Magyar Ifjúság, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-31 / 13. szám
„ Izolda, Marina, Gina „Izolda” tört-fehér, „Marina” narancsszínű, „Gina” pedig vágott orrú ... Nincs semmi félreértés, a Minőségi Cipőgyárban készülő cipőmodellekből soroltunk fel egy párat. Itt készítik ugyanis azokat a nevezetes magyar cipőket, amelyek hírnevet szereznek Hollandiában, Lengyelországban, a Szovjetunióban, Dániában, sőt, Afrikában is, ahová stílusos négerbarna, fekete díszítésű cipőket küldenek. Mit álmodik a tervező? A kérdésre Szatmári Éva a fejét rázza: — Egyáltalán nem álmodom, hanem összetételekben gondolkodom. Mi a nemzetközi divatszín, a forma, ennek alapján rajzolom, tervezem, s készítik aztán el a mintadarabokat. Ez most a kedvencem — mutat egy törpesarkú fehér, pántos felsőrészű cipőre. A tervezőgyakornok — Nikolentti Zsóka — megálmodta az első cipőt „Gina” formára, barna bőrből, fekete lakkal. S annyira megszerette, hogy kikönyörögte, első fizetését ráköltötte, hogy övé maradhasson. Az ifjúsági kör. A KISZ szervező titkára, Szabó Jenő, azt mondja rá, fehér egér. Kísérlet, az iparban az első. Egy teljes szalag, március 1-től a kiszesekre bízva. A pirosan villódzó irányítóasztal gombjait figyeli Németh Sándor diszpécser. A szalag fáradhatatlanul kúszik előre. Tűzik, ragasztják, buggolják, díszítik acipőfelsőrészeket, a szőke, barna, fekete, vörös hajú leányok. Nem is számítottunk rá, hogy egyáltalán teljesítik a tervet. 750 pár cipőt! — csodálkozik még mindig Balázs Lajos bácsi, a meós. — Teljesítik, de még segítik is egymást. Széles Gézáné, Tóth Ibolya „egymásnak dolgozik”. Gépük ragaszt, bugyol, tűz, szalagot vezet egyszerre. Figyelni kell. — Mi már együttműködünk — nevet Ibire Szélesné. — Csak a többieknek is így sikerüljön ... Erre van idő. Március elején ültek a kör köré, s máris vannak „univerzális” tagjaik. Egyed Erzsi minden műveletet ismer, bárki hiányzik a szalagon — helyettesíti. Hajdú Erzsi már két szakmához ért. Kőműves Ferencné pedig az „öreg szalag” fiataljait segíti. Útjára indul a cipő... Az aljázóban szemet kápráztatva, egymás felett több sorban haladnak alig észrevehetően a cipők. Talpat, sarkat kapnak, megszépítik, megszámozzák, s miközben selyempapírba burkolják, sok szó esik a KISZ-ről, a tegnapi kézilabda-meccsről, a házi asztalitenisz-bajnokságok stílusáról, arról, hogy ismét szükség van a tánccsoportra. A cipő elkészült, gyönyörű. Kecsesen várja gazdáját, hogy az aszfalton, kacéran kopogva, elinduljon. Kovács Margit (Fotó: Csúzi) Serenyen forog a ceruza a szabász kezében Ahol a kész cipők már csomagolásra várnak !* *5* *5* *5* *♦ * ••• *5* *5* *•* *•* *♦ * ^ **• *5* •♦* ••• ♦ Csend volt a gyártelepen. Vasárnap csendje és nyugalma. Csak messze hátulról, a gépműhely felől hallatszott valami tompa, zümmögő zaj, végigverődve a műhelyek, raktárak keskeny sikátorain és zegzugai között. Csípős, fagyos volt a márciusi reggel, párát lökött a lélegzet, a napnak nem volt melegsége, csak hideg fénye, mint a vídia kés alatt kerekülő acélnak. KISZ-műszak. A Budapesti Mezőgazdasági Gépgyár huszonhét fiatal munkása, technikusa, mérnöke, a gépműhely fiataljai önkéntes műszakot tartottak az elmúlt vasárnap. * Társadalmi munkában. A szám látszólag nem nagy, de a műhely mér- céjével mérve azt jelentette, hogy a harminckét forgácsoló gépből huszonnégy járt és dolgozott. Tulajdonképpen az lenne a helyes, ha most sorban ide írnám a huszonhét fiatalember nevét, s egymás után, úgy, ahogy géptől géphez menve, megkérdezgettem őket, idézném: mit mondtak. Megérdemelnék, személy szerint ők maguk is és kifejtett gondolataik is. Erre azonban ő nincs itt hely, éppen ezért kiválasz!*tok közülük néhányat, valljanak ők 4* mindnyájuk nevében. Először is Zsömbörgi László. Tech-❖ nikus, a műhely diszpécsere , KISZ-alapszervezetének titkára, és ő kezdeményezte és szervezte ezt a műszakot. Miért? A forgácsolás a gyár visszatérő, állandó gondja, ahogy ezt mondani szokták: ez a „szűk keresztmetszet”. Megtörténik, hogy a gépműhelyben feltorlódnak az esztergálásra, marásra váró alkatrészek. Ez a feltort FÁBIÁN ZOLTÁN: lódás pedig nem egyszer azt hozza magával, hogy a következő munkafolyamatoknál — leginkább a szereldében — akadozik a munka, ahol pedig akadozik a munka, ott csökken a termelés, csökken a kereset. A következtetés világos: „Nem akarhatjuk, hogy miattunk baj legyen a tervteljesítéssel és bárki is kevesebbet keressen.” Így fogalmazta meg ezt Zsömböryi László. De nemcsak ő, a többiek is, legfeljebb más szavakkal. Ezt mondta Kiss Sándor, aki egy öreg esztergapadból maga újította célgépen dolgozott, és ezt Balogh István, a műhely üzemmérnöke, aki ezen a vasárnap délelőttön maga is beállt az egyik esztergapad mögé. Először csupán életrevaló, agitációs ötletnek tartottam ezt az indokot, amely lényegében gazdasági koncepciójú kiindulópont és célkitűzés. Hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Többről van szó. Sokkal többről. Gyakran dobálózunk ilyen kifejezésekkel: új erkölcs, közösségi morál. Itt a műhelyben, a KISZ-műszakon senki sem mondta ezt ki, mégis mind a huszonheten ezt fogalmazták meg a munkájukkal. Mert mi is történt? Az, hogy a más részlegekben dolgozó munkatársak iránti szolidaritás nem valami szólamszerű érzelemnyilvánításban lobbant ki, hanem egyértelmű gazdasági felismeréshez vezetett, műhelyben, gyárban, népgazdaságban gondolkozva fogalmazta meg a tennivalót. Az érzelmi és értelmi motívumok egyensúlya, egymásba kapcsolódása adta meg ennek a KISZ-műszaknak az erkölcsi arculatát. Mert mit mondjon az ember arra, hogy két olyan fiatalember is végigdolgozta ezt a műszakot, aki előzetesen éjszakás volt? Takserer Márton és Nemes István. Senki őket erre nem kényszerítette, sőt, nem is szóltak nekik, éppen azért, mert éjszakások voltak. Lehet ennek más indoka, mint a napjainkban formálódó, új, emberi magatartás? Nyilvánvaló: nem. Másik kis mozaik. Az egyik célgép napok óta állt, mert aki dolgozik vele, beteg. Ebben a műszakban is állt volna, ha Firil Tibor, az átképzések egyik tanítómestere maga mellé nem veszi Takács Tibort, a műhely targoncását, s kioktatva, oda nem állítja a gép mellé. Biztosan nem volt meg a szokott teljesítmény, de az is biztos, hogy a lemaradásból bepótoltak annyit, amennyi másnap a hegesztők munkájához feltétlenül *:] kellett. És mit bizonyít az, hogy a 27 fiatalember közül nem is egy vidéki volt? Vanyák Mihály Pilisvörösvárról utazott be, pedig nyugodtan hivatkozhatott volna „mozgalmi munkájára”, hiszen ő falujának KISZ- titkára. Vagy Terhes Lajos, aki egyetemi felvételére készül és a KISZ Művészegyüttes szavalója — talált volna tehát indokot, ha keresett volna, nem is egyet — mégis bejött Szentendréről. Ott volt a két pomázi fiú, Mészáros Ottó és Fekete Albert, akiben éppen ezen a műszakon ért meg végleg az elhatározás, hogy két Váltótársukkal négytagú brigádot szerveznek. Sok lenne egyszerűen csak leltárba is venni és felsorolni, mi minden megfogalmazódott — szavakban és tettekben — ezen a műszakon. Legjobban az fogott meg, hogy nem volt semmi hősködő pózolás, ágáló melldöngetés. A dolgok természetes rendje, a munka szokott ritmusa szabta meg a mozdulatokat épp úgy, mint a mondatokat. Olyan érzés volt a zümmögő esztergapadok, roppanó marógépek között lenni, mint úszni le a Dunán a víz biztos, nyugodt sodrásában. .. ** *♦ * ♦ ♦ ♦ *1* *1* *** *1* *1* *1* *1* *1* *5* *1* *5* *♦ * *** ♦ ** *•* *5* *«* *♦* 1 Sors-szimfónia Ha filmet írnék az alábbi történetből, ezt a címet adnám neki: „Sors-szimfónia”. A kézi hajszárító-pisztolyok andante búgtak, az ollók pizzicato csattogtak. A férfi a pénztárpult fölé hajolt, s szórakozottan markolászta zsebében az aprópénzt. Körülötte eltűnt a férfifodrászat, s gondolataiban a „Sors-szimfónia” dallamörvénye kavargott. A pult mögötti szék mélyéről disszonáns hang szólalt meg: — Sima borotválás. Négyhetven lesz, tanár úr! A „Sors-szimfónia“ félbeszakadt, s a Zeneművészeti Főiskola tanára, Vincze László döbbenten nézett farkasszemet volt tanítványával, Vedrődy Viktóriával... A Zeneművészeti Főiskola kartotékjain tények sorakoznak. Vedrődy Viktória Debrecenből jött fel Budapestre s 1960-ban kapta meg jeles diplomáját. A középiskolai énektanár és karvezető szakon végzett. Mindvégig diákszállóban lakott, kétszáz forint ösztöndíjat és háromszázhúsz forint szociális támogatást kapott. Az öt év alatt szabadidejében kottát másolt, szolfézst tanított, statisztált a filmgyárban, vért adott, bölcsődei gondozónő volt nyaranta és kórust vezetett. A Művelődésügyi Minisztérium rendelete alapján minden főiskolát végzett fiatal köteles három évig vidéken munkálkodni. Vedrődy Viktória a főiskola megkerülésével igyekezett magának budapesti állást biztosítani, s amikor erre fény derült, minden vidéki állást kereken visszautasított. A főiskola levette róla a kezét. Pergessük visszafelé a filmet ... Vedrődy Viktóriát soha nem tudta teljesen befogadni a diáktársadalom. Becsülték eszét, tisztelték éleslátását, de nem szerették meg csillogó, vakító tiszta szemüvege mögött, mint embert. Ha csendben magába zárkózott, elefántcsonttornyot emlegettek. Ha szólt, meghallgatták, s továbbléptek. őszinteségét senki nem tagadta, de senki nem vette komolyan.. Valami hír terjengett felőle, ami visszariasztotta a gerincteleneket, s amit sohasem gondoltak át a gerincesek. A hír egy Debrecen melletti birtokról szólt, negyvennyolc hold földről, kulák apáról, kitelepítésről és református gimnáziumi érettségiről. A lény sohasem tagadott semmit, mert nem volt mit tagadnia. De nem kérdezték, hát nem válaszolt. Belülről égette valami, arcán mindig ott érezte az igazságtalanság bélyegét. Szemére vetettek valamit? Nem, soha semmit. De a csend néha bántóbb tud lenni a dübörgésnél. Másnap a tanár visszatért: — Nem vállalja! Kérek másik címet... — mondta. A vélemény most már egyértelmű volt. Vedrődy Viktória csökönyösen ragaszkodik Budapesthez, bár erre semmi oka sincs! Mi mindent megtettünk. Magára vessen, ha sorsára hagyjuk. — Valóban semmi oka sincs a Budapesten maradásra? A lány arca tűzben ég, leveszi szemüvegét, mint amikor a lovag felnyitja a sisakrostélyt. — Megismerkedtem valakivel ... Senki sem kérdezte meg ezt tőlem. — S beszélni kezd, akadozva valakiről, aki hitegette, aki Budapesten tartotta, s aki méltatlan volt arra, hogy miatta a szívére, s ne a józan eszére hallgasson. Pofonok érték sokfelől. De nem akart beleroppanni. A bélyeg!... A főiskolának tényekkel bebizonyította, hogy igazságtalanság. Az Országos Földbirtokrendező Tanács 330 954/1947. II/3-as rendelete tanúsítja. De hogyan bizonyítsa be ezt mindenkinek? Nem akaszthat nyakéba táblát. Csaba utcai iskola? Szerették, elismerték, de elkezdtek nyomozni utána. Mi hát a bűne? Végül mégis állást vállalt vidéken, Püspökladányban. A „nyomozás” megint megint dúlt, mintha senkinek más dolga nem volna, mint lerántani egy nemlétező leplet. Nem bírta, önkényesen kilépett. A Budapesti Állami Fodrászatnál helyezkedett el. Pénztáros volt a tanműhelyben, s boldog örömmel látta, hogy „pedagógus” lehet az ipari tanulók között. Aztán innen is szélnek eresztették, mert hát: — Mit szóltak volna a szülők, ha megtudják, hogy milyen a származása, s önkényesen kilépett! Elbocsátották, de néhány nap múltán visszavették. Bement a személyzeti osztályra, feltolta a sisakrostélyt és könnyekkel küszködött. Ma dolgozik, KISZ-tag és szemináriumot vezet. A főiskolai személyzeti osztályon megkértek: — Ha találkozik Vedrődy Viktóriával, beszéljen vele a mi nevünkben is. Tudjuk, hogy nem elégítheti ki őt, a kitűnő pedagógust, a pénztárospált. Ha jön, szívesen fogadjuk, s keresünk neki olyan vidéki állást, ami intelligenciájának, képességeinek megfelel. Ne várja, hogy előtérbe helyezzük a mostani ötödévesek rovására. De mi lennénk a legboldogabbak, ha elénk állna, s azt mondaná: „Érzem, hogy tanítanom kell!“ Beszéltem vele. Tudom, hogy jelentkezni fog. Nem holnap, nem is egy hét múlva. Hiszen még fájnak láthatatlan sebei, s természete makacs. Inkább fejjel megy neki a falnak... Tudja jól ő is, hogy hibát követett el. Hibás, de nem bűnös. Hibáinak eredményét álmatlan éjszakáin meghányta-vetette már, de nemlétező bűneiért nem akar további pofonokat kapni. Aki csak bonyolult történetét ismeri meg, szinte teljesen őt hibáztatja, hiszen a tények ellene igazolnak. De aki beszél vele, s aki szeretettel közeledik hozzá, annak kitárul. S ilyenkor mindenki szánja. Szánja, mert karrierjét — amelyért derekasan megküzdött — önmaga töri ketté. De a szánalomba szégyenkezés is keveredik, mert ugyan ki próbálta már megtalálni a kulcsot szívéhez, értelméhez? „Sors-szimfónia”. Előttünk áll egy ember, akinek ez a társadalom megadott mindent, aki a mában növekedett fel becsületes emberré, s akire szükség volna a katedrán. Hibás volt, de a mérleg másik serpenyőjére súlyosan hulltak le a bizalmatlanság visszariasztó szavai, öt éven át kézen fogva vezettük. Csak egy pillanatra lankadt az erős kéz szorítása, s ő hibát hibára halmozott. Keze most csüggedt, reményét vesztette. A pénztárpult rubrikáin szánt végig, ahelyett, hogy az iskolai krétát markolná... Nyúljunk utána, vezessük újra, védjük az oktalan bélyeg ellen. S ő, magasba lendülő kezével, dalra fakasztja majd csengőhangú gyermekeinket. Somos Ágnes A főiskola személyzeti osztály vezetője mélyről jövő sóhajjal kezdte mondókáját: — Soha nem volt őszinte hozzánk! Amikor elvállalta egy egyházi kórus vezetését, utólag jöttünk rá. Azt mondta: csak megélhetésért teszi. Amikor ötödéves korában a főiskola engedélyével helyettesítést vállalt a Csaba utcai általános iskolában, nem szólt egy szót sem arról, hogy megígérték neki: kinevezik státusba. Erre is utólag jöttünk rá, amikor a minisztérium kérdőre vont: ez a Vedrődy Viktória még főiskolás, hogyan engedhették meg budapesti kinevezését? A Pécsi Pedagógiai Főiskola ének-, zenei tanszékvezető tanára, Hegyi István Budapestre utazott, hogy a végzős főiskolások közül tanársegédmunkatársat válasszon magának. A főiskola nyert egyet, elfelejtette a minisztériumi dörgedelmet, eszébe sem jutottak az életrajz „ködösebb foltjai”, s Vedrődy Viktória címét adták meg elsőként.Olvastam a minap, hogy kedvenc irodalmi lapom körkérdést intézett az érdekeltekhez és érdeklődőkhöz: mondanák el véleményüket a modern művészetről. A hírt kedvezően fogadtam, mert a modernség élénken foglalkoztat engem is. Ha meglátok egy „modern felfogást” tükröző festményt, vagy szobrot, szemeim kerekre nyílnak és lenyűgözve állok a műalkotás előtt, ami érthető, hiszen soha nem tudhatja az ember, hogy az alkotóművész a modernségén kívül mit akar bemutatni. Talán ma sem tudnék megnyugtatóan állást foglalni a modernség körül gyűrűző vitában, ha a jó sors be nem vezérel a közkedvelt Metropol Eszpresszóba. Itt megláthattam, hogy mi mindenre képes a modern képzőművészet, ha az alkotóművész kellő komolysággal nyúl a témához. Az eszpresszó falát különös domborművek ékítik, amilyenekhez hasonlót talán Max Begouen láthatott utoljára a jégkorszakbeli rajzairól híres Grotte du Tue d’Audoubert barlangban. Azt már az első pillanatban megállapítottam, hogy a szeszélyesen szanaszét szórt húsz figura formáját tekintve ember, állat és különféle hasznos alkalmatosság, tartalmát tekintve pedig sárgaréz. Igen ám, de leszögezhetem-e egyértelműen, hogy a modern képzőművészet tartalmilag a sárgaréz? Képzőművész körökben nyilván heves vitát váltana ki egy olyan megállapítás, hogy a modern művészet célja nem az emberábrázolás, hanem, mondjuk, a sárgaréz különféle, de összességében haladó felfogású bemutatása. Alaposabban szemügyre vettem hát a rézműveket és nem kis örömmel konstatáltam, hogy a fali domborulatok egy lándzsás, egy íjász és egy hírlapot árusító férfit, valamint egy tüzet szító és egy dohányzóasztalon üldögélő leányt ábrázolnak, amint az utóbbi utánakap egy arra repülő galambnak. Megkülönböztethető még három ismeretlen fajtájú madár, melyek közül egyet már lelőtt az íjász férfi, egy kutya, egy repülő korsó, egy festőpaletta ecsetekkel, egy camping-sátor, egy családi ház, egy cérnaorsó, egy rétisas, egy kotló és egy csillag. A látvány, bevallom, kissé elszomorított. Ilyennek látnák képzőművészeink a mai magyar valóságot? Vagy ha mégsem, akkor mire akarja felhívni figyelmünket, milyen rejtett gondolatiságot takarhat a cérnaorsó és a vadászó eb jelenléte? Rávetettem magamat a szakirodalomra, majd képzőművész ismerőseim kabátgombjaira, és nem önteltségből mondom, de ma már nyitott könyvként áll előttem az alkotóművész koncepciója. A tüzet szító lófarokfrizurás nő az őskorba vezet vissza bennünket, amikor még nem gyújtottuk, hanem dörzsöltük a tüzet. A lándzsás férfi a szittya magyarok honfoglalását eleveníti fel érzékletesen. Az íjász, a madarászás kedves hangulatát idézi abból az időből, amikor még mit sem tudtunk a földművelésről. A camping-sátor, a családi ház, a festőpaletta, a cérnaorsó és a repülő korsó a családi élet melegét csillantja fel előttünk találóan. A négyágú csillag a kozmosz meghódítását jelképezi, amiről tüstént tudósít is bennünket a hírlapárus férfi. A korsóra csapó rétisas nyilván a háborúra spekuláló imperializmust testesíti meg, támadás közben. És végül a dohányzóasztalon üldögélő hölgy már a közvetlen valóságra, a Metropolban uralkodó fesztelen hangulatra és kellemes időtöltésre céloz. A falra hevenyészet rézművek tehát lényegében annak a hosszú útnak a jellemző állomásait domborítják ki, amelyet a magyarságnak a tűz feltalálása óta végig kellett járnia, hogy megihassa a Metropol dupla feketéjét. Nagy dolog ez! Ivanics István •1 Reform körkép (Folytatás az 1. oldalról) hónap gyakorlatot ír elő hallgatóink számára. Mivel az első év utáni nyári gyakorlat és a diplomagyakorlat időtartama összesen 4—5 hónap, úgy döntöttünk, hogy a fennmaradó féléves gyakorlatot „egyszuszra" végeztetjük el hallgatóinkkal. Tehát: az I. és V. év között egy félévet egyszerűen kihagyunk, az oktatásból, és hallgatóinkat kiküldjük az üzemekbe. Ez idő alatt hallgatóink „levelező” viszonyban maradnak az egyetemmel és olyan tantárgyakból vizsgáznak, vagy olyan tantárgyakat tanulnak, melyek közvetlenül illeszkednek az üzemi munkához. Nem kétséges, hogy ezek a fiatalok ipari tájékozottságban „megedződve” térnek vissza az egyetemre és majd tudni fogják, mit, miért tanulnak, és hol „kamatoztathatják” a tanultakat Fridvalszky Loránd adjunktus. Nálunk, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karán viták viták után zajlanak, csak sajnos, a jelenlegi vitakeretek még nem alkalmasak arra, hogy a reform tartalmi vonatkozásaiban kirajzolódjék a jövő, a végleges. Részletesebben a biológia tanár képzésről tudok szólni. Milyen problémák vannak itt? Hazánkban nincs biológus szakképzés. Nem képezünk biológus kutatókat, tehát szakkádereket magának a tudománynak. Nálunk tanárképzés folyik, de egyelőre nekünk kell megoldanunk, (ez túlzás, hogy megoldanunk) a tudományos munkaerők kinevelését is. Ez azt jelenti, hogy burkoltan, de erre is figyelmet kell fordítani. Nos, ez a körülmény máris beleszól a tantárgyak tartalmi vonatkozásainak kialakításába. A tananyag korszerűsítése nálunk is legjobban szelektálással oldható meg. Még sok egyetemi tanárt kell meggyőznünk arról, hogy igenis, szükség van a felesleges elhagyására, és a lényeges kiemelésére. Persze, itt kezdődik a vita, mi a felesleges, mi a fontos. A biológia összetett és sokrétű tudományában minden vonalon dominálniuk kell a dialektikus materialista elveiknek. Lefordítva a tantárgyak nyelvére, ez azt jelenti, hogy kevesebb leírást közöljenek az előadók és mutassanak rá az állat- és növényvilág fejlődéstani és okozati összefüggéseire. Például, véleményem szerint, nem érdemes hosszan, ismertetni pl. a levelek alakját, amikor már azt is kezdi tudni a tudomány, hogy milyen belső és külsőerők hatnak a növényi levelek Maki formájára. Jelenleg lényegében meddők a gyakorlati foglalkozások is. E foglalkozások idejének 60—80 százalékát leköti a rajzolás. Csökkenteni kellene az egyes szövetféleségek nem is egyszerű rajzolását, inkább feladatszerűvé tenni a gyakorlatot. Hiszen, csak a feladatok megoldása igazán nevelő és jó tanulmányi módszer. Vita van azon is, hogy miként tanítsuk a tantárgyakon keresztül a materialista világnézetet. Egyesek azt tanácsolják, hogy vagy alkalomszerűen, vagy állandóan exponálja az oktató a dialektikus materilista világnézet téziseit. Szerintem, a tananyag előadásának egészében érvényesüljön a tudományos materializmus. Még a növény- és állattan morfológiában is, amely bár csak leíró tudomány, de, ahogy előbb említettem, a morfológia területén is rá lehet, sőt, rá kell mutatni a mozgató erők dialektikájára., Túlterhelés. Hallgatóink reggeltől estig az egyetemen tartózkodnak. Mikor „éljenek”, mikor tanuljanak önállóan, vagy olvassanak? Megjegyzem, hogy a túlterhelés nem a nagy óraszámból adódik nálunk, hanem a „lyukas” órákból. Az előadások közti egykét órás szünetekben nehezen tudnak bánni a hallgatók az idejükkel. Azt kellene elérni, hogy hetente háromszor a hallgatók délután kettő után elhagyhassák az egyetemet. Körülbelül ilyen értelemben szeretnénk a mi reformunkat végrehajtani. K. F. TAVASZ A MELEGHÁZBAN A Tiszakécskei Új Élet Termelőszövetkezet csillogó üvegházában már szedik a zöldhagymát. Négyezer szál kerül innen rövidesen a fogyasztókhoz. FESTIK AZ ERŐMŰVET Kőbánya számos üzemét látja majd el az az új erőmű, melynek magasépítési munkálatait már befejezték és jelenleg csarnokait festik. Képünkön a kazánház főhomlokzata. Magyar ifjúsági küldöttség utazott Kubába A Kubai Ifjú Felkelők Szövetsége (AJR) meghívására Várnai Ferencnek, a KISZ központi bizottsága titkárának vezetésével kedden ifjúsági küldöttség utazott Kubába. A magyar delegáció részt vesz az Ifjú Felkelők Szövetsége I. kongresszusán, valamint a Felkelő Úttörők Szövetsége fennállásának első évfordulója alkalmából rendezendő ünnepségeken. Prokofjev Hamupipőke című balettje színes szovjet filmen Bemutató: április 5.