Magyar Ifjúság, 1962. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1962-03-31 / 13. szám

„ Izolda, Marina, Gina „Izolda” tört-fehér, „Ma­rina” narancsszínű, „Gina” pedig vágott orrú ... Nincs semmi félreértés, a Minő­ségi Cipőgyárban készülő cipőmodellekből soroltunk fel egy párat. Itt készítik ugyanis azokat a nevezetes magyar cipőket, amelyek hírnevet szereznek Hollan­diában, Lengyelországban, a Szovjetunióban, Dániá­ban, sőt, Afrikában is, ahová stílusos négerbarna, fekete díszítésű cipőket küldenek. Mit álmodik a tervező? A kérdésre Szatmári Éva a fejét rázza: — Egyálta­lán nem álmodom, hanem összetételekben gondolko­dom. Mi a nemzetközi di­vatszín, a forma,­­ ennek alapján rajzolom, terve­zem, s készítik aztán el a mintadarabokat. Ez most a kedvencem — mutat egy törpesarkú fehér, pántos felsőrészű cipőre. A tervezőgyakornok — Nikolentti Zsóka — meg­álmodta az első cipőt „Gi­na” formára, barna bőrből, fekete lakkal. S annyira megszerette, hogy kikö­nyörögte, első fizetését rá­­költötte, hogy övé marad­hasson. Az ifjúsági kör. A KISZ szervező titkára, Szabó Jenő, azt mondja rá, fehér egér. Kísérlet, az iparban az első. Egy teljes szalag, március 1-től a ki­­szesekre bízva. A pirosan villódzó irá­­nyítóasztal gombjait fi­gyeli Németh Sándor disz­pécser. A szalag fáradha­tatlanul kúszik előre. Tű­zik, ragasztják, buggolják, díszítik a­­cipőfelsőrésze­ket, a szőke, barna, fekete, vörös hajú leányok.­­ Nem is számítottunk rá, hogy egyáltalán teljesí­tik a tervet. 750 pár cipőt! — csodálkozik még mindig Balázs Lajos bácsi, a meós. — Teljesítik, de még segí­tik is egymást. Széles Gézáné, Tóth Ibo­lya „egymásnak dolgozik”. Gépük ragaszt, bugyol, tűz, szalagot vezet egyszerre. Figyelni kell. — Mi már együttműkö­dünk — nevet Ibire Szé­­lesné. — Csak a többiek­nek is így sikerüljön ... Erre van idő. Március elején ültek a kör köré, s máris vannak „univerzá­lis” tagjaik. Egyed Erzsi minden műveletet ismer, bárki hiányzik a szalagon — helyettesíti. Hajdú Er­zsi már két szakmához ért. Kőműves Ferencné pe­dig az „öreg szalag” fiatal­jait segíti. Útjára indul a cipő... Az aljázóban szemet kápráztatva, egymás felett több sorban haladnak alig észrevehetően a cipők. Tal­pat, sarkat kapnak, meg­szépítik, megszámozzák, s miközben selyempapírba burkolják, sok szó esik a KISZ-ről, a tegnapi kézi­labda-meccsről, a házi asz­talitenisz-bajnokságok stí­lusáról, arról, hogy ismét szükség van a tánccsoport­ra. A cipő elkészült, gyö­nyörű. Kecsesen várja gaz­dáját, hogy az aszfalton, kacéran kopogva, elindul­jon. Kovács Margit (Fotó: Csúzi) Serenyen forog a ceruza a szabász kezében Ahol a kész cipők már csomagolásra várnak !* *5* *5* *5* *♦ * ••• *5* *5* *•* *•* *♦ * ^ **• *5* •♦* ••• ♦ C­­send volt a gyártelepen. Va­sárnap csendje és nyugalma. Csak messze hátulról, a gép­műhely felől hallatszott va­lami tompa, zümmögő zaj, végigve­­rődve a műhelyek, raktárak keskeny sikátorain és zeg­zugai között. Csí­pős, fagyos volt a márciusi reggel, párát lökött a lélegzet, a napnak nem volt melegsége, csak hideg fé­nye, mint a vídia kés alatt kerekülő acélnak. KISZ-műszak. A Budapesti Mező­­gazdasági Gépgyár huszonhét fiatal munkása, technikusa, mérnöke, a­­ gépműhely fiataljai önkéntes mű­­­­szakot tartottak az elmúlt vasárnap. * Társadalmi munkában. A szám lát­­szólag nem nagy, de a műhely mér-­­ céjével mérve azt jelentette, hogy a harminckét forgácsoló gépből hu­szonnégy járt és dolgozott. Tulajdonképpen az lenne a helyes, ha most sorban ide írnám a huszon­hét fiatalember nevét, s egymás után, úgy, ahogy géptől géphez men­ve, megkérdezgettem őket, idézném: mit mondtak. Megérdemelnék, sze­mély szerint ők maguk is és kifej­tett gondolataik is. Erre azonban ő nincs itt hely, éppen ezért kiválasz­­!*­­tok közülük néhányat, valljanak ők 4* mindnyájuk nevében. Először is Zsömbörgi László. Tech-❖ nikus, a műhely diszpécsere , KISZ-alapszervezetének titkára, és ő kezdeményezte és szervezte ezt a műszakot. Miért? A forgácsolás a gyár visszatérő, állandó gondja, ahogy ezt mondani szokták: ez a „szűk keresztmetszet”. Megtörténik, hogy a gépműhelyben feltorlódnak az esztergálásra, ma­rásra váró alkatrészek. Ez a feltor­t FÁBIÁN ZOLTÁN:­ lódás pedig nem egyszer azt hozza magával, hogy a következő munka­­folyamatoknál — leginkább a szerel­dében — akadozik a munka, ahol pedig akadozik a munka, ott csök­ken a termelés, csökken a kereset. A következtetés világos: „Nem akarhatjuk, hogy miattunk baj le­gyen a tervteljesítéssel és bárki is kevesebbet keressen.” Így fogalmazta meg ezt Zsömböryi László. De nem­csak ő, a többiek is, legfeljebb más szavakkal. Ezt mondta Kiss Sándor, aki egy öreg esztergapadból maga újította célgépen dolgozott, és ezt Balogh István, a műhely üzemmér­nöke, aki ezen a vasárnap délelőt­­tön maga is beállt az egyik eszter­gapad mögé. Először csupán életrevaló, agitá­­ciós ötletnek tartottam ezt az indo­kot, amely lényegében gazdasági koncepciójú kiindulópont és célkitű­zés. Hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Többről van szó. Sokkal többről. Gyakran dobálózunk ilyen kifeje­zésekkel: új erkölcs, közösségi mo­rál. Itt a műhelyben, a KISZ-mű­­szakon senki sem mondta ezt ki, mégis mind a huszonheten ezt fo­galmazták meg a munkájukkal. Mert mi is történt? Az, hogy a más részlegekben dolgozó munkatársak iránti szolidaritás nem valami szó­lamszerű érzelem­nyilvánításban lob­bant ki, hanem egyértelmű gazda­sági felismeréshez vezetett, műhely­ben, gyárban, népgazdaságban gon­dolkozva fogalmazta meg a tenniva­lót. Az érzelmi és értelmi motívu­mok egyensúlya, egymásba­ kapcso­­lódása adta meg ennek a KISZ-mű­­szaknak az erkölcsi arculatát. Mert mit mondjon az ember ar­ra, hogy két olyan fiatalember is végigdolgozta ezt a műszakot, aki előzetesen éjszakás volt? Takserer Márton és Nemes István. Senki őket erre nem kényszerítette, sőt, nem is szóltak nekik, éppen azért, mert éj­szakások voltak. Lehet ennek más indoka, mint a napjainkban formá­lódó, új, emberi magatartás? Nyil­vánvaló: nem. Másik kis mozaik. Az egyik cél­gép napok óta állt, mert aki dolgo­zik vele, beteg. Ebben a műszakban is állt volna, ha Firil Tibor, az át­képzések egyik tanítómestere maga mellé nem veszi Takács Tibort, a műhely targoncását, s kioktatva, oda nem állítja a gép mellé. Biztosan nem volt meg a szokott teljesítmény, de az is biztos, hogy a lemaradásból­­ bepótoltak annyit, amennyi másnap a hegesztők munkájához feltétlenül *:] kellett.­­ És mit bizonyít az, hogy a 27 fia­­talember közül nem is egy vidéki volt? Vanyák Mihály Pilisvörösvár­­ról utazott be, pedig nyugodtan hi­vatkozhatott volna „mozgalmi mun­­kájára”, hiszen ő falujának KISZ- titkára. Vagy Terhes Lajos, aki egye­temi felvételére készül és a KISZ Művészegyüttes szavaló­ja — talált volna tehát indokot, ha keresett vol­na, nem is egyet — mégis bejött Szentendréről. Ott volt a két pomázi fiú, Mészáros Ottó és Fekete Albert, akiben éppen ezen a műszakon ért meg végleg az elhatározás, hogy két Váltótársukkal négytagú brigádot szerveznek. S­­ok lenne egyszerűen csak lel­tárba is venni és felsorolni, mi minden megfogalmazódott — szavakban és tettekben — ezen a műszakon. Legjobban az fo­gott meg, hogy nem volt semmi hős­ködő pózolás, ágáló melldöngetés. A dolgok természetes rendje, a mun­ka szokott ritmusa szabta meg a mozdulatokat épp úgy, mint a mon­datokat. Olyan érzés volt a zümmö­gő esztergapadok, roppanó marógé­pek között lenni, mint úszni le a Dunán a víz biztos, nyugodt sodrá­sában. .. ** *♦ * ♦ ♦ ♦ *1* *1* *** *1* *1* *1* *1* *1* *5* *1* *5* *♦ * *** ♦ ** *•* *5* *«* *♦* 1 Sors-szimfónia Ha filmet írnék az alábbi történetből, ezt a címet adnám neki: „Sors-szimfónia”. A kézi hajszárító-pisztolyok andante búgtak, az ollók piz­zicato csattogtak. A férfi a pénztárpult fölé hajolt, s szó­rakozottan markolászta zsebé­ben az aprópénzt. Körülötte eltűnt a férfifodrászat, s gon­dolataiban a „Sors-szimfó­nia” dallamörvénye kavar­gott. A pult mögötti szék mélyéről disszonáns hang szólalt meg: — Sima borotválás. Négy­­hetven lesz, tanár úr! A „Sors-szimfónia“ félbe­szakadt, s a Zeneművészeti Főiskola tanára, Vincze Lász­ló döbbenten nézett farkas­­szemet volt tanítványával, Vedrődy Viktóriával... A Zeneművészeti Főiskola kartotékjain tények sorakoz­nak. Vedrődy Viktória Debrecen­ből jött fel Budapestre s 1960-ban kapta meg jeles dip­lomáját. A középiskolai ének­tanár és karvezető­ szakon végzett. Mindvégig diákszálló­ban lakott, kétszáz forint ösz­töndíjat és háromszázhúsz fo­rint szociális támogatást ka­pott. Az öt év alatt szabad­idejében kottát másolt, szol­fézst tanított, statisztált a filmgyárban, vért adott, böl­csődei gondozónő volt nya­ranta és kórust vezetett. A Művelődésügyi Miniszté­rium rendelete alapján min­den főiskolát végzett fiatal köteles három évig vidéken munkálkodni. Vedrődy Viktó­ria a főiskola megkerülésével igyekezett magának budapesti állást biztosítani, s amikor er­re fény derült, minden vidéki állást kereken visszautasított. A főiskola levette róla a ke­zét. Pergessük visszafelé a fil­met ... Vedrődy Viktóriát soha nem tudta teljesen befogadni a diáktársadalom. Becsülték eszét, tisztelték éleslátását, de nem szerették meg csillogó, vakító tiszta szemüvege mö­gött, mint embert. Ha csend­ben magába zárkózott, elefánt­­csonttornyot emlegettek. Ha szólt, meghallgatták, s to­vábbléptek. őszinteségét senki nem tagadta, de senki nem vette komolyan.. Valami hír terjengett felőle, ami visszariasztotta a gerinc­teleneket, s amit sohasem gondoltak át a gerincesek. A hír egy Debrecen melletti bir­tokról szólt, negyvennyolc hold földről, kulák apáról, ki­telepítésről és református gim­náziumi érettségiről. A lény sohasem tagadott semmit, mert nem volt mit ta­gadnia. De nem kérdezték, hát nem válaszolt. Belülről égette valami, arcán mindig ott érez­te az igazságtalanság bélye­gét. Szemére vetettek vala­mit? Nem, soha semmit. De a csend néha bántóbb tud lenni a dübörgésnél. Másnap a tanár visszatért: — Nem vállalja! Kérek má­sik címet... — mondta. A vélemény most már egy­értelmű volt. Vedrődy Viktó­ria csökönyösen ragaszkodik Budapesthez, bár erre semmi oka sincs! Mi mindent megtet­tünk. Magára vessen, ha sorsá­ra hagyjuk. — Valóban semmi oka sincs a Budapesten maradásra? A lány arca tűzben ég, leve­szi szemüvegét, mint amikor a lovag felnyitja a sisakros­télyt. — Megismerkedtem valaki­vel ... Senki sem kérdezte meg ezt tőlem. —­ S beszélni kezd, akadozva valakiről, aki hitegette, aki Budapesten tar­totta, s aki méltatlan volt ar­ra, hogy miatta a szívére, s ne a józan eszére hallgasson. Pofonok érték sokfelől. De nem akart beleroppanni. A bélyeg!... A főiskolának té­nyekkel bebizonyította, hogy igazságtalanság. Az Országos Földbirtokrendező Tanács 330 954/1947. II/3-as rendelete tanúsítja. De hogyan bizonyít­sa be ezt mindenkinek? Nem akaszthat nyakéba táblát. Csaba utcai iskola? Szeret­ték, elismerték, de elkezdtek nyomozni utána. Mi hát a bű­ne? Végül mégis állást vállalt vidéken, Püspökladányban. A „nyomozás” megint megint dúlt, mintha senkinek más dolga nem volna, mint lerán­tani egy nemlétező leplet. Nem bírta, önkényesen ki­lépett. A Budapesti Állami Fodrá­szatnál helyezkedett el. Pénz­táros volt a tanműhelyben, s boldog örömmel látta, hogy „pedagógus” lehet az ipari tanulók között. Aztán innen is szélnek eresztették, mert hát: — Mit szóltak volna a szü­lők, ha megtudják, hogy mi­lyen a származása, s önkénye­sen kilépett! Elbocsátották, de néhány nap múltán visszavették. Be­ment a személyzeti osztályra, feltolta a sisakrostélyt és könnyekkel küszködött. Ma dolgozik, KISZ-tag és szemináriumot vezet. A főiskolai személyzeti osz­tályon megkértek: — Ha találkozik Vedrődy Viktóriával, beszéljen vele a mi nevünkben is. Tudjuk, hogy nem elégítheti ki őt, a kitűnő pedagógust, a pénztá­rospált. Ha jön, szívesen fo­gadjuk, s keresünk neki olyan vidéki állást, ami intelligen­ciájának, képességeinek meg­felel. Ne várja, hogy előtérbe helyezzük a mostani ötödéve­sek rovására. De mi lennénk a legboldogabbak, ha elénk áll­na, s azt mondaná: „Érzem, hogy tanítanom kell!“ Beszéltem vele. Tudom, hogy jelentkezni fog. Nem holnap, nem is egy hét múl­va. Hiszen még fájnak látha­tatlan sebei, s természete ma­kacs. Inkább fejjel megy ne­ki a falnak... Tudja jól ő is, hogy hibát követett el. Hibás, de nem bűnös. Hibáinak ered­ményét álmatlan éjszakáin meghányta-vetette már, de­ nemlétező bűneiért nem akar további pofonokat kapni. Aki csak bonyolult történe­tét ismeri meg, szinte teljesen őt hibáztatja, hiszen a tények ellene igazolnak. De aki be­szél vele, s aki szeretettel kö­zeledik hozzá, annak kitárul. S ilyenkor mindenki szánja. Szánja, mert karrierjét — amelyért derekasan megküz­­dött — önmaga töri ketté. De a szánalomba szégyenkezés is keveredik, mert ugyan ki pró­bálta már megtalálni a kul­csot szívéhez, értelméhez? „Sors-szimfónia”. Előttünk áll egy ember, akinek ez a társadalom megadott mindent, aki a mában növekedett fel becsületes emberré, s akire szükség volna a katedrán. Hi­bás volt, de a mérleg másik serpenyőjére súlyosan hulltak le a bizalmatlanság vissza­riasztó szavai, öt éven át ké­zen fogva vezettük. Csak egy pillanatra lankadt az erős kéz szorítása, s ő hibát hibára hal­mozott. Keze most csüggedt, reményét vesztette. A pénz­tárpult rubrikáin szánt végig, ahelyett, hogy az iskolai kré­tát markolná... Nyúljunk utána, vezessük újra, védjük az oktalan bélyeg ellen. S ő, magasba lendülő kezével, dalra fakasztja majd csengőhangú gyermekeinket. Somos Ágnes A főiskola személyzeti osz­tály vezetője mélyről jövő só­hajjal kezdte mondókáját: — Soha nem volt őszinte hozzánk! Amikor elvállalta egy egyházi kórus vezetését, utólag jöttünk rá. Azt mondta: csak megélhetésért teszi. Amikor ötödéves korában a főiskola engedélyével helyet­tesítést vállalt a Csaba utcai általános iskolában, nem szólt egy szót sem arról, hogy meg­ígérték neki: kinevezik stá­tusba. Erre is utólag jöttünk rá, amikor a minisztérium kérdőre vont: ez a Vedrődy Viktória még főiskolás, ho­gyan engedhették meg buda­pesti kinevezését? A Pécsi Pedagógiai Főisko­la ének-, zenei tanszékvezető tanára, Hegyi István Buda­pestre utazott, hogy a végzős főiskolások közül tanársegéd­­munkatársat válasszon magá­nak. A főiskola nyert egyet, elfelejtette a minisztériumi dörgedelmet, eszébe sem ju­tottak az életrajz „ködösebb foltjai”, s Vedrődy Viktória címét adták meg elsőként.­­O­lvastam a minap, hogy kedvenc irodalmi lapom körkérdést intézett az érdekel­tekhez és érdeklődőkhöz: mon­danák el véleményüket a mo­dern művészetről. A hírt ked­vezően fogadtam, mert a mo­dernség élénken foglalkoztat engem is. Ha meglátok egy „modern felfogást” tükröző festményt, vagy szobrot, sze­meim kerekre nyílnak és le­nyűgözve állok a műalkotás előtt, ami érthető, hiszen soha nem tudhatja az ember, hogy az alkotóművész a modernsé­gén kívül mit akar bemutatni. Talán ma sem tudnék meg­nyugtatóan állást foglalni a mo­dernség körül gyűrűző vitá­ban, ha a jó sors be nem vezérel a közkedvelt Metropol Eszpresszó­ba. Itt megláthattam, hogy mi mindenre képes a modern képzőmű­vészet, ha az alkotóművész kellő komolysággal nyúl a témához. Az eszpresszó falát különös domborművek ékítik, amilyenekhez hasonlót talán Max Begouen láthatott utoljára a jégkorszakbeli raj­zairól híres Grotte du Tue d’Audoubert barlangban. Azt már az első pillanatban megállapítottam, hogy a szeszélyesen szanaszét szórt húsz figura formáját tekintve ember, állat és különféle hasz­nos alkalmatosság, tartalmát tekintve pedig sárgaréz. Igen ám, de leszögezhetem-e egyértelműen, hogy a modern képzőművészet tar­talmilag a sárgaréz? Képzőművész körökben nyilván heves vitát váltana ki egy olyan megállapítás, hogy a modern művészet célja nem az emberábrázolás, hanem, mondjuk, a sárgaréz különféle, de összességében haladó felfogású bemutatása. Alaposabban szemügyre vettem hát a rézműveket és nem kis örömmel konstatáltam, hogy a fali domborulatok egy lándzsás, egy íjász és egy hírlapot árusító férfit, valamint egy tüzet szító és egy dohányzóasztalon üldögélő leányt ábrázolnak, amint az utóbbi utá­nakap egy arra repülő galambnak. Megkülönböztethető még három ismeretlen fajtájú madár, melyek közül egyet már lelőtt az íjász férfi, egy kutya, egy repülő korsó, egy festőpaletta ecsetekkel, egy camping-sátor, egy családi ház, egy cérnaorsó, egy rétisas, egy kotló és egy csillag. A látvány, bevallom, kissé elszomorított. Ilyennek látnák képzőművészeink a­ mai magyar valóságot? Vagy ha még­sem, akkor mire akarja felhívni figyelmünket, milyen rejtett gon­dolatiságot takarhat a cérnaorsó és a vadászó eb jelenléte? Ráve­tettem magamat a szakirodalomra, majd képzőművész ismerőseim kabátgombjaira, és nem önteltségből mondom, de ma már nyitott könyvként áll előttem az alkotóművész koncepciója. A tüzet szító lófarokfrizurás nő az őskorba vezet vissza ben­nünket, amikor még nem gyújtottuk, hanem dörzsöltük a tüzet. A lándzsás férfi a szittya magyarok honfoglalását eleveníti fel ér­zékletesen. Az íjász, a madarászás kedves hangulatát idézi abból az időből, amikor még mit sem tudtunk a földművelésről. A cam­ping-sátor, a családi ház, a festőpaletta, a cérnaorsó és a repülő korsó a családi élet melegét csillantja fel előttünk találóan. A négy­ágú csillag a kozmosz meghódítását jelképezi, amiről tüstént tudó­sít is bennünket a hírlapárus férfi. A korsóra csapó rétisas nyilván a háborúra spekuláló imperializmust testesíti meg, támadás közben. És végül a dohányzóasztalon üldögélő hölgy már a közvetlen való­ságra, a Metropolban uralkodó fesztelen hangulatra és kellemes időtöltésre céloz. A falra hevenyészet rézművek tehát lényegében annak a hosszú útnak a jellemző állomásait domborítják ki, amelyet a magyarság­nak a tűz feltalálása óta végig kellett járnia, hogy megihassa a Metropol dupla feketéjét. Nagy dolog ez! Ivanics István •1 Reform körkép (Folytatás az 1. oldalról) hónap gyakorlatot ír elő hall­gatóink számára. Mivel az el­ső év utáni nyári gyakorlat és a diploma­gyakorlat időtarta­ma összesen 4—5 hónap, úgy döntöttünk, hogy a fennmara­dó féléves gyakorlatot „egy­­szuszra" végeztetjük el hallga­tóinkkal. Tehát: az I. és V. év között egy félévet egyszerűen kihagyunk, az oktatásból, és hallgatóinkat kiküldjük az üzemekbe. Ez idő alatt hallga­tóink „levelező” viszonyban maradnak az egyetemmel és olyan tantárgyakból vizsgáz­nak, vagy olyan tantárgyakat tanulnak, melyek közvetlenül illeszkednek az üzemi munká­hoz. Nem kétséges, hogy ezek a fiatalok ipari tájékozottságban „megedződve” térnek vissza az egyetemre és majd tudni fog­ják, mit, miért tanulnak, és hol „kamatoztathatják” a ta­nultakat Fridvalszky Loránd adjunktus. Nálunk, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természet­­tudományi Karán viták viták után zajlanak, csak sajnos, a jelenlegi vitakeretek még nem alkalmasak arra, hogy a re­form tartalmi vonatkozásai­ban kirajzolódjék a jövő, a végleges. Részletesebben a biológia tanár képzésről tudok szólni. Milyen problémák van­nak itt? Hazánkban nincs biológus szakképzés. Nem képezünk biológus kutatókat, tehát szak­kádereket magának a tudo­mánynak. Nálunk tanárképzés folyik, de egyelőre nekünk kell megoldanunk, (ez túlzás, hogy megoldanunk) a tudományos munkaerők kinevelését is. Ez azt jelenti, hogy burkoltan, de erre is figyelmet kell fordíta­ni. Nos, ez a körülmény máris beleszól a tantárgyak tartalmi vonatkozásainak kialakításá­ba. A tananyag korszerűsítése nálunk is legjobban szelektá­lással oldható meg. Még sok egyetemi tanárt kell meggyőz­nünk arról, hogy igenis, szük­ség van a felesleges elhagyá­sára, és a lényeges kiemelésé­re. Persze, itt kezdődik a vita, mi a felesleges, mi a fontos. A biológia összetett és sokrétű tudományában minden vona­lon dominálniuk kell a dialek­tikus materialista elveiknek. Lefordítva a tantárgyak nyel­vére, ez azt jelenti, hogy ke­vesebb leírást közöljenek az előadók és mutassanak rá az állat- és növényvilág fejlődés­tani és okozati összefüggéseire. Például, véleményem szerint, nem érdemes hosszan, ismer­tetni pl. a levelek alakját, amikor már azt is kezdi tudni a tudomány, hogy milyen belső és külső­­erők hatnak a növényi levelek Maki formájá­ra. Jelenleg lényegében med­dők a gyakorlati foglalkozások is. E foglalkozások idejének 60—80 százalékát leköti a raj­zolás. Csökkenteni kellene az egyes szövetféleségek nem is egyszerű rajzolását, inkább fel­­adatszerűvé tenni a gyakorla­tot. Hiszen, csak a feladatok megoldása igazán nevelő és jó tanulmányi módszer. Vita van azon is, hogy mi­ként tanítsuk a tantárgyakon keresztül a materialista világ­nézetet. Egyesek azt tanácsol­ják, hogy vagy alkalomszerű­en, vagy állandóan exponálja az oktató a dialektikus mate­rilista világnézet téziseit. Sze­rintem, a tananyag előadásá­nak egészében érvényesüljön a tudományos materializmus. Még a növény- és állattan morfológiában is, amely bár csak leíró tudomány, de, ahogy előbb említettem, a morfoló­gia területén is rá lehet, sőt, rá kell mutatni a mozgató erők dialektikájára., Túlterhelés. Hallgatóink reggeltől estig az egyetemen tartózkodnak. Mikor „éljenek”, mikor tanuljanak önállóan, vagy olvassanak? Megjegy­zem, hogy a túlterhelés nem a nagy óraszámból adódik ná­lunk, hanem a „lyukas” órák­ból. Az előadások közti egy­két órás szünetekben nehezen tudnak bánni a hallgatók az idejükkel. Azt kellene elérni, hogy hetente háromszor a hallgatók délután kettő után elhagyhassák az egyetemet. Körülbelül ilyen értelem­ben szeretnénk a mi refor­munkat végrehajtani. K. F. TAVASZ A MELEGHÁZBAN A Tiszakécskei Új Élet Termelő­szövetkezet csillogó üvegházában már szedik a zöldhagymát. Négyezer szál kerül innen rövidesen a fogyasztókhoz. FESTIK AZ ERŐMŰVET Kőbánya számos üzemét látja majd el az az új erőmű, melynek magasépítési munkálatait már befe­jezték és jelenleg csarnokait festik. Képünkön a kazánház fő­homlokzata. Magyar ifjúsági küldöttség utazott Kubába A Kubai Ifjú Felkelők Szö­vetsége (AJR) meghívására Várnai Ferencnek, a KISZ központi bizottsága titkárá­nak vezetésével kedden ifjú­sági küldöttség utazott Kubá­ba. A magyar delegáció részt vesz az Ifjú Felkelők Szövet­sége I. kongresszusán, vala­mint a Felkelő Úttörők Szö­vetsége fennállásának első évfordulója alkalmából rende­zendő ünnepségeken. Prokofjev Hamupipőke című balettje színes szovjet filmen Bemutató: április 5.

Next