Magyar Hírlap, 2021. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
2021-02-17 / 40. szám
Vélemény és vita 12 Folytatás a 11. oldalról Mindezen erőfeszítéseknek egyetlen céljuk van: a számukra potenciális választókban a nyeréshez szükséges kritikus gyűlölettömeget előállítani, az urnákhoz Orbán-fóbiától átitatott, bódultan reszkető tömegeket vezetni. Felbőszült ember ritkán okos, szól a mondás, és nagyon igaz. Vöröslő fejjel ritkán kérdezősködnek, hogy mi is a program, amire majd szavazni kell, és miben jobb annál, ami most van. Lassan a patrióta oldal is magáévá teszi ezt a gondolatot, hogy a szivárványellenzéknek nincs programja. Programjuk pedig nagyon is van, és nem is nehéz dekódolni, noha a „titkot” féltve őrzik az abroncsműhelyekben. Programjuk kiinduló alapvetése, hogy folyton-folyvást temetik a múltat, főként a sajátjukat. Azzal ugyanis nincs mit dicsekedni, hogy elődeik miként intézkedtek az országot felforgató polgári demokrataként Kun Béla direktóriumában, Rákosi Mátyás kínzó kazamatáiban vagy akár a kádári harminc év alatt, nem is beszélve 1994-98-ról vagy éppen a kritikus nyolc évről (2002- 2010), amikor a V4-ek elhúztak mellettünk. Ma sem csinálnának mást, mint ezeknek a történelmi tapasztalatoknak a talaján „építkeznének” és kiszolgálnák megbízóikat, akik felé nagyon sok tartozásuk halmozódott fel az elmúlt tizenkét év alatt. A konkrét programjuk lényege: a mai kijózanodás felé haladó társadalmi szerkezet megtörése, a kedvező társadalmi folyamatok helyett a destruktívak felemelése és a jövedelemszerkezet ennek alárendelt kialakítása. A mindenkinek munka helyett széles körben alapjövedelem hirdetése. Nőből, férfiból és gyermekekből álló családok helyett szivárványszínekben tündöklő közösségek. Tudatosan megélt szabadság helyett tobzódó szabadosság. Valós szólásszabadság helyett politikailag korrekt beszéd - szigorúan az ő szószedetük alapján. Szólni kell a várható gazdasági programjukról is. Említettük, hogy súlyos tartozásban vannak megbízóik irányába, amelyet sürgősen törleszteni kell. Ehhez rengeteg pénz kell, amit a hazaiaktól kell elvenni. Mindenek előtt sürgősen tehermentesíteni kell szövetségeseiket a migránsok ügyében. Ha első menetben szerényen csak százezer migráns átvételéről lenne szó (a hazai népesség egy százaléka) ez évente indulásként mintegy hatszázmilliárd forintba kerülne. Ez nem túlzás. (Manapság Ausztriában több mint ötszázaléknyi migránshátterű ember él.) Ennek fedezete részben lehetne a családtámogatás megfelezése, viszszaállás a 2010 előtti szintre. Nyílt titok, hogy tervezik a határainkon túl élő, mára ismét magyar állampolgárságúak szavazati jogának megvonását, nyilván a nekik megítélt támogatásokkal együtt. Megszűnne iskoláik, egyetemeik, kulturális intézményeik támogatása. Ez még mindig nem az az összeg, amellyel támogatóiknak tartoznak. A legdermesztőbb időkben (Bokros Surányi-kurzus) csak kamatokra kifolyt a GDP öt-hét százaléka a jelenlegi két százalék alatti érték helyett. Hazai helyett a hitelt külföldön vennék fel. Minden egyes új ajándékszázalék barátaiknak évente négyszázmilliárd forint újabb profitot jelentene. Ennek realizálásához azonban a jegybank jelenlegi vezetését meneszteni kell. Ez törvénysértés nélkül nem megy, de Bod Péter Ákos esetében is remekül sikerült, aztán jöhet ismét az égig érő kamatemelés, a forint- „ócsítás” és a devizahitelek. Amikor 1994 végén Bod Péter Ákost megfuttatták, sem ért égig a baráti jogállamisági riadalom Nyugaton. Végül a „társadalmi igazságosság” jegyében ismét meg kell adóztatni a gazdagokat, no nem azokat, akik e honban igazán sokat keresnek, és bevételeik kint landolnak, hanem a bérből és fizetésből élőket. Vissza kell vezetni a sávos adóztatást, és természetesen a minimumra kell szorítani a családtámogató adókedvezményeket. A családok otthonteremtési juttatásainak semmi helye egy liberális „ piaci” berendezkedésben, még mit nem, ingyenpénzt? Hasonló sorsra jutnának tervezett kamatmentes hitelt felvevő cégek, azonnal belépne a kamatfizetés, és a tízéves futamidő is lerövidülne. Nagyon is észszerű, hogy egy ilyen programot nem meghirdetni, hanem a legszigorúbb titokként őrizni kell, hiszen a nyilvánosság egyenlő lenne a politikai öngyilkossággal. Emlékezzünk csak Medgyessy ígéretére, Orbánnál jobban fogja a lakásépítéseket támogatni, ebből lett a devizahitel. A „jóléti rendszerváltást” se felejtsük el, ami addig tartott, ameddig az első Orbán-kormány által hátrahagyott milliárdok. Utána az önkormányzatoknak kellett a béremelések fedezetét „kigazdálkodniuk”. Itt is tarolt a devizahitel és a kötésig eladósodás. Üdvös, ha tudjuk, hogy igenis van programjuk, ha tagadják, akkor is, ami korábbi működésükből kis éleslátással könnyen lekottázható. A baglyok ideje Salánki Miklós újságíró „Na, jönnek az ingyenélők” - mondta apám, amikor a baromfiudvarban kiszórta a kukoricadarát, s erre a kerítésre szállva megjöttek a verebek. Amint kilépett a kiskapun, a verebek leszálltak az etetőre, s elkezdtek lakmározni a darából. Apám ilyenkor mérgelődött, anyám viszont nyugtatta: „Addig jó, amíg vannak verebek, mert ha már nem lesznek, vége a világnak”. Több mint fél évszázada a Budapest melletti Szentistvántelepen még a legtöbb háznál tartottak baromfit, sőt disznót is. Karácsony előtti hetekben sokszor disznóvisításra ébredtünk. De nem hobbiból tartottak állatokat, hanem mert a hatvanas években a község egyetlen húsboltjában legtöbbször csak pénteken lehetett húst kapni. Az asszonyok már korán reggel sorban álltak, s nem olyan húst vettek, amilyet akartak, hanem amilyen jutott nekik. Ezért aztán a gyárigazgatótól kezdve a Lenfonó munkájáig mindenki kénytelen volt állatokat tartani. A csirkének, kacsának, libának, disznónak azonban enni is kellett adni, hogy vasárnap reggel frissen sütött kacsamáj, délben ízletes pörkölt, év végén ropogós hurka legyen belőle. De a takarmány is hiánycikk volt, mint szinte minden a szocialista tervgazdálkodás idején, Így aztán, aki hétvégén a családjával nyáron rántott csirkét akart enni, az tavasszal felgyalogolt a pomázi téeszirodába, s kukoricaföldet íratott magának, harmadában. Ez azt jelentette, hogy a termelőszövetkezet felszántotta a földet, elvetette bele a kukoricát, amit aztán a környékbeli családok kétszer megkapáltak, majd ősszel letörték a termést, aminek egyharmad részét megkapták. Szép és szabad gyermekkorom nem legkellemesebb élménye volt a kukorica kapálása - le kellett hajolni több százszor, s a kis növény mellől kihúzni a gazt, mert ha túl közel vágtál a tövéhez, akkor a kukorica is eldőlhetett - viszont megtanultam, hogy a sült kacsa nem repül a szánkba, azért meg kell dolgozni. Évtizedekig a Szentistvántelep északi részén kezdődő, de már Pomázhoz tartozó jó termőföldek megművelése gazdag termést hozott, egészen a kilencvenes évek elejéig. Aztán a rendszerváltozás után az egész területet kárpótlási jegyekért kiparcellázták, volt akinek 150, volt akinek 300 négyszögöl jutott. Az új tulajdonosok többsége persze nem akarta vagy nem tudta megművelni a kis földjét. Volt, aki azonnal eladta százezer forintért, amikor néhány száz méterre, a telepen egy akkora telek már milliókat ért. Néhányan viszont bekerítették, fákat ültettek, borsót vetettek, de aztán néhány év alatt alább hagyott a kedvük, sok volt a vadkár. Három évtized alatt az elhanyagolt termőföldet benőtte a vadrózsabokor, a galagonya, a kökény és a méteres gaz, amely remek élőhelye lett pockoknak, nyulaknak, patkányoknak. Mindennek a következményét néhány éve fedeztem fel, amikor a házunk melletti tíz méteres tujafa alatt nagy darab, szürke ürülékekre figyeltem fel. Állatorvos vejem fejtette meg a talányt: „Ezek bagolyköpetek”. S valóban, felnéztünk a fára, amelynek ágai közül öt álmos tekintetű bagoly pislogott le ránk. Azóta téli estéken hallgathatjuk szörnyű vijjogásukat, de a legrosszabb, amikor nyári estéken berepülnek a rétről, s a cseresznyefánkon „nyüszítenek”, de olyan hangosan, hogy nem lehet aludni tőlük. Ijesztő, amikor este kiülünk a kertbe, s a szomszéd fenyőfájáról egy sötét árny suhan felénk, az utolsó pillanatban kikerülve az arcunkat. Az elhanyagolt mezőgazdasági területen az önkormányzat még a telkeken felállított szerszámos bódékat is elvitette, viszont egy fővárosból ide költöző „táncdalénekes” engedély nélkül házat, lovardát is épített, ami maradhatott. Mert eljött a baglyok ideje... A konyhaablakból jól látható a meggyfán lógó madáretető. Téli napokon érdeklődve figyelem reggelente a madarakat. Míg tíz éve tucatnyi madárfajta reggelizett az etetőnkben, mára alig néhány, a fekete napraforgómagra csak cinke, s néha vörösbegy a vendég. A földre szórt búzára a gerlék mellett megjelentek a mindent túlélő szarkák s hangoskodó mátyásmadarak. És amit soha sem gondoltam volna, hogy bekövetkezik: eltűntek a verebek. És ha még nem is jött el anyám jóslata szerint a világvége, de megjöttek a vírusok. Talán nem véletlenül. Ligeti látomás Domonkos László író Napos, hideg vasárnap délutánon a dimenziók is megváltoznak. Még itt, a Városligetben is, amiről az ember azt hinné, sohasem lehet más. Negyedszázadnál is több, hogy itt lakom mellette, vele és általa nőtt föl mindkét gyermekem, karácsonyi királydombi szánkózások, nyárdélutáni focizások, szerelmek és időtlenül ősi hangulatok derengenek fel, időről időre azon kapom magam, hogy magányos sétáim szinte automatikusan ide, erre, hozzá húznak, akárcsak évtizedek hosszú során át a Délvidék Pestre származott egyik legnagyobb emberét, a Cházár András utcában lakott, drága jó Illés Sanyi bátyámat. Amikor filmet forgattunk róla, nem is vihettük máshová, itt ült le, mint a valóságban is annyiszor, az egyik padra, a rengeteg helyes pesti lány egyike mellé, csevegni, kissé a szépet tenni. És itt, az irtózatos gyönyörűségű magyar történelem egyik illusztris helyszínén, az egykori országgyűlések idáig elnyúló mezejétől alig kőhajításnyira gyülekeztek valaha a pesti városfal alá Dózsa hadai, és az ezeréves haza ünneplésekor nem is épülhetett föl másutt a legendás Ősbudavára, csakis itt... Igen, a Városliget. Ahol most valósággal kitágulnak és összehúzódnak a távlatok, nem is csak a szikrázó téli idő, de az immáron hónapok óta zajló Nagy Romlás miatt is - hogy Sütő András híressé lett szóösszetételét alkalmazzam arra a lehetetlenségében is mostanra már fásultan megszokott állapotra, amit a több mint leszűkített jelentéstartalmú, enyhén szólva eufemisztikus „korlátozások” szócskával szoktak kifejezni. Úgy tűnik, mintha a Liget kellős közepén álldogálna a nagydarab szabadtéri árus, aki pedig csak itt a híd szomszédságában meghúzódva kínálja a forralt bort és a derekas méretű, igen szép pereceket. Valósággal megdermedek a hangjára: igen, két bor. Vizet tetszik kérni? Három bor, igen! Most is vagy hatan-heten tolonganak előtte, a forralt bor igézően finom illatát alighanem a Hősök terén, históriánk nagyjainak szobrai között is jócskán érezni. A látomás - régi, mind reménytelenebbül távoli idők kísértete képben-hangban egyaránt - pedig méri, adja, az emberek fizetnek, némelyek, dacolva a megszokott ocsmány bulvárriogatással beharangozott („szibériai”, uramisten...) mínuszokkal, hideghullámmal, lekuporodnak egy padra, kicsinyt az ülve fogyasztás illúziójának hódolva, önfeledt nevetés, hangos beszéd hallatszik, parkban nem kötelező a maszk sem, a hangok rég megszokott „tompítottsági” dimenziója is távoli, akárcsak a sörözők, presszók, pubok, kávéházak, éttermek világa, vagy mint Juhász Gyulánál az ég. Földbe gyökerezett lábbal bámulok. Nehéz továbbindulni. Hősünk a maga látomás mivoltában ugyanott és ugyanúgy áll jó háromnegyed óra múlva is, midőn immáron hazafelé tartva arra kanyarodok. amhol az egykori élet, a normalitás, a megszokott, a teljes emberi élet kísértete, mementója, jelképe. Minden ugyanolyan erre, mint negyven perccel ezelőtt. Mint korábban. Mint azelőtt. Mint mindig. Mint... A forralt bor minden nélkülözhetetlen oldalbordájával, kellékével, narancsszelettel és szegfűszeggel, gőzzel és csábillatokkal. A víz. A perecek, megfelelő méretben, sóval, duzzadva és kívánatosan. Az én ősi, örök-egy szerelmem, a Liget a presszó-, a kávéház-, a söröző-, a kocsmabelső immár, a szabadtéri árus pedig a pincér, a pultos, a felszolgáló kisasszony és a fizető, a Liget fölött a napfényes, kék februári ég ránk kacagó csillár, diszkrét borvilágítás, sejtelmes presszó fény és diadalmas éttermi fényözön egyszerre. ÉLET, csupa nagybetűvel, társaság és közösség, vörösbor és szilvás Unicum, diadal és mámor, öröm és halhatatlan emberi szeretet. Már a Dózsa György úton, a Damjanich utca felé baktatok, a látomásnak réges-rég el kellett volna tűnnie. De nem így történik. Itt rezeg makacsul előttem. Attól tartok, nem is fog eltűnni soha. 2021. február 17., szerda