd a voksukat. Ők három fő okot so­roltak fel indoklásként: először is számukra ez egyfajta tiltakozás az acsarkodó kisebbségi pártok ellen, másrészt úgy vélik, minek veszte­gessék szavazatukat két olyan párt­ra, amelyek nemcsak hogy nem hoztak észlelhető változást kisebb­ségi sorsukban, de még csak be sem kerülnek a parlamentbe. Végezetül természetesen előjött a migráns­­téma is: úgy érzik, Szlovákiában az egyetlen olyan párt, amely követ­kezetesen bevándorlásellenes, az éppen Marian Kotleba szélsőjobb­oldali pártja. Ebben nem is tévedtek túl nagyot, kivéve, hogy Kotlebáék a magyarokat is egyfajta jogtalanul betelepülteknek tekintik. Az MKÖ és a Most-Híd vezető­ségének értelmetlen duzzogását és pózolását figyelve Franz Kafka no­vellája, Az éhezőművész jut eszem­be. Ebben a főszereplő elkezdett egy olyan mutatványt, amellyel sokakat maga köré gyűjtött. Hosszan élre nézték, csodálták kitartásáért, ere­jéért, majd lassan unalmas lett ez a vég nélküli önsanyargató attrakció, így a közönség elkezdett szétszéled­ni, más szórakozást találni magának. De ő csak makacsul folytatta a már senki által nem értékelt bemutatóját, egyre fogyva, zsugorodva, míg egy szép napon eltűnt. Kis ketrecét ki­seperték, majd annak módja szerint el is feledték az emberek azt, hogy volt, és mit ért el. Így van ez felvidé­ki kisebbségi vezetőinkkel is, és jó eséllyel belátható időn belül mind­annyian így végezzük, hacsak meg nem szabadulunk tőlük. Deme Dániel teológus, újságíró

Next