Magyar Hírlap, 2020. március (53. évfolyam, 52-77. szám)
2020-03-03 / 53. szám
publicisztika@magyarhirlap.hu Vélemény és vita , 2020. március 3., kedd „A hír szent, a vélemény szabad” Mindössze két hónapunk van még arra, hogy a szükséges számú támogató aláírás összejöjjön. Jól tudjuk, a finisben majd mindenki belehúz, de a célt az eddigi rossz kommunikációval nem lehet elérni Székely érdek Európában, szorít minket az idő Rab Irén történész Múlt nyáron akárhányszor beléptem a Facebookra, mindig egy európai polgári kezdeményezés hirdetése ugrott fel elsőre. Érzékenyítő árva kismalac kiáltotta világgá, hogy vessünk véget a ketrecek korának! A kezdeményezők felszólították az Európai Bizottságot, hogy jogalkotásban tiltsa be az állatok szabadságát korlátozó ketrecek, kocaállások és egyedi bokszok használatát. Több mint százhetven szervezet és másfél millió állatvédő európai polgár csatlakozott a petícióhoz, ennyire hatott a jól választott kampányfogás, egy valódi kismalac szabadságvágya és a rózsaszín plüssmalackáját szorongató gyermek képe. Csak a gazdák ingatták a fejüket. Most a Székely Nemzeti Tanácstól indult polgári kezdeményezés van folyamatban, ami azt mutatja, hogy mi, magyarok és székelyek is javasolhatunk bármit a közös Európában. A székelyek azt tapasztalják, hogy az uniós pénzek elosztásánál az osztó ortodox szenteknek maguk felé hajlik a keze. A hatalmon lévőknek nem érdekük, hogy az úgynevezett regionális, felzárkóztatási alap pénzeit a magyar identitástudat megőrzésére fordítsák. Az érzékeny európai közvéleményt viszont nem érdekli a Kárpát-medencei magyar sors. Lássuk be, kevés uniós országot és kevés polgárt érint annyira a nemzeti kisebbségi lét, mint minket, határon innen és túl élő magyarokat. A székelyeket viszont kemény fából faragták, ezért az Európai Unió nyújtotta kereteken belül hagyományaik védelmében jogi szabályozásért folyamodtak. A folyamodvány címe kacifántos, az uniós bürokrácia nyelvét idézi: ember legyen a talpán, aki elsőre megérti, miről is van szó. „Kohéziós politika a régiók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért.” Mennyivel érthetőbb volt az állatvédők „End of the Cage Age!” címadása meg a kismalac tekintete! Talán a székely petíció elnevezésének és az igen gyenge képviseletnek tudható be, hogy a kötelező egymillió támogató aláírásnak eddig még az ötöde sem jött össze. Arról nem is szólva, hogy az uniós szabályok szerint érdekeltté kell tenni más országokat is a részvételben. Minimum hét országban el kell érni a lakosságszám arányában előírt kvótát, és ez eddig csak Magyarországon sikerült. A többiek nem érzik, és ezért talán nem is érthetik a problémát, mert a legtöbb tagország a kvóta egy százalékát sem teljesítette eddig. Mindössze két hónapunk van még arra, hogy a szükséges számú támogató aláírás összejöjjön. Tudjuk, a finisben mindenki belehúz, de a célt az eddigi rossz kommunikációval nem lehet elérni. A kismalacpéldánál maradva, rövid, könnyen értelmezhető üzenetekre van szükség. A legtöbben csak a főcímet olvassák el, ezért mondjunk olyanokat, hogy „Támogasd az európai értékek megőrzését!” vagy „Fektessünk be a múlt és jövő Európájába!” Akit érdekel az alig értelmezhető, kifejtő hivatalos változat, egy kattintással elolvashatja. De mindenképpen érzékenyítő képpel ellátott, egyszerű, érthető és a politikai korrektségnek megfelelő szöveget kell a világhálón keringetni. Minden közösségi csatornán, folyamatosan, fizetett hirdetésben, különböző nyelveken, hogy sok helyre jusson el az üzenet. Az üzenet, hogy ne engedjünk a globális kisgömböc étvágyának, őrizzük meg az európai régiók, kistérségek nemzeti, etnikai, kulturális, vallási és nyelvi hagyományait! Jusson pénz arra, ami szép Európában, a keresztény alapokon nyugvó sokszínűségre! Az európai polgárok ez idáig összesen kilencvenhat petíciót nyújtottak be az uniónak, de csak öz tudta mindenben az előírásokat teljesíteni. A sikeres ötből egy tőlünk, magyaroktól indult. Valamennyien emlékszünk még 2018-ból kisebbségvédelmi indítványunkra, a Minority SafePackre. Ebben sikerült érdekeltté tenni az olaszokat, spanyolokat, lengyeleket, még a litvánokat is, de bizony voltak olyan országok - a Benelux-államok, a britek, franciák, svédek -, akiket a nemzeti kisebbségek sorsa akkor sem érintett meg. Gondoljunk a Minority SafePack sikerére, vegyünk nagy levegőt, terjesszük és aláírásunkkal segítsük a mostani kezdeményezést, hogy az uniós forrásokból ne csak gazdasági felzárkóztatásra jusson pénz, hanem a regionális nemzeti kultúrák támogatására is. Itt lehet csatlakozni: https://eci.ec.europa. eu/010/public/#/initiative. Privatizáció vagy tervezett kifosztás? (2.) Boros Imre közgazdász A történelem az élet tanítómestere. Ha valaki nem tanul belőle, arra ítéltetik, hogy sok szörnyűséget újra átéljen, szól a tanítás. Bizony ez így van és lesz a jövőben is. A kérdés azonban az, hogy a történelem mélységes kútjában friss, üdítő vagy zavaros vizet találunk-e, azaz amikor elmerengünk a régi időkön tanulságokat kutatva, a valós dolgokat vagy mesterségesen megkreált ügyeket találunk, amik csak hamis döntéseket eredményezhetnek. Nálunk sajnos jó ideje nagyon mérgezett a történelem kútja, iparszerűen folyik a valós történelem meghamisítása. Ezt a hadseregnyi jól megfizetett „szakértő”-kar, történészek, egyes művészeti ágak avatott képviselői és politikai csoportok újabban úgynevezett „független” nem kormányzati szervezetek végzik, akiknek az ugyancsak „független” média szolgáltatja hamis nézeteik célba juttatását. (Indulj az útra, és vissza ne nézz! - szólt annak idején az induló.) Elkezdtük a ma már történelemmé váló közelmúltból az ország eladósítása és a privatizáció közötti összefüggésrendszer feltárását szigorúan a tényekre alapozva. Tesszük ezt azzal a bevallott szándékkal, hogy azokat, akik hamarosan az urnák elé járulnak, és a ma már történelemmé vált fejezetről halvány fogalmuk sincs, kellő orientációt kapjanak a döntéshez, és végre ne hamisságok alapján tájékoztassák őket. Közülük többen már ötven év felettiek. A sorozat első írásában gondolatilag nagy biztonsággal átjárható hidat létesítettünk az ország eladósítása és a társadalom közös vagyona későbbi eltékozolhatósága között. A látszólag céltalannak tűnő eladósítást először azzal magyarázták, hogy a magyar gazdaság modernizálására kevett a sok pénz, majd amikor ez a magyarázat már megmosolyoghatóvá vált, átváltottak arra, hogy a nép nyakába varrják a felelősséget, azt állítva hamis módon, hogy felélte az idegen forrásokat. Ezek után tekintsük át, hogy mi is történt valójában 1973-1979 között, amikor a folyamat végén döntő változás állt be a magyarázatba. Az adósságmasszát egészen 1997-ig (!) a Magyar Nemzeti Bankban gyúrták, szigorúan titkos ügykezelés mellett, a történet eddig az időpontig igazán érdekfeszítő, bár azután sem érdektelen egészen 2013-ig. Aki onnét szivárogtatott, a devizakódexszel és az MNB haragjával (no és lichthofra néző, rácsos cellával) szembesült. Igaz, a titkos adatokhoz nem lehetett könnyen hozzáférni, és nem is biztos, hogy aki ezeket böngészte, megtalálta a tűt a szénakazalban. Az MNB 1973- tól a hiteleket külföldről és idegen pénznemekben vette fel ( 3-7 éves futamidőre). A hitelnek legtöbbször dollárban volt egy keretösszege, de tetszés szerint más pénznemben is igénybe lehetett venni. Ezt hívják több devizás (multicurrency) opciónak. Az igénybe vett devizanemet 3-6 havonta változtatni is lehetett. A kamatot mindig abban a devizanemben és értelem szerint kamatlábbal számították, amiben az adósság éppen állt. Az MNB-ben rendre az alacsony kamatozású devizanemet választották, ami a német márka és a svájci frank (később yen) volt. Hivatalos kommunikációkban az MNB devizaguruja azzal büszkélkedett, hogy milyen okosak, takarékosak. A felvett pénz egy részét tartalékba tették, aminek pénzneme a dollár volt. Ehhez meg az a magyarázat tartozott, hogy a dollár nagyon magas kamatot hoz. Folytatása a 8. oldalon