Magyar Horgász, 1949 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1949. január / 1. szám
A mi kedves szerkesztőnk, az én kedves barátomtól olyan horgászújságokat kapunk havonta, hogy hasonló nem igen akad Európában. A megszokás nagyon igényessé tett ugyan bennünket, megszoktuk, hogy művészettel szerkesztett lapunk van, mégis minden hónapban meglep bennünket egy, még az elmúlt havinál is jobb számmal. Ha a horgászati eredményünk nem mindig kielégítő, biztos, hogy minden hónapban egy újabb horgászörömünk van, amikor megkapjuk a „Magyar Horgász"-t. Most mégis kénytelen vagyok leakasztani az öregeringiámat, párbajra hívni az én kedves Farkasházy barátomat, így állok rajta boszszút azért, amit a novemberi számban írni mert, amikor arra tanított, hogy „lőnni is lehet a csalit". Nagyon sietek majd a felaprítással, hogy utána valami csodadoktorral újra összerakathassam, különben nem lesz ilyen horgászuiságunk. Nem azzal sértett meg, hogy valószínűleg engem is azok közé a „magukat a római pápánál is csalhatatlanabbnak képzelő és mindent jobban tudó horgászaink" közé számít Azzal sem engem sértett meg, hogy később őket „inkább gyepesfejűnek'' mondja, hiszen a barátságunk jogán nevezhetett volna szenilis vén hülyének is. Nem személyes ügyben akarom vérét venni, hanem a horgászat ügyében. Kezdettől fogva nagyon érdekeltek a külföldi lapokból átvett közlemények, de mégis kritikus szemmel kísértem őket. Habár vannak közöttük olyanok is, amelyek kevésbbé érdekelnek bennünket, mint pl. a csalit megvilágító úszó, vagy a halkaloda, de olyan közlések, pl. amelyek a nejlon csomózásra tanítanak meg bennünket vagy akár a legutóbbi is, melyből megtanulhatjuk, hogy ahol nincs hely rendes dobásra, „lőni is lehet a csalit" — bizony tanulságosak. (Bár ezt nemcsak dobópálcával és peremorsóval lehet megcsinálni, hanem rendes pálcával és magunk mellé kirakott nejlonnnal is.) Tehát a külföldi lapszemelvények miatt sem haragszom rá, sőt kérem, csak folytassa úgy, mint eddig, olvasni érdekes és a mi dolgunk, hogy minek hogyan vesszük hasznát Nem engedhetem azonban megtorlás nélkül kisebbíteni a mi horgászkultúránkat. Az én kedves Farkasházy barátom pedig ebbe a hibába esett, amikor a „lőni is lehet a csalit" című cikkének bevezetőjét írta. Így kezdi: „Az általános horgászkultúra fejlődésével egyre szaporodik azoknak a száma, akik felismerték a műcsali pergetés hatalmas előnyeit és szorgalmasan, sőt eredményesen gyakorolják ezt a korszerű horgásztechnikát", így folytatja: „Érthető tehát, hogy a haladó lelkületű horgászok körében miért hódít a műcsalis-villantós peremorsós rablóhalazás" és hozzáteszi: „a korszerű horgászmódszerek azok számára is hozzáférhetők lesznek, akik a készségek eddigi magas ára miatt kénytelenkelletlen helyezkedtek a tagadás álláspontjára." Ezeket tehát nem a külföldi horgászkultúráról, hanem a mi horgászkultúránkról mondja. Hát kérem ez a „horgászfantázia" nevű ragadós betegség teljes elharapódzását jelenti az én kedves Farkasházy barátomnál, aminek a fő jellemzője az, hogy minden tárgyilagosságot nélkülöz. Azt is írja pl. hogy „Azt az a rengeteg balin, csuka és harcsa igazolja, mely zsákmányul esett a peremorsósok egyre szaporodó gárdájának." Lehetséges, hogy elég sok ragadozó önt fogtak (az idegen balin egyik ősmagyar neve), de hogy ugyanilyen „rengeteg" csukát és harcsát is fogtak volna, ez már enyhén szólva túlzás, tehát tárgyilagosság híján való. A tárgyilagosság teljes hiánya abban mutatkozik, hogy hónapok óta állandóan közöl többé-kevésbbé érdekes és tanulságos külföldi lapszemelvényeket, fényképeket, de sosem vette magának azt a fáradságot, hogy a külföldi horgászokat és horgászati lehetőségeket szemléltesse, így a mi olvasóink fogalmat alkothatnának maguknak arról is, hogy miért terjedt el ott annyira a villantóval való pergetés. Az amerikai vizekben nemcsak rengeteg féle pisztráng és lazacfajta honos, hanem igen sok olyan vizük van, amelyben ezek a halfajták igen nagy mennyiségben tenyészthetők és hihetetlen dús állományban, talán még a pontynál is nagyobb mennyiségben tarthatók fenn. Ezeknek a pisztráng vagy lazacfajtáknak jellemzője a még a ragadozó önt is messze felülmúló mohóságuk, ezért sokkal jobban kapnak a villantóra, mint eleven csalira. Az ottani horgászok természete is nagyban különbözik a mienktől. Ők mindenben a csúcseredményekre törekszenek. Az ottani lapok számtalan fényképet is közölnek a horgászeredményekről, amelyen a dicsőséges horgász előtt madzagra felakasztva lóg — lehetőleg minél több darab 1—2 kg-os valamely pisztrángfajta. A horgász kezében ott a rövid dobóbot, rajta az áttételes, vagy peremorsó a nejlon végén pedig a villantó. Mivel a kristálytiszta vizekben több a hal, mint a víz, kirándulásáról hazatérve elmeséli, hogy 20 perc alatt 16 db gyönyörű tavipisztrángot fogott. Ezzel szemben pl. az angolok kitalálták a műlegyezést és ezt kimondottan művészetté fejlesztették, mert ezzel sokkal, de sokkal nehezebb még a legfalánkabb pisztrángfajtát is horogra csalni, mint a villantóval. Melyik a kettő közül a sportszerűbb horgászat? Az amerikaié-e, aki minden tudás, tapasztalat, halismeret nélkül bárhol és bármikor dobálva a túltelített halas vízben, percek alatt tömegszám fogja a halat, vagy az angolé, aki tudása, tapasztalata alapján az évszaknak, időjárásnak, időpontnak, helyi viszonyoknak megfelelő műlegyet csalizva, ismét tudása és tapasztalata alapján keresi az elbújt öreg pisztrángot. A legnagyobb művészettel kezelt horogkészségével nem tudván 10—15 m-nél messzebbre dobni a tollkönynyű csalit, még a megközelítés is külön nehézséggel jár. Végre horogra kap egy gyönyörűt. Fárasztja, szákolja, gyönyörködik benne és aztán visszaereszti a vízbe. Még egyszer kérdem, melyik a különb sport? Melyik az igazi horgászélvezet? Melyik az igazi horgászkultúra? Arra a kérdésre, hogy melyik felé vezessük a mi fejlődő horgászkultúránkat, az én feleletem az, hogy egyik felé sem. Tanuljunk mind a kettőjüktől, de szolgailag ne utánozzuk egyiket sem, hanem alkalmazzuk a mi helyi viszonyainkhoz. Nekünk pontyunk, harcsánk, süllőnk, csukánk és ragadozó énünk van. A legjobban szaporítható pontyállományunk is ma még csak sokat ígérő, harcsa, süllő, csuka állományunk erélyes szaporítás alatt van ugyan, de még nem tudjuk, hogy ez sikeres lesz-e. Ragadozó önállományunk csak adott helyeken van és rendkívül szeszélyes. Ilyen körülmények között a magam részéről még nem tartom időszerűnek, hogy túlságosan foglalkozzunk a villantós pergetéssel és a hozzá tartozó tömeghalfogó különleges szerszámokkal. Várjunk még vele, amíg sikerül a csuka és ragadozó önállományt legalább a pontyokéval egyenlő magasságra emelni. A horgászat nálunk csak most lett tömegsport. Sokan még csak ott tartanak, hogy két vagy kilenc pálcával szabadjon-e horgászni. Külön horgásztörvényeink még alig vannak. A legkisebb halméretekre vonatkozó törvényeket, rendeleteket is csak kevesen tartják még be. Sok mindent kell még elérnünk, hogy a tói horgászkultúránk komoly előrehaladásáról beszélhessünk. Többször kellene emlegetni a bánhidai jó példát, ahol heti egy darab ponty fogásával megelégszenek a horgászok, de az aztán legyen legalább 5 kg-on felüli. Az ilyen szabály komoly lépés a sportszerűség felé. Nagyon kívánatos volna, ha más vizeken is hasonló szabályokat vezetnének be, amíg az ideális pontyállományt el nem érik. Mindenesetre fontosabb lépések lennének a horgászkultúra terén, mint a tömeges halfogásra való csábítás. Most sietek keresni a csodadoktort, aki az én kedves barátom dirib-darabjait összeragasztja, mert remélem, hogy a következő lappéldány még az eddigieknél is jobb lesz. (Készségesen és tárgyilagosan adtunk helyet Sz. B. horgásztársunk cikkének, melyre válaszunkat a következő számban közöljük. A szerk.) Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, IV., Galamb utca 4. V. 1.4