Magyar Hírlap, 2020. február (53. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-27 / 49. szám
Vélemény és vita . 2020. február 27., csütörtök Lehetett „proletárköltő”, materialista és istenkereső, népi és liberális, költő voltában azonban megfellebbezhetetlen. Hiteles így a Nem! Nem! Soha! József Attilája is A Tiltakozás Könyve A tiltakozás összekeverhető a lázadással: mindkettő nemet mond. De aki nemet mond, az nem biztos, hogy protestáló voltában tiltakozik (érvelni tud mellette) vagy lázad (érveket nem tud a lázadás mellé állítani) - lehet, hogy csak jó választ ad egy kérdésre. Mindenesetre a Trianonra való nemet mondást az elmúlt évszázadban ugyanúgy tekintették jó válasznak, mint a lázadó tiltakozás kifejezésének, a nemzeti önérzet és a megerősítő összetartozás megnyilvánulásának, illetve a revizionizmus és irredentizmus jelének. Elég végigpásztázni az irodalmi termést: jól nyomon követhető a megcsonkított Magyarország gyógyírkeresése és öngyógyító törekvése. A Márai Kassájához hasonlóan a Szabadkával a szülőhazai kapcsokat is elveszítő Kosztolányi által szerkesztett Vérző Magyarország antológiában, Csoóri szavaival: „a veszteség és fájdalom nagysága tökéletesen indokolja [...] a föltételek és árnyalatok nélküli nemzeti összefogást.” Trianon emlegetése 1948 után halálos bűn volt, a centenáriumi évben pedig a félelem és kétségbeesés ugyanúgy a szimbólum mellé növekszik, mint a remény. A reményről nemcsak azt tudjuk, hogy segít a túlélésben, de azt is, hogy túllép a fizikai realitáson és az észszerű lehetőségeken, azonban maga a remény is jelkép. Trianon értelmezése, megmagyarázása és újragondolása ismét az összefogást akadályozó árkokat mélyíti, másrészt az egyetlen lehetséges útra: a kibeszélésre, a megmagyarázás helyett a megbeszélésre, a megértésre, majd az értelmes cselekvésre is lehetőséget teremt. Az évforduló nem mélabús nosztalgia, nem a sebek föltépése, nem a Móricz „Öt sebek” Krisztus Magyarországára figyelmeztető próféciájának leltározó ideje, hanem az értelem szembenézése a vaksággal. A múltat és jövőt számba vevő önazonosság keresése közben folyton fölmerülő „merre tovább” kérdéseit is feszegető előző reflexiómat egy nagykátai olvasónk levele inspirálta, amelyben a Quo vadis olvasmányélménye mellett a levélíró arról is beszámolt, hogy havonta legalább egyszer föllapozza József Attila verseit. Mindig elolvassa a Nem! Nem! Soha! című verset, s megjegyzése arra vonatkozik, hogy szegény József Attila nem gondolt arra 1922 első felében, „hogy a bűnös igazságtalanság még 100 év múlva is fennáll”. Olvasónk a verset nyilvánvalóan nem az édesapjától örökölt könyvtárban lelte föl, mert József Attila Trianon-ellenes költeményét soha nem publikálta. Előttem van az 1940-es, Cserépfalvi által kiadott József Attila-összes és az 1983-as összkiadás is - egyikben sem szerepel a vers, bár utóbbi jegyzetében azt olvassuk: a József Attilának tulajdonított, de kétes hitelű darabok mellett a kiadás azért nem tartalmazza a Nem! Nem! Soha „zsengét sem, mert - talán - sértené a szomszéd népek nemzeti érzését”. (A „szomszéd népek nemzeti érzésével” nekem semmi bajom nincs, ám azzal igen, hogy a mi nemzeti érzésünkkel aligha törődnek mások.) N. Pál József az „irredenta” József Attiláról közölt tanulmányt 2012-ben a Hitel folyóiratban, középpontba állítva az olvasónk által is említett verset. Jól látja, hogy a költőnek a „korszellem” többszöri változása és az ideológiai, politikai kisajátítási szándék sem ártott. Lehetett „proletárköltő” (kommunista, szocialista, sőt „nemzeti szocialista”), a pszichoanalízist és az egzisztencialista „világhiányt” ötvöző árva; lehetett materialista és istenkereső, népi és liberális, klasszicizáló és avantgárd, posztmodern előfutár, költő voltában azonban megfellebbezhetetlen. Hiteles így a Nem! Nem! Soha! József Attilája is. Óvatosan utalt rá Szabolcsi Miklós, mint az „általános rossz érzés alkalmi versére”, s N. Pál írja, hogy az 1955-ös kritikai kiadás ugyan közölni próbálta, ám a politika román „kérésre” közbelépett, majd csak Szörényi Lászlónak köszönhetően olvashattuk 1989 novemberében, és csupán a negyedik kritikai kiadás közölte. Tévhit, hogy a cím lett volna a területvédő „hiszekegy” jelszava: nem József Attila adta a szlogent. Juhász Gyula ismerte a verset, aki A békekötésre című költeményben, a bitang hódítók ellen maga is az örök élet és szabadság reményét lengette a „tűnt gazok” felett: „Urak, világnak gőgös urai, / Nem gyásznak napja nékem e mai, / Emlék, remény lelkemben úgy remeg, / Mint villámos viharban az egek!” Lehet, hogy Juhász Gyula volt az ihlető, lehet, hogy a Makóig ívelő hangulat, annak sincs nyoma, hogy József Attila ismerte volna a Kosztolányi által szerkesztett Vérző Magyarország kötetet. Az olvasót viszont nem ez érdekli, hanem például az első versszak ■mondandója és a „nemes harag” újragondolása: „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! / Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!” A mai szelek azonban nem feltétlenül Trianon felől fújnak. A nemzet védelme nemcsak Magyarország, hanem Európa ügye is volna, mert Trianon tragédiája eltörpül a világ mai újrafelosztása mellett. Vitéz Ferenc irodalomtörténész Éhezőművészek Ha a legutóbbi közvélemény-kutatás jóslatai megvalósulnak, a felvidéki magyaroknak a következő négy évben aligha lesz érdekképviseletük a szlovákiai parlamentben. A február 29-ére kiírt parlamenti választásokon részt vevő két magyar párt ezúttal sem volt képes közös listát indítani, erejüket és szavazataikat egyesítve méltó reprezentációt nyújtani a rohamosan fogyatkozó felvidéki magyarságnak. Helyi szinten serényen szervezkedő és alkotó, öntudatos honfitársaim joggal érezhetik úgy, hogy ők azok, akiket leginkább cserbenhagyott az öncélúan civakodó politikai elit. Nem fogom az olvasókat untatni a koalíciós tárgyalások zátonyra futásának okaival, ezeket nem is érdemes részletesen elemezni. Bárdos Gyula, a Magyar Közösségi Összefogás (MKÖ) listavezetője, egy nemrégiben közzétett interjúban valami olyan lélegzetelállító teljesítményt nyújtott annak magyarázatára, hogy miért is került pártja a megválaszthatósági küszöb alá, hogy ceruzával a kezemben, kis diagramokkal és jegyzetekkel tudtam csak értelmet fakasztani a szinte civakodó védőbeszédből. Bárdosnak komoly érdemei vannak magyarságunk ápolásában, de joggal kérdezhetjük, hogyan lehet legnagyobb nemzetiségi napilapunkban hetekkel a sorsdöntő választások előtt egy interjúban több ezer szót úgy kimondani, hogy egyetlen olyan gondolat ne hangozzék el, ami a potenciális szavazót megragadhatná, inspirálná, jövőképet nyújtana. Sok irányvesztett közéleti személyiséget hall ma az ember szavazókért versengeni, de köztük is ritka az, aki ilyen kevéssé hinne önmagában és az általa képviselt eszmékben. Mintha Bárdos nem értené, hogy az embereket nem az érdekli, kivel nem akar koalícióra lépni, és mennyire nincs elhivatottságérzése arra, hogy ezt a csatát a nevünkben megvívja. Az embereknek reménysugárra van szükségük, arra, hogy valaki megmutassa nekik, érdemes hinniük, és van is miben. A rivális Most-Híd párt ellenben leplezetlenül dicsekszik azzal, hogy a felvidéki magyarok képviselete számukra immár túlságosan is szűk és korlátolt szerepkör, így egy általános kisebbségvédelmet és a szlovákokkal nemes eszmékért való közös küzdelmet tűzték ki zászlójukra. Hogy ezt mennyire komolyan gondolják, abból is kitűnik, hogy választási programjukban a „Magyar Nemzetiség” bekezdésben felvidéki iskoláink kiemelten legsúlyosabb problémáját a szlovák nyelv elégtelen oktatásában látják. Talán ezt a kirívó problémakört próbálják megoldani azzal, hogy a többi magyar párttal való koalíciós együttműködést megtagadva engedik majd meg a következő négy évben azt, hogy a szlovák pártok nélkülünk dönthetnek majd iskoláink tantervéről. A magyarság megosztásában elért kétségtelenül impozáns eredményeik mellett talán még megemlíthetjük, hogy ők adták a jelen kormánykoalíció egyik legnépszerűtlenebb tagját, Érsek Árpád közlekedési és építésügyi minisztert is. Maga Érsek nyilatkozatából tudjuk meg, hogy a megengedhetetlen fiaskóval fenyegető választások előtt legnagyobb aggodalma épp az, hogy feltételezései szerint Budapestről irányítják a szlovákiai választásokat. Bugár Béla pártelnök is az utolsó négy évben mindenütt felbukkanó ,Fidesz-kitartottakat” látott maga körül, és a felvidéki magyarság „orbanizációját” sérelmezte drámai átéléssel, ugyanakkor nem tűnt fel neki néhány olyan jelentéktelen körülmény, mint például az, hogy a kormánykoalícióban karöltve politizált az ultranacionalista, veszetten magyarellenes Szlovák Nemzeti Párttal. Arról nem is szólva, hogy a maffia- és korrupciós botrányokba keveredett Smer pártnak hűséges kiszolgálói voltak annak ellenére, hogy Robert Fico volt miniszterelnök pártja volt a megalkotója annak az európai uniós normákkal ellentétes szlovák állampolgársági törvénynek, amely gátat vetett sokunk magyar állampolgársági álmainak. Tegyünk említést arról is, mi hiányzik az egyik magyar és a másik nemzetiségi párt választási programjából. Egyikben sem esik egyetlen szó sem migrációról, bevándorlási kvótákról és arról, hogy koalícióra lépnének-e a most gombamód szaporodó bevándorláspárti, globalizációt éltető pártocskákkal. Ez nem kerülte el az ultranacionalista nézeteket valló Mi Szlovákiánk Néppárt (LSNS) figyelmét, amely a választások után nagy valószínűséggel a második legerősebb pártként kerülhet a parlamentbe. Többek közt a Nyitra megyéhez tartozó vegyes lakosságú településeken plakátozták ki az utcákat borotvált fejű jelöltjeik fényképeivel és érthetetlen szlogenjeikkel. Sikerült is beszélnem olyan magyar ajkú, értelmesnek tekinthető emberekkel, akik rájuk adják majd a voksukat. Ők három fő okot soroltak fel indoklásként: először is számukra ez egyfajta tiltakozás az acsarkodó kisebbségi pártok ellen, másrészt úgy vélik, minek vesztegessék szavazatukat két olyan pártra, amelyek nemcsak hogy nem hoztak észlelhető változást kisebbségi sorsukban, de még csak be sem kerülnek a parlamentbe. Végezetül természetesen előjött a migránstéma is: úgy érzik, Szlovákiában az egyetlen olyan párt, amely következetesen bevándorlásellenes, az éppen Marian Kotleba szélsőjobboldali pártja. Ebben nem is tévedtek túl nagyot, kivéve, hogy Kotlebáék a magyarokat is egyfajta jogtalanul betelepülteknek tekintik. Az MKÖ és a Most-Híd vezetőségének értelmetlen duzzogását és pózolását figyelve Franz Kafka novellája, Az éhezőművész jut eszembe. Ebben a főszereplő elkezdett egy olyan mutatványt, amellyel sokakat maga köré gyűjtött. Hosszan élre nézték, csodálták kitartásáért, erejéért, majd lassan unalmas lett ez a vég nélküli önsanyargató attrakció, így a közönség elkezdett szétszéledni, más szórakozást találni magának. De ő csak makacsul folytatta a már senki által nem értékelt bemutatóját, egyre fogyva, zsugorodva, míg egy szép napon eltűnt. Kis ketrecét kiseperték, majd annak módja szerint el is feledték az emberek azt, hogy volt, és mit ért el. Így van ez felvidéki kisebbségi vezetőinkkel is, és jó eséllyel belátható időn belül mindannyian így végezzük, hacsak meg nem szabadulunk tőlük. Deme Dániel teológus, újságíró