Magyar Idők, 2016. október (2. évfolyam, 231-256. szám)
2016-10-08 / 237. szám
16 LUGAS 2016. október 8., szombat oiai Racsmány Mihály a fiúkból előugró táncosnőkről, a tanulási stratégiáról és a felejtés hasznáról Az emlékezet dudorai Ötvös Zoltán Legutóbb júliusban, a memóriakutatásról rendezett budapesti nemzetközi konferencián beszélgettünk. Emlékszik a találkozásunkra? - Ravasz kérdés egy memóriakutatóhoz. Ha nem is minden mozzanatára, hiszen egy 1100 fős konferencia egyik szervezője voltam, így megannyi dologra kellett figyelnem, de természetesen emlékszem. - Azért kérdezem, mert akkor azt mondta, hogy a legtöbb emlékünk, legalábbis amelyikhez hozzáférünk, 18 és 22 éves korunkból származik. Márpedig mindketten bőven meghaladtuk ezt az életkort... - Ebből azonban nem következik az, hogy ötven felé közeledve az embereknek nem lehetnek néhány hónappal korábbról származó emlékeik. Ha így lenne, patológiás állapotról beszélnénk. Az emlékek eloszlásával foglalkozó tanulmányok nemcsak a 18-22 éves kort emelik ki mint olyan korszakot, ahonnan a legtöbb emlékünk származik, hanem hozzáteszik, hogy a legutóbbi hónapok történéseire is élénken emlékszünk. A 18 és 22 év közötti korszakunk egyébként azért fontos, mert ekkor alakultak ki a felnőtt életünket alapvetően befolyásoló céljaink, viselkedési sémáink - ezt emlékezeti dudornak szokás nevezni az emlékek életkori eloszlását ábrázoló grafikonok formája miatt. A későbbi élmények ezekre épülnek. Tetszik, nem tetszik, ezen időszak után napjaink többé-kevésbé hasonló mederben zajlanak, kevés az egyedi esemény. Ugyanakkor, ha a megszokott séma felborul, az már izgalmas dolog, azt leképezi az idegrendszer, emléktöredéket készít belőle. Ahogy haladunk a korral, nyilván egyre kevesebb újdonság történik velünk. Amire szintén élénken emlékszünk, az a nagyon közeli múlt történései, mert ezek aktuális céljaink elérését segítik. - Miből és hogyan lesz emlék? - Releváns információkból. Az emlékek azonban nem úgy képződnek, hogy amikor történik valami, az rögtön bekerül az emlékeink közé. Ezeket az idegrendszer előbb szétszálazza, különböző jellemzőkre bontja, töredékeket készít belőlük, majd több menetben rögzíti őket. Vita van arról, hogy ez a folyamat mennyi ideig tart, de az bizonyos, hogy az emlékek képzésében az alvásnak meghatározó a szerepe. Ilyenkor az agy időről időre visszajátssza a részleteket, közben nyesegeti az információkat, és csupán a legfontosabb jellemzőket tartja meg. A velünk történt megannyi élmény közül azonban nagyon kevésből lesz emlék. Az emberi elme ugyanis hipotézistesztelő rendszer, folyamatos előfeltevései vannak a jövővel kapcsolatban. Azért ülünk itt nyugodtan, mert korábbi tapasztalatainkból tudjuk, minimális annak az esélye, hogy leszakad a plafon, hogy az íróasztalom fiókjából táncosnők ugranak ki. Ha nem így lenne, másként viselkednénk. Ha mégis leszakadna a plafon, és túlélnénk az eseményt, arra hosszú időn keresztül élénken emlékeznénk. Nemcsak azért, mert valami rossz dolog történt velünk, hanem mert ez a váratlan esemény megsértette a fejünkben lévő forgatókönyveket, eseménysémákat. Ilyenkor az agy úgy dönt, hogy ezt a különleges eseményt emlékként elraktározza. Vagy beépíti a sémák közé - amennyiben a fiókomból állandóan táncosnők ugrálnának elő. Ha ez utóbbi történne, látogatóim joggal várnák el, hogy az irodámban efféle dolgok történjenek. - Hogyan emlékezünk, hogyan szedjük elő emlékeinket? - Először abban egyezzünk meg, hogy mit tekintünk emléknek! Emlék az, amihez valamilyen élmény kapcsolódik. Ez alapján az emlékek felidézésének két nagy csoportját különböztetjük meg. Az egyik a stratégiai emlékezés, amikor valamilyen célt szolgál egy korábbi esemény felidézése. Ezek egyébként többnyire pontatlanok, mégis közel állnak a valósághoz. Amikor a konferencián találkoztunk, lehet, hogy nem azon az ajtón jött be, mint amelyiket most sejteni véli, de valamelyiken biztosan bejött. Az akkori emléke az igazság - sokszor meglehetősen pontatlan - kivonata. A másik emlékezési forma, amikor automatikusan belökődik valamilyen korábbi élmény. Ez történik a traumatikus élmények esetében is - amelyek valamilyen balesethez, erőszakos cselekményhez kapcsolódnak. Ezt az élményt ilyenkor a jelenben lezajló élménynek éljük meg, nem pedig múltbéli történésnek. Izgalmas kutatási kérdés, hogy miként raktározzuk el az élményeket. A legújabb kutatások szerint az emlékeket az emlékezés folyamatában információtöredékekből hozzuk létre, konstruáljuk meg. Az emlék az első előhíváskor jön létre. - Az emlékezetnek alapvető a szerepe a tanulásban. Mit tudunk erről a folyamatról? - Amikor tanulunk, döntően az emlékezeti rendszerünket használjuk vagy próbáljuk használni. Nagyon izgalmas, hogy napjaink pedagógiájában az egyre kidolgozottabb, sokrétűbb, színesebb, szagosabb, érdekesebb tanulási módszert szeretnénk alkalmazni. Minél izgalmasabban szeretnénk tanítani a gyerekeket. A kutatások szerint ezzel szemben sokkal hatékonyabb, ha a tanulnivalót csak egyszer-kétszer mutatom meg, majd arra késztetem a gyereket, hogy maga próbálja felidézni a látottakat, hallottakat. Ez utóbbi a tesztelési módszer. Egyszer-kétszer megtanulom, majd folyamatosan tesztelem magam. Néhány nap múlva lehet, hogy ezzel rosszabbak az eredmények, mint ha jegyzetelek, folyamatosan átolvasom a tudnivalót, de egy hónap múlva már a tesztelés tanulás ad jobb eredményt. A tesztelés, a folyamatos előhívás tehát rögzítési mechanizmusként is működik. A legújabb eredmények azt sugallják, hogy a tesztelés ne egy számonkérési módszer legyen, hanem maga a tanítás. Ez a tanulási módszer (még) nem épült be a hazai közoktatásba, pedig ezt át kellene fordítani a mindennapi gyakorlatba. Ezen a tanszéken kutatjuk ezt a módszert, de szeretnénk, ha minél szélesebb körben elterjedne. Mivel magyarázható a tanulási képességekben mutatkozó óriási eltérés? Minden területen hatalmas különbségek vannak az egyének között, miért éppen a tanulás lenne ez alól kivétel? Nem is ez a kérdés, hanem az, hogy ezt miként lehet csökkenteni. Első lépésként az egyéni különbségekkel kell tisztában lenni. Egy szisztematikus oktatási program azzal kezdődik, hogy felmérik az egyéni eltéréseket, amelyeket az egyéni oktatási programoknál figyelembe vesznek. Ha valaki nagy nehézségek árán dolgozza fel a térbeli információkat, abból ne akarjunk tervezőmérnököt faragni! Az egyetemisták között is hihetetlen különbségeket találni elemi verbális és vizuális feladatokban is, miközben elvileg a legjobb képességű emberekről beszélünk. A nemek között is jelentős az eltérés. A verbális memóriafeladatokat például a nők sokkal jobban oldják meg. - Milyen hatékonysággal tanulunk? - Mindent meg akarunk a gyerekeknek tanítani, kivéve azt, hogyan kell tanulni. Talán azért, mert a felnőttek sem tudnak tanulni, rosszul használják a tanulási stratégiákat. Ennek az az oka, hogy nem tudjuk, helytelenül gondolunk arra, hogyan működik az emlékezetünk. Ha most képeket és szavakat mondok önnek, majd megkérdezem, hogy ezek közül melyikre emlékezik biztosan néhány nap múlva, akkor az ön által most megjelölt képek és szavak közül egy hét múlva szinte biztosan nem emlékszik túl sokra. Azért, mert olyan aktuálisan jelen lévő információkból következtetünk a jövőre, amelyek nem alkalmasak erre. Ami ebben a pillanatban könynyen felidézhetőnek tűnik, arra később kevéssé emlékezünk. Ahhoz, hogy valamit biztosan felidézzünk, azt előbb egy picit el kell felejteni, majd elő kell tudni hívni hívóingerekkel, tehát olyan környezetben jelen lévő vagy magunk által előállított információkkal (képekkel, hangokkal, szavakkal, illatokkal), amelyek alkalmasak arra, hogy összekapcsolódjanak az előhívni vágyott emlékekkel. Meg kell dolgozni az emlékekért, a tudásért. Egy pedagógus ne örüljön, ha az óra végén a gyerekek könnyedén és tökéletesen visszamondják a néhány perccel korábban hallottakat, mert valószínűleg a következő órán éppen arra nem emlékeznek majd. Amit tudni fognak, az az, amire többször is rákérdeztek, és amit csak nehezen, segítséggel tudtak felidézni. - De miért felejtünk el fontosnak hitt dolgokat? És tényleg elfelejtjük az emlékeinket, vagy csupán nem tudjuk, hogy hívjuk elő azokat? - Az is kérdés, hogy amit fontosnak hiszünk, az valóban fontos-e. Mondok egy meglepőt: állítom, hogy ha valaki elfelejti a házassági évfordulóját, az azt jelenti - ellentétben a közfelfogással -, hogy számára igenis fontos az a kapcsolat. Nem akart megfelelni, bizonyítani, az aktuális céljaihoz nem volt szükség arra, hogy bekarikázza a naptárában azt a napot. Nem volt olyan hívóinger, amely az adott pillanatban eszébe juttatta volna a megfelelő viselkedést, például, hogy ajándékot vegyen. Egyébként azért felejtünk el valamit, mert hiába volt fontos egykor egy mozzanat, ha közben megváltozott a világról alkotott sémarendszerünk. Ha nincs hívóinger, nincs emlékezés. Ugyanakkor a felejtés hasznos is, hiszen ha mindent rögzítenénk, működésképtelenek lennénk. Azok a hipermnéziás emberek, akik szinte mindenre emlékeznek, általában szinte képtelenek az absztrakcióra, nehezen látják meg a lényeget, szenvednek az információk túltengésétől. - Milyen okokkal magyarázzuk az emlékezet hanyatlását, a butulást? - A butulásnak, a demenciának nagyon sok oka és fajtája van. Van, amikor valamilyen degeneratív betegség áll a hátterében, de előfordulhat, hogy valamilyen szerhasználat miatt sérülnek az emlékezésben fontos szerepet játszó neurotranszmitter-hálózatok. Patologikus felejtésnél általában az előhívási funkciók károsodnak. - Mit tart a budapesti konferencia legfontosabb üzenetének? - Az egyik, hogy szükség van a különböző szakterületek párbeszédére, mert csak így garantálható az előrelépés. A másik, hogy ez az esemény is igazolta: az emlékezetkutatás reneszánszát éli. Rengeteg a kérdés, ami nagyszerű dolog, hiszen mit kezdjen egy (fiatal) kutató olyan konferenciával, tudományterülettel, ahol nincsenek kérdések, csak válaszok... Ott már nincs mit csinálni. Az emlékezetkutatás a pszichológia legrégebbi kutatási területe, és mégis izgalmas, képes a megújulásra. Olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek égetően fontos társadalmi jelenségekre keresnek megoldást. A memóriával, emlékezéssel, tanulással kapcsolatos betegségek - elég az Alzheimer-kórra vagy a különböző tanulási zavarokra gondolni - hatalmas terhet rónak a társadalomra. Ez a teher a népesség öregedésével egyre súlyosabb lesz. - Mi lehet a megoldás az előbb említett zavarokra? - Azt látom, hogy a korábban alkalmazott tudományos memóriamodellek rosszak voltak. Most megalapozottabbak, hatékonyabban mutatják az emlékezeti rendszer elhangolódásait. Nagyobb az esély arra, hogy a jövőben valóban hatékony gyógyszeres megoldások szülessenek a milliók életminőségét rontó betegségekre. Napjaink pedagógiájában az egyre kidolgozottabb, sokrétűbb, színesebb, szagosabb, érdekesebb tanítási módszert szeretnénk alkalmazni. A kutatások szerint ezzel szemben sokkal hatékonyabb, ha a tanulnivalót csak egyszer-kétszer mutatom meg, majd arra késztetem a gyereket, hogy maga próbálja felidézni a látottakat, hallottakat. Ez utóbbi a tesztelési módszer - állítja Racsmány Mihály, a Műegyetem kognitív tudományi tanszékének docense, illetve az MTA Nemzeti Agykutatási Programjának egyik kutatócsoportját vezető szakember. Fotó: Kurucz Árpád