Magyar Hírlap, 2021. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
2021-02-16 / 39. szám
Kultúra Ernesto Rodrigues portugál író könyve az egykori és a jelenlegi magyar fővárossal is szembesít A cselekmény időben az 1956-os forradalomtól napjainkig, térben Közép-Európától Afrikáig terjed Budapesttől Maputóig Péntek Orsolya Részben Budapesten játszódik Ernesto Rodrigues portugál író Előre nem látható múlt című, a Prae Kiadónál a közelmúltban megjelent regénye. A Pál Ferenc fordította mű kiindulópontja egy önéletrajzi momentum: a főhős, egy középkorú professzor sok év elteltével visszatér a magyar fővárosba, ahol éveken keresztül oktatott a bölcsészkar portugál tanszékén. Csakúgy, mint a szerző, az 1956-ban született Ernesto Rodrigues író, költő és műfordító, aki jelenleg a lisszaboni bölcsészkar tanára. A portugál irodalmi élet meghatározó szervezője a pesti portugál tanszék lektora volt a nyolcvanas években. Egy ...„..„„,..,, negyvenöt mail gyár költő háromszázhúsz versét tartalmazó “* magyar antológia mellett fordított már Balassit, Petőfit, Füst Milánt és Örkényt, valamint Kertész Imrét is - 2002 ben egyébként Balassi-emlékkarddal is kitüntették. A most megjelent regény egy vonaton kezdődik Ljubljana környékén: a főhős egy kimondhatatlan nevű magyar professzorral kerül egy kupéba, aki rábeszéli, hogy az eredeti úti cél, Prága helyett inkább térjen vissza ifjúsága városába, Budapestre. A férfi ezt meg is teszi, és nemcsak azzal szembesül, hogy mennyire megváltozott a város a rendszerváltozás óta, de ahogy a könyv címe is sugallja: az előre nem látható múlttal is. Hamarosan kiderül ugyanis, hogy van egy lánya, akiről nem tudott. A kötetben, amelynek a budapesti szál csak az első felét képezi, hol szürreális módon bonyolódik a cselekmény, hol a klasszikus portugál irodalomból ismert finom lassúsággal csordogál, ami ad egyfajta feszültséget a szövegnek. A magyar olvasónak alighanem külön érdekes, hogy az író miként láttatja a fővárost, annál is inkább, mert minduntalan szembesíti saját Kádár-kori tapasztalatait a jelennel. Leírja például az egykori bölcsészkar Erzsébet hídhoz közeli épületének környezetét egykor és most, a magyarok általános léthelyzetét a diktatúrában és most, máskor egészen finom megfigyeléseket tesz a város fényéről, a HÉV-vágányok mentén kibontakozó városképről vagy a belváros 21. századi pörgéséről. Nem ez az egyetlen Budapestkép a közelmúltbeli portugál nyelvű prózában: Chico Buarque brazil énekes és prózaíró egyenesen a Budapest címet adta (amúgy pocsék) 2003-as könyvének. Rodrigues, illetve regénybeli hasonmása, úgy tűnik, Budapesten ragadt, ám ezután meglepő fordulat következik: a főhős hirtelen Lisszabonba távozik, majd innen az egykori gyarmatra, Mozambikba indul, ráadásul hajóval, ahol ismét találkozik az előre nem látható múlttal. Kis híján meggyilkolják, de végül összeáll a rendkívül bonyolult és hihetetlennek tetsző történet, amelyben minden szereplőről kiderül, hogy valaki más, mint akinek eddig hittük. A cselekmény, amely időben az 1956-os forradalomtól napjainkig, térben a portugál nagytotál látásmódra jellemző módon Közép-Európától Afrikáig terjed (hiszen miként gondolkozna a felfedezők népének leszármazottja, ha nem globális méretekben), néhol alaposan próbára teszi az olvasót, a történet második részében például inkább sejtjük, hogy mi történik, mintsem tudnánk. Az író, szokatlan megoldásként, el is helyezett egy magyarázatot a könyv végén az olvasónak: ha valaki nem tudná követni az eseményeket, ebből a tartalomismertetésből legalább utólag megtudhatja, hogy ki kinek a kicsodája, és mivel nem lenne jó a krimiszerű regény poénját lelőni, ezt nem árulhatjuk el. Ugyanakkor érdemes felfigyelni arra az unamunói bon mot-t idéző részre, amelyben a szerző azt fejtegeti, voltaképp soha nem tudhatjuk, kivel állunk szemben. Unamuno ezt a következőképp fogalmazta meg: ha valaki beszél egy másik emberrel, abban a beszélgetésben többen vesznek részt kettőnél. Mindenkinek van egy képe saját magáról és a másikról is, sőt arról is, hogy őt magát mások miként láthatják. Ez egy párbeszédben hat lehetséges személyt jelent. Rodrigues az egyik kulcsjelenetben így fogalmaz: „én számára egy élet voltam, egy másik élet Andrea (az elhagyott gyerek - a szerk.) számára és megint más az édesanyja számára, nem pedig egyetlen élet mindannyiunk számára”. Vagyis létezünk, nemcsak ott és akkor, ahol jelen vagyunk, de mások számára is, adott esetben épp a hiányunkkal. Az író pedig épp erre építi fel regényét. Ahogy említettük, nem könynyű olvasmány Rodrigues könyve, pontosabban annak második része, ami nyilván abból is adódhat, hogy a magyar olvasó számára a budapesti szál könnyen, a maputól csak nehézkesen fejthető fel - a prózakísérlet mindenesetre egyedinek tűnik a kortárs portugál irodalomban és nagyon fontosnak a magyar-portugál irodalmi kapcsolatok szempontjából. A szerzőt 2002-ben munkásságáért Balassi-emlékkarddal tüntették ki Forrás: Facebook A magyar Felvidéken utazgatván más csodák mellett két páncélvonattal is találkozhat az ember. Az egyik, a szlovákok 1944-es felkelése alatt legyártott darab, pontosabban annak rossz másolata, amely a gyönyörű zólyomi vár alatt éktelenkedik. A másiknak, a Felvidéket a csehektől megvédeni akaró kassai magyar katonák vonatának csak a legendája él, és ha így megy, már az sem sokáig. A felvidéki tájon felbukkanó páncélvonatok történetének ismertetését kezdjük akkor a Zólyom reneszánsz vára alatt álló, a Szlovák Nemzeti Felkelés harci eszközével, amellyel a korábbi szövetséges német hadsereg ellen 1944 végén vívott szórványos partizánharc harmincadik évfordulójára kívántak megemlékezni. Ezen ünnepségsorozat része volt többek közt, hogy 1974-ben szovjet mintájú háborús filmet is forgattak a dicső felkelésről, ehhez pedig legyártottak egy páncélvonatot is. Ennek volt történelmi alapja, hiszen a zólyomi vasúti javítóműhelyben három ilyen páncélvonatot is gyártottak 1944 szeptemberében. A visszaemlékezések szerint tizenegy nap alatt hegesztették fel a hét milliméteres kazánlemezeket a mozdonyra és a kocsikra, amelyeket még belül, deszkafalak közé rakott kőzúzalékkal is megerősítettek. Három kisebb, harminchét milliméteres ágyú és vagy tíz géppuska is került a kocsikba, valahonnan egy csehszlovák könnyűharckocsi, egy LT-35-ös forgatható tornyát is előhalászták, és az egyik vagon tetejére illesztették. Három ilyen monstrum készült, amit három szlovák nemzeti hősről neveztek el. Az elsőt Stefanikról, akit állítólag a pozsonyi reptéren saját katonái lőttek le, magyarnak nézve olasz felségjelzésű gépét, a másodikat Jozef Miloslav Hurbanról, az 1848-ban a szlovákokat a magyarok ellen lázító újságíró lelkészről, akinek seregét magyar nemzetőrök kergették szét. A harmadik pedig az echte cseh Tomás Masaryk, Csehszlovákia első elnöke nevét viselte. A vonatok első bevetése 1944. szeptember 25-én volt, október elején pedig Cremosná mellett, Rózsahegynél a Hurbánt szinte harcképtelenné is lőtték a németek. Október 25-én aztán az addigra kijavított harci eszközt egy alagútban, a Masaryk elnökről elnevezett vonattal együtt leszerelték és elhagyták a felkelők. A németek aztán mindhárom harci eszközt Prága mellé vitték, ahol a szükséges javítások után be is vetették azokat a háború végén. Végül állítólag összesen csak három kocsi került vissza Szlovákiába, így aztán a harmincadik évfordulóra, a film kedvéért kellett építeni egy új vonatot, amelyre már két orosz T-34-es harckocsi tornyát szerelték fel. Megjegyzendő, hogy ezekhez 1944-ben még biztosan nem juthattak hozzá. Ebből is lehet látni, hogy nem eredeti a Balassi-vár alatt kiállított, rikító terepszínűre mázolt monstrum. A másik, szívünknek kedvesebb vonatról nagyon keveset tudunk. Még az sem biztos, hogy páncélozva volt, amikor 1918. november 16-án tizenhét tiszttel és vagy harminc önkéntessel elindult Kassáról a Morvaországból benyomuló csehek ellen. November 20-án már Budatinnál járt Moncskó István, a kassai 5-ös huszárok főhadnagyának parancsnoksága alatt. Vele tartott a két világháborús frontokat megjárt arisztokrata, gróf Görgey Béla és Konstantin, harmadik testvérük, a 13-as huszároknál szolgáló, 1888-as születésű Arisztid még 1916. szeptember 20-án halt bele a haslövésbe az orosz fronton, Volhíniában. A Moncskó főhadnagy vezette maroknyi csapat a Zsolna melletti Csáky-kastélyban talált szállást, ide érkezett erősítésnek hozzájuk a kassai kadétiskola néhány 15-16 éves növendéke, akiket hazaküldtek aztán. Viszont megérkezett a Károlyikormány visszavonulásra felszólító parancsa is - amelynek nem tettek eleget, hanem inkább támadásba lendültek volna a november közepén a csehek által megszállt Trencsén ellen, csakhogy ott már négy zászlóalj, közel háromezer ember és hat üteg is állomásozott. A Trencsénkutasnál, Nagybiccsétől két kilométerre vívott egyenlőtlen küzdelemben Moncskó István mellett hősi halált halt a két gróf, az 1886-ban született Konstantin, és az 1894-es születésű Béla is. Testüket a Volhíniából hazahozott Arisztiddal együtt apjuk mellé, Szepesgörgőn temették el. Egyszerű kőkeresztjük gránittábláján pedig ott a felirat: Dulce et decorum est pro patria mori, azaz Szép és dicső a hazáért meghalni. A foglyokat mint banditákat, előbb ki akarták végezni ott helyben a győztesek. Majd mégiscsak elfogadták azt, hogy katonákkal van dolguk, így végül a Brünn melletti Spielberg híres börtönében kötöttek ki, ahol oly sokan raboskodtak már korábban a magyar szabadságért. A demarkációs vonalak véglegesítése után, a megcsonkított országba engedték haza őket. Barangolások a magyar Felvidéken A terepszínű szlovák monstrum a zólyomi vár alatt csak egy 1974-ben készült másolat A kassai páncélvonat legendája Pálffy Lajos A reneszánsz Balassi-vár és az előtte éktelenkedő szlovák páncélvonat Forrás: Makettinfo.hu 12 kultura@magyarhirlap.hu