Magyar Horgász, 1963 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1963. január / 1. szám
4 filtm mmm jól körülvett bennünket a tél. Hetekkel ezelőtt eltűntek már a budai melegvíz-befolyásoknál horgászó legedzettebb pesti pecások is. Mit is csinálhatnak a horgászok, amikor a vizeket birtokba vette a fagy és a hó. Legtöbben megkezdik az otthoni szobai foglalkozást, a botok, orsók és egyéb szerszámok rakosgatását, javítását, barkácsolással, játszogatással idézik fel a nyári fogások örömeit. Az edzettebbek azonban nem törődnek bele a kényszerű szobafogságba, jég alatt, lékről horgásznak. Erről a jég alatti léki horgászatról szeretnék tájékoztatást adni, ismertetni ennek a horgászati módnak eszközeit, azok alkalmazását és nem utolsósorban a léki horgászathoz való felkészülést, a jégen való mozgást, lékvágást és ami még hozzá tartozik. A léki horgászatot csak akkor kezdjük meg, ha meggyőződtünk róla, hogy a jégen való közlekedés biztonságos. A horgászathoz való felkészülést azonban jóvalelőbb, már az első fagyos napokkal elkezdhetjük, amikor hártyásodik a víz, befagy a zsinórvezetékbe a damil. Előkészítjük a léki horgászat eszközeit. Köztudomású, hogy egy rendes horgásznak legalább tízszer annyi a kapatja, mint amire szüksége van. Megvesz minden újat, amit csak lát, kerül, amibe kerül. A régi, idejét múlta holmijától azonban a világért meg nem válik. Ha másra nem, arra jók ezek a „múzeumunkban” levő antikvitások, hogy belőlük válogassuk össze jeges kirándulásaink felszerelését. A jég alatti horgászatnál nem tartjuk kézben a botot, azt a jégre fektetjük. A szerszám finomsága semmi előnyt sem biztosítana, kár lenne tehát jó felszerelésünket rongálni. Válasszunk ki három régi, merev, rövid botot. Igen jól megfelelnek a már alig használatos tőrpengés botok is. Vizsgáljuk át a vezetőgyűrűket, nincsenek-e berágódva vagy berepedve, a hibásakat cseréljük ki. Zsírozzuk át a bothüvelyeket, hogy könnyen járjanak. A peremfutó orsó most csak akadályt jelent, nem segítséget. Keressünk ki a régi, félretett, egyszerű tárolóorsók közül minden botra egyet. Olajozzuk be azokat, nézzük meg, hogy a ráesni működik-e. Ha van jól beállítható dörzsfékes orsónk, az még jobb. A nádmenti pontyozó zsinórjaink közül a legrégibbis megfelel. Egy-egy orsóra 25—30 méter zsinór elegendő. Méterenként vizsgáljuk meg és finom vazelinnal húzzuk át azokat. Fix úszót használunk, nagy teherbírásút. Ha van régi, festett, középen lyukas hordódugónk, azt részesítsük előnyben, hogy miért, azt később látni fogjuk. Nagy, bőlyukú gömbólom, jó erős forgókapocs, élőke és horog teszi teljessé felszerelésünket. A régiek szerint csukára mindig fémelőkével horgásszunk, mert a csuka kopoltyús fedőinek széle, kapófogainak felső élei, mint a borotva, nyisszantják el a zsinórt. Vékony zsinórral tényleg kár az eredményt kockáztatni. Van elég időnk, hát készíthetünk házilag minden igényt kielégítő fémelőkét, sőt, ha akarunk, többfélét is. Vehetünk méterszámra puha, egyszerű vagy lágyabb, több szálból sodort vagy kleplizett fémelőkét. Ebből 25—30 cm hosszú, füllel ellátott élőkét készítünk. A füleket forrasztópákával leforrasztjuk. Készíthetünk csukaláncot is. Vékony, félkemény sárgaréz huzalból (0,5—0,75) 6—8 cm-es darabokat vágunk. Gömbölyű csőrű fogóval mindkét végükre fület formázunk. Az első darab felső fülébe forgókapcsot akasztunk és a fület laposfogóval 3—4 menettel lekötjük. Az alsó fülbe a következő darab huzalt akasszuk be és a füleket a fenti módon lekötjük. Megvan az első két láncszem. Tetszés szerinti, de legfeljebb30 cm hosszú élőket készítünk úgy, hogy az utolsó fülbe egy, a horgászboltban kapható, legfeljebb 5 mm átmérőjű kulcskarikát akasztunk. A kulcskarikába akasztjuk az egynullás drillinget, hármashorgot. Ez a legrangosabb és előírásos csukaelőke. A kötések végeit lecsípés után simítsuk, reszeljük le, mert az éles hegyek horgászás közben sok kellemetlenséget okozhatnak. Az utóbbi időben ellustultam és keresem az egyszerűbb megoldásokat. Rájöttem, hogy a célnak teljesen megfelel a helyszínen pillanatok alatt elkészíthető egyszerűbb „élőké” is. Én ezt használom. Régi, de nem sérült 70-es damildarabokból 40 cm-es darabot vágok. Az egyik végére forgókapcsot húzok és egyszerű végcsomóval fület kötök rá, amiben benne van már a forgókapocs is. Az alsó véget ugyanúgy kötöm meg, kulcskarikával, vagy már a hármashoroggal. A kulcskarika csak arra való, hogy a csalihal, vagy a várható csuka nagyságához mérten különböző nagyságú horgot kapcsolhassak fel. Ez az egyszerűen és legolcsóbban elkészíthető élőke jól bevált, még sohasem csúfolt meg. Ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül ez a legjobb. Senki se szidjon, ha véletlenül egy kisebb krokodilus elvágja a damil előkét, ezért írtam le, hogyan kell fémelőkét is készíteni. Vegyünk magunknak egy jó csukaszájnyitót, ami tulajdonképpen egy 3—4 mm-es acéldrótból rugósan hajtott feszítő. Ez olyan olcsó, hogy nem érdemes vele otthon bíbelődni. Laposfogó is hozzátartozik a felszereléshez, az jó lesz arra, hogy a kifeszített csukaszájból kiszabadítsuk a horgot. Kaphatunk azonban fillérekért külön horogszabadítót is. Ezzel tulajdonképpen készen is vagyunk a felszereléssel, és ha hírt kapunk arról, hogy a jég elég vastag, el is indulhatunk. Sohase menjünk egyedül jég alatti csukázásra. Még a legnagyobb óvatosság mellett is történhet valami baj velünk és ilyenkor jó, ha legalább ketten vagyunk. Melegen öltözzünk fel és vigyünk magunkkal termoszban forró teát, kéztörlő ruhát és két darab fejkendő nagyságú rongyot, amit majd a cipőnkre, csizmánkra kötünk. Lékvágásra akármilyen balta vagy kisebb fejsze megfelel. Ha azonban válogathatunk, legjobb a hosszabb fejű fejsze. Csalihalnak szerintem a legjobb a 8—10 cm nagyságú vörösszárnyú keszeg. De jól bevált a kis kárász vagy a nagyobb sneider is. Mostanában annyi helyen tartanak