Magyar Hírlap, 2020. március (53. évfolyam, 52-77. szám)

2020-03-03 / 53. szám

publicisztika@magyarhirlap.hu Vélemény és vita , 2020. március 3., kedd „A hír szent, a vélemény szabad” Mindössze két hónapunk van még arra, hogy a szükséges számú támogató aláírás összejöjjön. Jól tudjuk, a finisben majd mindenki belehúz, de a célt az eddigi rossz kommunikációval nem lehet elérni Székely érdek Európában, szorít minket az idő Rab Irén történész Múlt nyáron akárhányszor beléptem a Face­­bookra, mindig egy európai polgári kezdemé­nyezés hirdetése ugrott fel elsőre. Érzékenyítő árva kismalac kiáltotta világgá, hogy vessünk véget a ketrecek korának! A kezdeményezők felszólították az Európai Bizottságot, hogy jogalkotásban tiltsa be az állatok szabadsá­gát korlátozó ketrecek, kocaállások és egye­di bokszok használatát. Több mint százhetven szervezet és másfél millió állatvédő európai polgár csatlakozott a petícióhoz, ennyire ha­tott a jól választott kampányfogás, egy valódi kismalac szabadságvágya és a rózsaszín plüss­­malackáját szorongató gyermek képe. Csak a gazdák ingatták a fejüket. Most a Székely Nemzeti Tanácstól indult polgári kezdeményezés van folyamatban, ami azt mutatja, hogy mi, magyarok és székelyek is javasolhatunk bármit a közös Európában. A székelyek azt tapasztalják, hogy az uniós pénzek elosztásánál az osztó ortodox szen­teknek maguk felé hajlik a keze. A hatalmon lévőknek nem érdekük, hogy az úgynevezett regionális, felzárkóztatási alap pénzeit a ma­gyar identitástudat megőrzésére fordítsák. Az érzékeny európai közvéleményt viszont nem érdekli a Kárpát-medencei magyar sors. Lássuk be, kevés uniós országot és kevés pol­gárt érint annyira a nemzeti kisebbségi lét, mint minket, határon innen és túl élő magya­rokat. A székelyeket viszont kemény fából fa­ragták, ezért az Európai Unió nyújtotta kere­teken belül hagyományaik védelmében jogi szabályozásért folyamodtak. A folyamodvány címe kacifántos, az uniós bürokrácia nyelvét idézi: ember legyen a talpán, aki elsőre meg­érti, miről is van szó. „Kohéziós politika a ré­giók egyenlőségéért és a regionális kultúrák fenntarthatóságáért.” Mennyivel érthetőbb volt az állatvédők „End of the Cage Age!” cím­adása meg a kismalac tekintete! Talán a szé­kely petíció elnevezésének és az igen gyen­ge képviseletnek tudható be, hogy a kötelező egymillió támogató aláírásnak eddig még az ötöde sem jött össze. Arról nem is szólva, hogy az uniós szabályok szerint érdekeltté kell ten­ni más országokat is a részvételben. Minimum hét országban el kell érni a lakosságszám ará­nyában előírt kvótát, és ez eddig csak Ma­gyarországon sikerült. A többiek nem érzik, és ezért talán nem is érthetik a problémát, mert a legtöbb tagország a kvóta egy százalé­kát sem teljesítette eddig. Mindössze két hónapunk van még ar­ra, hogy a szükséges számú támogató aláírás összejöjjön. Tudjuk, a finisben mindenki be­lehúz, de a célt az eddigi rossz kommuniká­cióval nem lehet elérni. A kismalacpéldánál maradva, rövid, könnyen értelmezhető üze­netekre van szükség. A legtöbben csak a fő­címet olvassák el, ezért mondjunk olyanokat, hogy „Támogasd az európai értékek megőr­zését!” vagy „Fektessünk be a múlt és jövő Európájába!” Akit érdekel az alig értelmezhe­tő, kifejtő hivatalos változat, egy kattintással elolvashatja. De mindenképpen érzékenyí­tő képpel ellátott, egyszerű, érthető és a po­litikai korrektségnek megfelelő szöveget kell a világhálón keringetni. Minden közösségi csatornán, folyamatosan, fizetett hirdetésben, különböző nyelveken, hogy sok helyre jusson el az üzenet. Az üzenet, hogy ne engedjünk a globális kisgömböc étvágyának, őrizzük meg az európai régiók, kistérségek nemzeti, etnikai, kulturális, vallási és nyelvi hagyomá­nyait! Jusson pénz arra, ami szép Európában, a keresztény alapokon nyugvó sokszínűségre! Az európai polgárok ez idáig összesen ki­lencvenhat petíciót nyújtottak be az uniónak, de csak öz tudta mindenben az előírásokat tel­jesíteni. A sikeres ötből egy tőlünk, magya­roktól indult. Valamennyien emlékszünk még 2018-ból kisebbségvédelmi indítványunk­ra, a Minority SafePackre. Ebben sikerült ér­dekeltté tenni az olaszokat, spanyolokat, len­gyeleket, még a litvánokat is, de bizony voltak olyan országok - a Benelux-államok, a britek, franciák, svédek -, akiket a nemzeti kisebb­ségek sorsa akkor sem érintett meg. Gondol­junk a Minority SafePack sikerére, vegyünk nagy levegőt, terjesszük és aláírásunkkal se­gítsük a mostani kezdeményezést, hogy az uniós forrásokból ne csak gazdasági felzár­kóztatásra jusson pénz, hanem a regionális nemzeti kultúrák támogatására is. Itt lehet csatlakozni: https://eci.ec.europa. eu/010/public/#/initiative. Privatizáció vagy tervezett kifosztás? (2.) Boros Imre közgazdász A történelem az élet tanítómeste­re. Ha valaki nem tanul belőle,­ ar­ra ítéltetik, hogy sok szörnyűséget újra átéljen, szól a tanítás. Bizony ez így van és lesz a jövőben is. A kér­dés azonban az, hogy a történe­lem mélységes kútjában friss, üdítő vagy zavaros vizet találunk-e, azaz amikor elmerengünk a régi idő­kön tanulságokat kutatva, a valós dolgokat vagy mesterségesen meg­kreált ügyeket találunk, amik csak hamis döntéseket eredményez­hetnek. Nálunk sajnos jó ideje na­gyon mérgezett a történelem kútja, iparszerűen folyik a valós történe­lem meghamisítása. Ezt a hadsereg­­nyi jól megfizetett „szakértő”-kar, történészek, egyes művészeti ágak avatott képviselői és politikai cso­­portok újabban úgynevezett „füg­getlen” nem kormányzati szerve­zetek végzik, akiknek az ugyan­csak „független” média szolgáltatja ha­­mis nézeteik célba juttatását. (In­dulj az útra, és vissza ne nézz! - szólt annak idején az induló.) Elkezdtük a ma már történelemmé váló kö­zelmúltból az ország eladósítása és a privatizáció közötti összefüggés­­rendszer feltárását szigorúan a té­nyekre alapozva. Tesszük ezt azzal a bevallott szándékkal, hogy azo­kat, akik hamarosan az urnák elé járulnak, és a ma már történelem­mé vált fejezetről halvány fogalmuk sincs, kellő orientációt kapjanak a döntéshez, és végre ne hamisságok alapján tájékoztassák őket. Közülük többen már ötven év felettiek. A sorozat első írásában gondola­tilag nagy biztonsággal átjárható hi­dat létesítettünk az ország eladósí­tása és a társadalom közös vagyona későbbi eltékozolhatósága között. A látszólag céltalannak tűnő eladó­sítást először azzal magyarázták, hogy a magyar gazdaság moder­nizálására kevett a sok pénz, majd amikor ez a magyarázat már meg­­mosolyoghatóvá vált, átváltottak arra, hogy a nép nyakába varrják a felelősséget, azt állítva hamis mó­don, hogy felélte az idegen forráso­kat. Ezek után tekintsük át, hogy mi is történt valójában 1973-1979 kö­zött, amikor a folyamat végén döntő változás állt be a magyarázatba. Az adósságmasszát egészen 1997-ig (!) a Magyar Nemzeti Bank­ban gyúrták, szigorúan titkos ügy­kezelés mellett, a történet eddig az időpontig igazán érdekfeszítő, bár azután sem érdektelen egészen 2013-ig. Aki onnét szivárogtatott, a devizakódexszel és az MNB harag­jával (no és lichthofra néző, rácsos cellával) szembesült. Igaz, a titkos adatokhoz nem lehetett könnyen hozzáférni, és nem is biztos, hogy aki ezeket böngészte, megtalálta a tűt a szénakazalban. Az MNB 1973- tól a hiteleket külföldről és idegen pénznemekben vette fel ( 3-7 éves futamidőre). A hitelnek legtöbbször dollárban volt egy keretösszege, de tetszés szerint más pénznemben is igénybe lehetett venni. Ezt hívják több devizás (multicurrency) op­ciónak. Az igénybe vett devizane­met 3-6 havonta változtatni is le­hetett. A kamatot mindig abban a devizanemben és értelem szerint kamatlábbal számították, amiben az adósság éppen állt. Az MNB-ben rendre az alacsony kamatozású de­vizanemet választották, ami a né­met márka és a svájci frank (később yen) volt. Hivatalos kommuniká­ciókban az MNB devizaguruja azzal büszkélkedett, hogy milyen oko­sak, takarékosak. A felvett pénz egy részét tartalékba tették, aminek pénzneme a dollár volt. Ehhez meg az a magyarázat tartozott, hogy a dollár nagyon magas kamatot hoz. Folytatása a 8. oldalon

Next