Magyar Ifjúság, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-04-17 / 16. szám
A KULTÚRA TÖRTÉNETÉBŐL. A megtalált levél Feladó: KOSSUTH LAJOS Collegno al Baraccone Nov. 15. 1877. Zafiri László tanár ur Mári-Szigeten Uram! ön nekem még a múlt év tavaszán egy levelet írt, mely Deák F. halála alkalmából írott levelem némely kifejezéseire vonatkozott. A dolgot kissé szokatlannak találtam, — ’s kérdést intéztem egy ismerősömhöz e szokatlan levél írójának személyisége felől. Kielégítő feleletet kapva, azonnal siettem Önnek válaszolni, — ’s a dolog azóta többé jóformán eszembe sem jutott. Tegnap kerestem valamit a rég fiókba vetett tavalyi levelek közt ’s nem kis bámulatomra, Önhöz írott válaszomra bukkantam. Alkalmasint úgy történt, hogy cselédem ürítés közben az asztalomon heverő levelek közé találta tenni, ahol aztán mind több és több levél került felibe; az egész halom pedig fiókba jutott; ’s a halomban levelem ott hevert észrevétlenül egészen tegnapig. Restellem, mert okot adtam önnek, illemiségem felöl nem a legjobb véleményre jutni. Hanem hát biz az megtörtént. Felbontottam a borítékot ’s elolvastam levelemet miszerint lássam vájjon akkori nézeteim nem szenvedtek e azóta módosítást, azótai tanulmányaim folytán — Úgy találtam hogy nem szenvedtek. Sőt erősödtek — az „Unita dellego... della natura" melyet azóta sokat foglalatoskodtam s a természettudományok körében azóta tett újabb észlelések, még megerősítettek régi nézeteimben. Hát küldöm a levelet úgy a mint másfél év előtt írva volt. Ámbár gyanítom hogy az egész dologról már rég ön is megfeledkezett. Nem gondolom, hogy levelem tartalma önt tartósan érdekelhetné — nekem ellenben időtöltésül szolgál néha néha visszapillanthatni, hogy miként gondolkoztam több kevesebb idő előtt egy vagy más tudományos kérdésről . Azért kérem önt legyen ön szíves tetszés szerinti haszonvét után nekem levelemet visszaküldeni mert nem emlékszem hogy vagy mássát vettem, vagy fogalmazását bele löktem volna azon csomagba, melyre írva vagyon: „idővel elégetendők” — Ez is oda való, — nem szeretem, hogy írásban gondolkozásom halálom után felmaradjon — Van szerencsém önt üdvözölni Ifjúi úrimtól néhány idlot méterre fekszik Collegno al Baraccone, Olassziországban, a turáni remete, Kossuth. Lajos oda költözött tíz pamlagjával, harmincnégy karos- és kartalan székével, herbáriumaival, Darwin, és Haeckelkötetekkel, sőt, egész múltjával, 1874-ben, hetvenkét éves korában. Örömét lelte új háza kertjében és télikertjében, virágai között, amelyeket már nem is ő ápolt, hanem egyetlen társa, Ihász ezredes. Köhögés és álmatlanság gyötörte. Meg az a sok levél is, amely különféle, többnyire teljesíthetetlen, hazai kérésekkel, bélyeg nélkül érkezett, s kiváltásukra nem volt elég pénze. Ritkán küldött be értük a postára, aztán a válasszal rendszerint adás maradt. De voltak rendkívüli, ritka esetek. Akadt a postájában olyan kérő levél is, amelyre elküldte a válaszát; most, nyolcvannnyolc év után, találtuk meg Szekszárdon, a címzett, Zafiri László máramarosszigeti tanár úr ideszármazott, távoli rokonainál. Kossuth nem ismerte Zafírt Lászlót, de a szokatlan levél, 1878 tavaszán, izgalmas kérdéseivel felkeltette figyelmét, a személyre vonatkozó érdeklődés után, élő kapcsolatot teremtett közöttük. Akkor halt meg Deák Ferenc. Itthon, őrültségig fokozódott a Deák-kultusz, a haza bölcsét siratta gyászba borult nemzete, mindenki vetélkedett, ki tud nagyobbat mondani. Mindenki Kossuth nyilatkozatát várta. Kossuth, a halál hírére, Ferenc fiával egymás karjába omolva, sírt... aztán nyilatkozatát megküldte hívének, Helfy Igmácnak, Pestre. „A hordárok csoportosan leültek a lépcsőkre, s az öregebb közülük fennhangon olvasd a hazafias hő szavakat". Kossuth gyászolt, barátját gyászolta, egykori mesterét, későbbi nemes ellenfelét, de nem gyászolta benne, mint itthon oly sokan, a kiegyezés megalkuvó bajnokát. Zafiri László tanár úr, ismeretlenül, Máramarosszigetről, a nyilatkozat némely kifejezéseihez kért részletesebb, tudományos, valószínűleg személyesebb indoklást. S kapott, Kossuth színűl önmagának tett vallomást válaszában, már nemcsak Deák Ferencről, hanem tudományos, sőt, természettudományi nézeteiről is; ennyi, amit most megtudhattunk, bár fejtegetéseit tulajdonképpen nem ismerjük. Kísérő levelében visszakérte írásos gondolkozását, hogy odahelyezhesse az „idővel elégetendők”, legszemélyesebb gondolatai közé, amelyeket nem akart hátrahagyni az utókornak. Mi is csak a gyászszegélyes kísérő levelet találtuk meg, adalékot a vallomáshoz, s örülnünk kell, hogy legalább ennyi mégis megmaradt. Simon Gy. Ferenc KÖZJÁTÉK... Drámáinak gyűjteményes kiadásához írt előszavában Arthur Miller, a háború utáni amerikai színpadi irodalomnak talán legnagyobb egyénisége néhány szóban igen pontosan fogalmazta meg művészi programját: „.. .bizonyítani szeretném... hogy bár erők összegéből jöttünk létre, többek vagyunk, mint egyszerűen az erők összege”. Ennek a bizonyító törekvésnek működését fedezzük fel akkor is, ha Miller az amerikai életforma tragikus következményeiről ír — mint a magyar közönség által színpadról jól ismert Pillantás a hídról, vagy Az ügynök halála című drámákban — s akkor is, ha történelmi tárgyat választva, az emberi magatartás általános érvényű parancsairól beszél, mint ebben a legújabb műben, amelyet most a Vígszínház nagy műgonddal, kitűnő szereposztásban, átgondolt, világosan értelmezett előadásban állított színpadra. A Közjáték Vichyben már születése körülményeiben is mint az emberiség sorsáról megkülönböztetett felelősséggel gondolkodó írót idézi elénk Millert. Frankfurtban majd húsz évvel a háború befejezése után bíróság elé állították az auschwitzi haláltábor néhány őrét, orvosát és alacsonyabb beosztású parancsnokát. A vádlottak valamennyien arra hivatkoztak, hogy akkor, ott a táborban parancsra cselekedtek, katonák voltak, akiknek nem volt joguk a parancs értelme és helyessége felőli gondolkodni. Miller, aki jelen volt ezen a frankfurti tárgyaláson és döbbenetes, megrendítő tudósításokban számolt be amerikai olvasóknak a magyarázkodó gyilkosok peréről, már ezekben a jegyzetekben megfogalmazta azt a gondolatot, amely néhány hónapal később drámai formát kapott a Közjáték...-ban: a körülmények sokféleképpen formálhatják az embert, de az ember attól lesz ember igazán, ha több tud lenni, mint a születés és az életkörülmények vergődő teremtménye. Vagyis — hogy emlékeztetőül az írói programot idézzük — „több, mint egyszerűen az erők öszszege”. Miller, Frankfurtból hazatérve, néhány hét alatt megírja ezt a nagyszerű drámát. A frankfurti per döbbenetes élménye nem közvetlenül alakul drámává, de meghatározza és átszínezi a művet. Az egyfelvonásos dráma története szerint Vichyben, a németek által önállóságában látszólag meghagyott délfrancia terület fővárosában a nácikkal kollaboráló francia rendőrség — német ellenőrzés alatt — öszszegyűjti a zsidókat, hogy koncentrációs táborba szállítsa őket. Már azzal, hogy a történés színhelye nem német terület, Miller azt kívánja bizonyítani, hogy az embertelenség nem egy ország sajátossága; hogy a humanizmus elárulása nem valamiféle nemzeti sajátosság; hogy az emberietlen indulat szövetségest talál a gyengeségben, félelemben, polgári korlátoltságban. De még az üldözöttek tehetetlenségében, bénultságában is. A színpadon tíz ember vergődik, fél és reménykedik, keresi a menekülés útját, vagy a nyomorúságból és a megalázottságból kiváltó halált. A tíz ember tíz példája annak, hogy az ember nem azonos körülményeivel. Köztük a kommunista villanyszerelő még itt, a halál előszobájában is szenvedélyesen magyarázza társainak a társadalom mozgástörvényeit; az éhező festő még most, a búcsúzás pillanataiban is színekben fogalmaz, s azt akarja megértetni a többiekkel, hogy ezt az értelmetlenné torzult világot nem lehet leegyszerűsített formákban felfogni és kifejezni; a színész a menekülést a jól játszott szereptől reméli, illúziókba burkolja reménytelen lényét; a pincér az alázatos szolgálatért remél szabadító hálát, hiszen ő mindig udvarias volt ahhoz a német őrnagyhoz, aki ezt az akciót vezeti; az orvos-pszichológus a maga önzésében is egy általános felismerést fogalmaz meg, azt ugyanis, hogy az egyén kötelessége és joga az élet. E kereső és gyötrődő embereik mellett a drámában két kívülálló kapja a két főszerepet: egy osztrák herceg, aki tévedésből került a letartóztatottak közé, így hát szabadulása bizonyos, és a német őrnagy, akit a véletlen tett ennek az akciónak vezetőjévé, s aki voltaképpen undorodik az embertelenségtől, ők ketten, jelképed két lehetséges magatartásnak. Von Berg megmenti a rendíthetetlen, erővel életre vágyó orvost, átadja neki a börtönből szabadító kilépőcédulát, ő befejezettnek érzi életét, vállalja a nem törvényszerű halált hogy megváltsa azt, aki még tenni, teremteni képes. Meg meri tenni azt, amire az őrnagy nem képes, mert „parancs alatt áll” — a félelem, a korlátoltság és a dehumanizáltság parancsa alatt. Kettőjüket fogja körül a színpadi fény, a játék utolsó pillanatában, mintegy kiemelve a mű világból még egyszer a milleri gondolatot: a cselekvés emberi parancsa az egyetlen parancs, amely a jelent és jövőt igazolhatja. Miller művének kritikusai helyesen látják, hogy e dráma nem több az emberiesség kiáltásánál, nem teljesértékű válasz a világ drámáira, s az is igaz, hogy afféle romantikus véletlen gesztus annak az embert mentő hercegnek önmagát áldozó tette. A Közjáték... mégis megrendítő hatású mű, őszinte indulatból bomlott ki s előképe lehet az antifasiszta író következő, teljesebb választ fogalmazó alkotásainak. A Vígszínház egyszerűségében is rendkívül hatásos előadását Horvai István rendezte, az ő gondos és értő munkájának jelentős része van három emlékezetes alakítás sikerében. Latinovits Zoltán ragyogó, teljes emberi sorsot megidéző festője, Bitskey Tibor drámai, sokszínű, sok hangon megszólaló és szinte a filozófiai példázatot megelevenítő őrnagya, Várkonyi Zoltán elemi erejű, a szöveget példásan értelmező orvosa — még ebben a nagy színészi alakításokban oly gazdag évadban is megkülönböztetett helyet foglal el. Darvas Iván hercege elhitető és Pethes Sándor egy néma szerepben megint megérteti velünk, hogy a színpad ereje nemcsak a fennhangon kimondott szó. Hámori Ottó . .. VICHYBEN [ DDER/ZEID 01 KKfcmlfcl UTÁN1 bt*. -J VÍGSZÍNHÁZ: KÖZJÁTÉK VICHYBEN (Szakits Miklós, Nagy István, Harkányi Endre, Molnár Tibor, Latinovits Zoltán, Benkő Gyula, te Kern András) OPERA SZÜLETIK SHAKESPEARE HAMLETJÉBŐL? Harminchárom éves, három gyermeke van, s olyan mosolyogva tűri a fényképezőgép kattanásait, s a riporter kérdéseit, mint, aki mögött már jelentős múlt áll. Ha egyetlen jelzővel kellene jellemeznem, azt mondanám: vidám ember. Őszintén, mélyről, ahogy büszkélkedik a gyerekeivel. A nagyobbikat mindjárt elő is citálja. Odaülteti a zongora elé. S a kis legény egy sebtiben elfütyürészett témára már rögtönöz is, olyan bőséggel ontva a zenei ornamentikát, hogy a képzeletdús hallgató szinte látni véli, ahogy a dallamot körös-körül fonja a gyermeki fantázia zenelugasa. Első kérdésünk: — Milyen volt a Vérnász visszhangja ... külföldön? A Vérnász című magyar opera zeneszerzője, Szokolay Sándor így válaszol: — A legterjedelmesebb, egyben pedig legmegtisztelőbb külföldi bírálat a Times hasábjain látott napvilágot. Ez az újság csak ritkán nyilatkozik a brit határokon kívül eső művészi eseményről. Ezúttal a Times rovatvezetője kivételt tett. Hasábos beszámolót közölt operámról, méghozzá elismerő hangon. Az österreichische Musikzeitschrift szerkesztője, Rudolf Klein, egyenesen Budapestre jött, hogy ne csak a rádió közvetítésével, hanem élő előadásból is megismerje munkámat. Jelentős beszámolót közölt a volksstimme is. De mindezeknél fontosabbnak tartom, hogy L. J. Avramov, a Szovjetunió részéről jelentette be érdeklődését. A wuppertali Opera pedig az 1965-ös szezonra kötötte le a Vérnászt, magának biztosítva az első nyugateurópai bemutató jogát. Szokolay az asztalon heverő partitúralapokat igazgatja, mintegy ürügyként, hogy közben elrendezze gondolatait is. — Jövőbeli tervei? A vidám arc kissé elfelhősödik. — Sokfelé húz az érdeklődés. Sokfelé szólít fantáziám. Érzem a zenedrámai magot Tennessee Williams nem egy színpadi művében. Szenvedélyesen érdekel O’Neill, de legerősebben Shakespeare tart fogva. A Hamletet, Arany János fordítását, vagy inkább költeményét betéve tudom. Gyakran mondogatom. Soronként vetettem össze az eredeti angol szöveggel. Tisztelő csodálattal állapíthattam meg, hogy Arany nemcsak arra ügyelt, hogy Shakespeare mondanivalóját kövesse, hanem még arra is, hogy a versek lejtése, a magas és mély hangzók játéka, a nyelvi muzsikálás konszonanciája is az angol remekmű visszhangja legyen. Ha csak ennyit mondok, máris érthető, hogy engem a Hamlet tart leginkább bűvöletében. A Hamlettel, annak megzenésítésével való foglalkozás nekem a legnagyobb öröm, de egyben szorongató érzés is. Elég erős vagyok-e hozzá? Harminchárom éves. A Times művészeti rovata hasábos cikket között róla. Nyugateurópai ősbemutatóra és szovjet premierre készül. Az egyik legjelentősebb francia kiadó, Leduc, a Néger Kantáta című művének kiadására vállalkozott. Szokolay most Shakespearehez fordult újabb témáért. Máskülönben vidám, egyszerű és póztalan ember. És már eljutott odáig is, hogy feltegye az igazi művész nehéz, önmagát kutató, maga felett ítélkező kérdését: elég erős vagyok-e? GÁL GYÖRGY SÁNDOR Új Erkel-díjasunk: Szokolay Sándor HÉTRŐL HÉTRE... KI MIT TUD? SZEGED: az elmúlt vasárnap a Tisza-parti metropolisból közvetítette a televízió a Ki mit tud?-versengést. Hangulatos és színvonalas műsort láttunk, s a szó szoros értelmében eszményien együttérző, lelkes közönséget , nem utolsó sorban hozzáértőt is, amint azt a villanásnyi — igen ötletes — riporteri közvéleménykutatás talpraesett válaszai fémjelezték. A szegedi versenyzők szintúgy kitettek magukért; a gimnazista Jobba Gabriella egy ritkán hallható Szabó Lőrinc vers megkapó előadásával vívta ki a középdöntőbe jutást, s a táncdalénekes Háry Zsuzsanna is az utolsó pillanatig — sportnyelven szólva — versenyben volt. Szereplésük jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a televízió Tisza-parti kirándulása újabb híveket — és nézőket — toborozzon a Ki mit tud? sokezres táborának. TÁRSASTÁNC-EGYÜTTESEK: kellemes meglepetést jelentett a békéscsabaiak és a szentesiek vetélkedése. Modern versenytáncokból összeállított műsoruk sikere a vidéki társastánc-mozgalom örvendetes fejlődését bizonyította. A két csapat küzdelméből ezúttal — hajszállal — a szentesiek kerültek ki győztesen, mert együttesként harmonikusabb hatást keltettek. A virtuózabb párok egyéni produkció-sorozatát előtérbe állító másik együttes — kárpótlásként — a közönség vastapsát, s a zsűri ízléses ajándékát kapta. A győzteseket viszont a Központi Nemzetiségi Táncegyüttes ütötte el a továbbjutástól... RABAI MIKLÓS: a Kossuth-díjas, kitűnő koreográfus sajátos szerepben — mint zsűritag — nyerte meg a hallgatók rokonszenvét. Amint egy-egy döntést indokol: közérthető, logikus, s még az ítélet alapját képező bonyolultabb szakmai mozzanatokat is mindenki előtt világosan meg tudja magyarázni. V. M. J ? m DÉRYNÉ NYOMÁBAN fatoknyian voltak, amikor először útrakeltek. A színházat szinte a semmiből kellett elővarázsolniuk. Déryné kései utódai azonban ezt a feladatot is vállalták. S ma már a szocialista magyar falu szellemi nagyköveteiként tartják számon őket... 1951. augusztus 20. Három wippon gépkocsi kanyarodik le a dunapentelei országúiról. Az emeletes házak, az égbe nyúló építődaruk irányába tartottak. Dunapentelén, Határgárdoson, Mindszenten és Kunhegyesen mutatkozott be a Faluszínház. Tulajdonképpen nem is volt színház ez még. Inkább szórakoztató együttes. Persze, a szórakoztatáshoz is előbb meg kellett teremteni a feltételeket! Színpadot ácsolni, függönyt kifeszíteni. Hol volt még a hamisítatlan színházi est valamennyi kelléke: a díszlet és a kosztüm, a világítás? Valami mégis elkezdődött. Szegényesen, mostoha körülmények között, furcsa összetételű közönség előtt , de elkezdődött. „A színház indulásakor rövidebb, hosszabb jelenetekkel, egyfelvonásosokkal, csasztuskákkal, néha bűvészmutatványokkal is szórakoztattuk a közönséget. Sőt, az első hetekben vetítőgépet is vittünk magunkkal. Az élő műsorok után filmet vetítettünk. Egyszer, Tolnában megszólítottam az egyik nézőt. Megkérdeztem tőle, tetszett-e a film. A körülbelül, 58—60 éves bácsika rámnézett. Arcán a csodálkozás és a zavar tükröződött. Aztán kérdésemre kérdéssel válaszolt: — Melyik volt a film?” Ilyenek az emlékek. Sólyom Ida, a színház művésznője is őriz egy derűs történetet az első hónapokból: „Urbán Ernő Tűzkeresztség című drámáját játszottuk valahol Nógrádban. Előadás után három fejkendős parasztnénike kopogott öltözőnk ajtaján. Egyikük, kertelés nélkül, nekem szegezte a kérdést: — Kedvesem, miért haragszik maga ránk? — Elcsodálkoztam, hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak. A néni így folytatta: „ A többiek csakcsak lenéztek a színpadról, de maga sose nézett ránk!” Aztán nagyon gyorsan, alig pár hét múlva, „igazi” színház gördült ki a budapesti Madách térről, a Faluszínház központjából. Először Moliére nevét írták a színlapra, a Tartuffe-öt játszották, A képmutató címmel. A hatás rendkívüli volt. A képmutató: 697 előadást ért meg. S jött a tél, a színészek havat lapátoltak, öltözőt fűtöttek. Volt köztük valaki, aki vonalazott iskolai füzetbe szorgalmasan jegyezgetett. Hol jártak? Mit játszottak? Milyen benyomásokkal távoztak. Lapozzuk fel az első oldalakat! FELSŐRAJK: Délután négykor indultunk. Lassan szitáló eső. Néhány diák egy pingpongasztalból és deszkákból ügyes kis pódiumot szerkesztett. Megint sötétben kellett játszanunk, szervező titkárunk ugyanis csak egy Maxim lámpát tudott beszerezni. 7 PETRI VENTE: A földes öltöző szűk, de legalább meleg volt A színpadra téglából összerótt, ingadozó lépcsőn jutottunk fel. Mégis igen jó előadás. Lelkes közönség. Zsúfolt nézőtér. NAGYKAPORNAK: Eddigi legrosszabb napunk. Rozoga autónk felmondta ,a szolgálatot Indulás — fél négy helyett, fél hatkor. A kultúrterem a domboldalon áll, a kocsi nem tud felmenni. Fel kell cipelnünk a kellékeket, díszleteket, vaksötétben. A terem nedves és hideg. Délután festették a falakat. A mi tiszteletünkre... SZEPETNEK: Új kultúrház, 5—600 néző. Agregátorral világítottunk, de előadás közben hirtelen sötétség borult a színpadra. Mint apró jánosbogarak, 2—3 tucatnyi zseblámpa gyulladt ki a nézőtéren. A nézők előrejöttek, közvetlenül a színpad elé, úgy világították meg a jelenetet... az előadást! Ilyen közönségért érdemes áldozatokat hozni.... Álljon itt néhány színdarab címe, emlékeztetőül előadásokra és sikerekre. (Zárójelben az előadások számát jegyeztük fel.) Szigligeti: Liliomfi (375), Dreiser: Amerikai tragédia (167), Moliére: A fösvény (97), Shakespeare: Ahogy tetszik (182), Jókai: Az aranyember (191), Goldoni: Két úr szolgája (155), Shaw: Szerelmi házasság (166), Schiller: Ármány és szerelem (128). A klasszikusok mellett természetesen tekintélyes helyet kaptak a mai írók, a mai témák is. Urbán Ernő, Dobozy Imre, Darvas József, Sásdi Sándor, Boross Elemér, Egri Viktor a máról és a mához szóló drámai sikert arattak. S hogy ennyi fáradság nem maradt elismerés nélkül, azt a közönség lelkes tapsai mellett államunk hivatalos kitüntetései is bizonyítják. Kassai Ilona Kossuth-díjat kapott, Sándor Böske a Magyar Népköztársaság érdemes művésze lett, Czéh Gittát, Feleky Sárit, Kamng Juditot, Fenyvesi Balázst, Patasy Tibort, újabban pedig Csongrádi Máriát Jászai-díjjal tüntették ki. Eljutottak a legnemesebb drámákig, sőt, ma már a színpadi műfajok sokszínűsége jellemzi repertoárjukat. 1963-ban görög klasszikus drámát mutattak be, az Antigonét, s legutóbb egy kamaraoperát is műsorukra tűztek, Az ezred lányát, Donizettitől. A színház legsikeresebb szerzője — Jókai Mór. Eddig hat Jókai-regényt dramatizáltak. — A falusi közönség alapvető igénye a nagy romantikusok iránt, ez a titka ennek — mondja Kertész László főrendező. — Az a tapasztalatunk, hogy ez a közönség mindig a nagy igazságokat, a nagy harcokat és szenvedélyeket keresi a színházban. Kimondva vagy kimondatlanul vallja, hogy azok a drámák állnak hozzá a legközelebb, amelyek nem pesszimisták, ellenkezőleg, melyekből szilaj életöröm árad. A mi kevésbé látványos munkánknak az ad elsősorban értelmet, hogy ennek a közönségnek játszhatunk. Ami viszont ma is gond: a színészek fejlődése. A Faluszínház, amely azóta már a Déryné Színház nevet viseli, maga nevelte fiatalokkal dolgozik. Színjátszó csoportokból válogatják ki a tehetséges fiatalokat, akik a próbaidő leteltével főszerepeket kapnak az együttesben. Ezeknek a fiataloknak a nevelése, fejlődése megoldatlan, problémaként nehezedik a színház vezetőinek vállára. A színháznak jelenleg 130 tagja van, s 11 társulat járja az országot. Van-e létjogosultsága a televízió nagyarányú fejlesztésének évtizedében a Déryné Színháznak? — Szerintünk van, sőt, egyre növekszik. Új és új megyék kerülnek fel térképünkre, hamarosan Borsodba és Hevesbe is „bevonulunk”. Eddig a megyei színházak látták el ezt a területet, ezentúl a mi feladataink közé sorolják. Ezenkívül a televízió igényességre ösztönöz, arra, hogy mércénket magasabbra állítsuk. Álljuk a versenyt! S az a meggyőződésünk, hogy miként a városban, a televízió falun sem pótolhatja az élő színház varázsát. Inkább csak felkelti a közönség figyelmét a színház iránt — mondja Kertész László. Bános Tibor wmmmm DÉRYNÉ SZÍNHÁZ: ÉDES FIAIM (Kassai Ilona, Feleky Sári)