Magyar Idők, 2019. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-21 / 17. szám
www.magyaridok.hu BENCZE IZABELLA VÉLEMÉNY 11 Az uszító ellenzéki hangnem szomorú következménye a Nagy Blanka-jelenség A trágárság nem közéleti kategória Szerintem nincs olyan kamasz a világon, aki ne próbálná meg követni/elkövetni mindazt az ocsmányságot, amelyet a társadalomban, annak mikro- és makrokörnyezetében, a digitális világ szenynyében lát, tapasztal. A pubertáskor komoly fejlődési krízissel jár, hiszen a fiatal problémamegoldó képessége még éretlen, mégis vitatkozik, ellenáll, keresi önmagát. Ebben a nagy celebrajongó világban pedig csak egy utat talál a sikerhez: kitűnni a többi közül. Bármivel. Híres/hírhedt akar lenni, minél gyorsabban és könnyebben, végül is a liberális világ imádja az értéktelenséget. Mindegy, miként, de másnak kell lennie, mert ő természetesen nem tartozhat az átlagos senkik közé. Graffitivel tesz tönkre mindent, részegen őrjöng, narkózik, káromkodik, mint a kocsis, sztrájkol, tüntet vagy éppen üzenget, mert ő már mindent tud. Sőt van, aki még azt is elhiszi, hogy pár ocsmány, hangosan kimondott mondatától fél egy ország kormánya. Elhiszi, mert a celebcsináló ellenzéki média azonnal felkapja, „hatalmas beszédnek” titulálja trágár mondatait, és néhány abnormális felnőtt még büszke is a mocskolódó gyerekre. Az pedig csak hab a tortán, hogy az ellenzéki országgyűlési képviselőnők egységesen felsorakoznak a minősíthetetlen stílus mellett. Nemes egyszerűséggel „erősnek” minősítik a trágár szavakat, és megnyugtatják a lányt, hogy ők is szoktak ilyeneket használni időnként. „Nincs ezzel baj”, írják. De bizony, nagy baj van ezzel. Azzal nincs gond, hogy a nevezett hölgyek nyílt levélben állnak ki a mosdatlan szájú lány állítólagos bátorsága mellett. Lelkük rajta. De hogy felnőtt emberek, akik egy ország sorsát akarják irányítani, nyíltan kiálljanak egy tini ocsmány stílusa mellett, elkeserítő. Nem Nagy Blanka mondanivalójáról beszélek, mert az színvonal alatti. („Egy undorító, alattomos, ocsmány és fertőző járvány járja az országot. Ez nem a pestis, nem az ebola, nem a kergemarha-kór, pedig kicsit hasonlít rá. Ezt a járványt úgy becézzük, hogy Fidesz.” „Üzenem annak a bajszos f...sznak és az összes fideszes képviselőnek - legyen kecskeméti, félegyházi, szegedi vagy bárhonnan, hogy álljon hátrébb eggyel, és ha...a arcon magát.”) Vagyis a Nagy Blanka-jelenségről van szó, amely nem új keletű, de úgy minőségében, mint mennyiségében újszerű. A kérdés csak az, hogy mit kezdünk vele. Mert az utóbbi években elképesztően szabadszájúvá vált a fiatalok nagy része. És ebből a szempontból igazán fontos, hogy a szólásszabadság nem azonos a szabadszájúsággal. Volt alkalmam trágár fiataloktól megkérdezni, hogy szüleik mit szólnak a stílusukhoz. A válasz szinte mindig azonos volt: ők is így beszélnek. A tanár meg jobb, ha egy szót sem szól, mert a gyermeki jogok alapján feljelentik zaklatásért, vagy a szülők megverik a tanárt, mert az önmegvalósító csemetéjük lelki fejlődését megzavarta azzal, hogy rászólt. Hát ezt érte el hosszú távon az a rendszer, amely az értelmiség kiirtását látta elsőrendű feladatának, és ezt a stílust fejlesztené tovább az az útszéli hangnem, amely bátorítja és sztárolja a Blanka-féle megnyilvánulást. Persze lehet tüntetni, lehet lázadni, negatív véleményt mondani, még ha az nem is kiforrott vagy éppen abszolút butaság. De ember módjára. Mindenesetre az azért nagyon érdekelne, hogy a Blanka-stílus névadója a legvulgárisabb szavak parádés ismeretén kívül vajon tisztában van-e például azzal, hogy annak a bajszos embernek, akinek mocskos szájjal üzent, mi a pozíciója, milyen hatásköre van és az állam felépítésének hierarchiájában hol foglal helyet? Tudja-e, hogy az a „bajszos” a Föld nevű bolygó megmentésének egyik élharcosa, pont azért, hogy a Blankák ükunokái is élvezhessék Földünk mai klímáját? Meg úgy egyáltalán, tudják-e a Blankák, hogy mi az az állam, mik a feladatai, mi az államháztartás, hogy működik az a társadalom, amelyben büntetlenül, ocsmány módon lehet hőbörögni, mocskolódni, trágárkodni, tele szájjal hiányolva a szólásszabadságot? Tudják-e, hogy ezt a szabadságot (no nem a szabadosságot!) pont az olyan embereknek köszönhetik, mint az a bajszos, akinek üzent a női trágárság ikonjává váló tini? De eltértem a lényegtől. A stílustól, ami egyébként maga az ember. Bencédy József, a magyar nyelv ismert védelmezője írta le a következő sorokat a Pedagógiai Folyóiratok 2010/2. számában egy fiatal lány utcai trágár beszédét és „karjelzését” hallva, látva: „Ez a modor és szóhasználat még csak tegnap sem volt ennyire elvadult és gyakori. Mi áll e jelenség mögött, minthogy a szó csak szolga? Az 1989-90-ben bekövetkezett rendszerváltozással megindult folyamatban számos, korábban elnyomott, háttérbe szorított, mellőzött társadalmi réteg került előtérbe; a társadalmi, műszaki, technikai fejlődést kísérő jelenségek megemésztetlenül, végiggondolatlanul terjedtek, jelszószerűvé váltak széles rétegekben; megnőtt az ifjúság szerepe, befolyása, a köznyelv általános állapotára gyakorolt hatása; a társadalom addigi hagyományos szerkezete felbomlott. E kavargó, fortyogó világban széles körű és veszélyes szerephez jutottak olyan jelszók, mint: valósítsd meg önmagadat; hirtelen gyakorlattá vált a fogyasztás korlátlan növelése, az élet örömeinek hajszolása, az ital, a drogok, a szex révén, s mindez kitermelte a maga életszemléletét, filozófiáját, szókincsét, nyelvhasználatát.” Állításával teljesen egyetértve már nem is csodálkoztam, csak megdöbbentem a 2012-es irodalomérettségi 6. tételének javasolt kidolgozása első mondatán: „A trágárságot azért is alkalmazhatja az irodalom, mert így az ifjúság jobban bele tudja élni magát a történetbe, és a hétköznapi, kevésbé tanult ember számára is könnyebben emészthető és érthető lesz.” Megismétlem: ha trágár az irodalmi anyag alkotója, az ifjúság jobban beleéli magát a történetbe. Hátborzongató és elkeserítő állítás. Vagy igazság? Az, hogy nagy írók, költők néha trágár kifejezésekhez nyúlnak műveikben, nekem nem tetszik, de élvezze, akinek igénye van rá. William Shakespeare-nél, Madách Imrénél, Alexandre Dumas-nál, Gárdonyi Gézánál, Arany Jánosnál azért ez nem igazán jellemző. Petőfi Sándornak meg megbocsátjuk a Mit nem beszél a német... című verse csúnya szavát. Ja, hogy Shakespeare is tud káromkodni a IV. Henrikben? „A fene beléd, te éhenkórász, te angolnabőr, te száp * rított marhanyelv, te ökörcímer, te tőkehal! Ó, csak volna bennem elég szusz, hogy elmondjam, mihez hasonlítasz, te szabórős, te kardhüvely, te nyílvesszőtök, te nyomorult gyíkleső...” Mit nem adnék, ha a mi Blankáink így káromkodnának! És de jó lenne, ha a fiatalok nem a trágárság miatt élnék bele magukat a történetbe, hanem a történet érdekessége, értéke, emberhez méltó nyelvezete, az általa keltett érzelmek megértése, átélése miatt. Bizony, nagy a felelőssége a mindenkori értelmiségnek. Jó lenne, ha az újságírók, a beszélgetőműsorok résztvevői, művészek, közszereplők, politikusok példát mutatnának abban, hogy trágárság nélkül is lehet kritikát, véleményt, érzelmet kifejezni, közvetíteni. De addig, amíg a megfelelő értékítéletre képtelen fiatalok azt látják, hogy parlamenti képviselők színjátékot hazudva ripacskodnak, sírnak, korláton másznak, földön fetrengenek a szólásszabadság jegyében, és nyíltan támogatják a trágárságot, miben reménykedünk? Amikor azt hallják a tinik, hogy a liberális Bősz Anett szerint a gyerek ne anya-Sőt van, aki még azt is elhiszi, hogy pár ocsmány, hangosan kimondott mondatától fél egy ország kormánya. Elhiszi, mert a celebcsináló ellenzéki média azonnal felkapja, „hatalmas beszédnek” titulálja trágár mondatait, és néhány abnormális felnőtt még büszke is a mocskolódó gyerekre nak szólítsa az édesanyját, hanem keresztnevén, hogy is akarják elérni az idősebbek, például a szülők tiszteletének biztosítását? Ha azt tapasztalják, hogy a minősíthetetlen, nyomdafestéket nem tűrő véleményeket lájkolják leginkább az emberek az értékromboló közösségi oldalakon, mit várunk a jövőtől? De nem ragozom. Minden normálisan gondolkodó ember érti, miről beszélek. Az örök érvényű értékek lassú eltűnéséről. Az olyan értékek eltűnéséről, amelyek emberré tették az embert. A szerző jogász HETZMANN RÓBERT A Nagy-Magyarország-matricák elleni balliberális hecckampány Nemrégiben létrejött a Get Real Hungary! nevű nemzetközi mozgalom, amely szerint ma az a legnagyobb gond az öreg kontinensen, hogy a magyar autósok jelentős része Nagy- Magyarországot (helyesebben történelmi Magyarországot) ábrázoló matricával közlekedik az utakon. A trianoni utódállamokban sokakat dühítő jelenség ellen tettekkel kívánnak fellépni: kampányt indítottak a „helyes” matricahasználatért, és hamarosan megkezdik a trianoni ország formáját ábrázoló ragaszok gyártását, amiket a benzinkutakon szeretnének ámítani. „Elvétik az ország formáját” - állítják a magyar autómatricák miatt felbosszantott „civilek” a furcsa kezdeményezés internetes oldalán. Valakik bizonyára komoly szándékkal invesztálhattak a projektbe, hiszen már egy szájbarágós oktatóvideó is felkerült a világhálóra, amiben álságos módon a feszültségek enyhítéséről meg a jószomszédi viszonyról halandzsáznak, ezzel palástolva valódi céljukat, az önfeladás sulykolását. Alaposan kitervelt előkészületekre utal az is, hogy a Get Real Hungary! prominense, egy Cseh Gábor nevű Berlinben élő marketinges azon nyomban végigturnézta ötletével a hazai balliberális médiát. A bejelentés a nemzetközi sajtóban is nagyot futott: német és osztrák lapok sorra hozták le az ezek szerint a Nyugat- Európában ugyancsak sokak érdeklődésére számot tartó hírt. A kisantant vezető liberális médiumai közül a szlovák Sme és a horvát Vecernji list napilap honlapja szintén terjedelmes cikkben számolt be a kezdeményezésről. Figyelemre méltó, hogy ezek a tudósítások többé-kevésbé egymás fordításai, ami csak ráerősít az akció önkéntes jellegét illetően bennünk támadt kételyekre. „Egy Nagy-Magyarországot ábrázoló matricát elhelyezni az autóra nemcsak furcsa, de sértő is, hosszú távon pedig ártalmas” - nyilatkozta Cseh Gábor. A matrica sértheti mások érzékenységét (valóban, az igazság képes fájdalmat okozni), de az már nem zavarja a liberalizmus békepapjait, hogy a történelmi Magyarország ellen indított hecckampányukkal a nemzeti érzelmű emberek lelkivilágába gázolnak. Hiszen bár megmaradt országunk minden szegletét szívünkön viseljük, minket a nemzetközi önkény által formált, elcsatolt honfitársainkat kirekesztő trianoni államkontúr az országcsonkításra emlékeztet, ezért számunkra nem válhat nemzeti jelképpé. A matricaharc szükségességét megalapozó érvek sorából nem marad ki a szokásos árukapcsolás sem: a régi Magyarország földjét ábrázoló térkép Orbán Viktor autóján is megtalálható, így - gondolhatja a kellően megdolgozott nyugati közvélemény - az autócímkézés bizonyosan kellő súlyú ügy, amivel szemben minden demokratának fel kell lépnie. A 444.hu csonka-magyar országos matricákat propagáló cikkében Cseh Gábor kifejti: „Kínos látni a nagymagyar matricákat az autókon, még kínosabb nem látni normális matricát evvel szemben.” Érdekes adalék, hogy a honlapján magát „berlini magyar menekültnek” (Hungarian refugee in Berlin) tituláló aktivista a LinkedIn-profilja szerint 1995-2000 között a CEU növendéke volt. A nagy erőkkel beharangozott „civil mozgalom” üzleti vállalkozásnak sem lehet utolsó (nemcsak magyar, hanem ukrán, román, szlovák stb. matricák legyártására is vállalkoznak), hiszen mint minden tipikus balliberális történet, ez is a kuncsorgásról szól. A szervezők százezer eurót kérnek tervük valóra váltásához az általuk meggyőzött polgároktól, akik cserébe nagyon hasznosnak érezhetik magukat. Az anyagi sikeren azért még dolgozniuk kell, mivel egyelőre alig nyolcszáz euró gyűlt össze erre a célra Cseh úr számláján. A provokatív felhívást azonban hiba volna üzleti húzásnak láttatni: feltételezhető mögöttes célja arra irányul, hogy a Magyar Királyság dicső múltunkat kifejező ábrázolásai ellen felrázzák a hazai kozmopolitákat, és a nevetségessé tétellel elidegenítsék a nemzeti gondolatot a társadalom szélesebb rétegeitől. Ez a korszak azonban véget ért: nincs többé az a világ, amikor ők mondják meg, mi a normális és mi a kínos. Cseh úrnak és a mögötte álló megrendelőknek meg kell tapasztalniuk, hogy a magyarság visszanyerte életkedvét, és nem fog engedelmeskedni többé a balliberális álértelmiség morális ukázainak. Jó lesz, ha ezt a benzinkutak is szem előtt tartják, mert akik teret adnak a történelmi Magyarország elleni hecckampánynak, számíthatnak a nemzeti önérzetükben megsértett állampolgárok öntudatos reakciójára. Nekik a Kárpát-haza jelkép, ami az Árpád fejedelem szerezte hont, Szent István országát jelenti. Ez az a föld, amiért Hunyadi életét adta, Bethlen vagy Rákóczi katonáival együtt harcolt. A mi térképünkön rajta van Mátyás király szülőháza Kolozsvárott és Márai Sándor Kassája éppúgy, mint a Madarasi-Hargita vagy az aradi vértanúk vesztőhelye. De rajta van a csurogi dögtemető is, ahová Josip Broz Tito szerb partizánjai a legyilkolt magyarok hulláit dobták, ahogy nem hiányozhatnak a képről a szabadságukért küzdő székelyek és a halállisták árnyékában is kitartó kárpátaljai honfitársaink sem. Nincs erkölcsi alapunk, nincs is kedvünk ezen változtatni, és szegénységi bizonyítványnak vagy a magyargyűlölet durva megnyilvánulásának tartjuk, ha valakit ez zavar. A szerző jogász, a Magyar Patrióták Közössége elnöke