Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1966-05-07 / 18. szám
KÖZÖS CÉLOKÉRT!. PRÁGABUDAPEST írta: Gyulai Ferenc A Hungária egyik fülkéjét négyen foglalták el. Társaim üzletkötők, akik nyíltan kimondták a végkövetkeztetést már az út elején, biztosak az üzlet megkötésében, hiszen az a csehszlovák partnereknek és nekik egyaránt érdekük. Amikor — néhány nappal később — a csehszlovák külkereskedelmi minisztériumban fogadtak, Vladislav Loksa osztályvezető és Milán Vávra magyar referens szintén a közös érdekről beszélt. Csak kissé tágabb értelemben. A külkereskedelmi szakemberek fellapozták a cikklistát. Hosszú és terjedelmes ez. Az immár több mint két évtizede fennálló közös gazdasági érdek, testvéri együttműködés alakította ki a két ország között. Kétszázötven tétel szerepel a listán. Vannak olyan termékek, amelyek specialitásnak számítanak magyar, illetve csehszlovák részről, s nem kevés azoknak a száma, amelyek a választék bővítését, az árucserét szolgálják. Felsorolásba kezdeni nagyon nehéz vállalkozás lenne, hiszen a hengerelt áruktól a szerszámgépeken át, az élelmicikkekig, a legkülönbözőbb áruféleségekig mindenről szót kellene ejteni. — Magyarországgal a külkereskedelem — mondja az osztályvezető ■—öt területen bonyolódik. Ezek: gépipari termékek, nyersanyagok, élőállatok, közszükségleti cikkek, élelmiszerek. Május 9-e a győzelem napja és egyben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság születésnapja. Északi szomszédunk, Csehszlovákia, a magyar külkereskedelemben a Szovjetunió után a második helyet foglalja el. A csehszlovák külkereskedelemben Magyarország a negyedik helyen áll. A 4:2-es arány hosszú évek tapasztalatai alapján alakult ki, megfelel mindkét ország igényeinek, érdekeinek. Tekintettel arra, hogy a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa keretében történő együttműködés évről évre nagyobb lehetőségeket tár fel, reális az az elgondolás, hogy az elkövetkező esztendők a magyar-csehszlovák kereskedelmi kapcsolatok további fejlődését szolgálják. Ám a jelenlegi helyzetbe is bepillantást nyerhetünk, néhány jellegzetes példát sorakoztattunk fel éppen ezért alábbi összeállításunkban a Csehszlovákiában tett látogatás tapasztalataiból. Divatcikkcsere A Vencel téri divatáruház igazgatónője, Amelia Platenkova ritka esetet elevenít fel. Nincs két esztendeje még, hogy a prágai divatáruház és a budapesti Luxus áruház megállapodást kötött az árucikkek választékának cseréjére. Hogy Prágában mi volt a sztár? Aligha lehet rangsorolni, a magyar kozmetikai cikkek, a női cipők, a bőrdíszáruk, a műanyagfeldolgozó iparág termékei egyaránt sikert arattak. A prágai áruház, amely naponta 5-6 ezer látogatót szolgál ki, ebben az időszakban mindig csúcsforgalmat bonyolított le. És Budapesten? A csehszlovák textíliák, a kötöttáruk, a gyerekcipők és a villamos háztartási gépek. 50 ezer rubel értékű volt a kölcsönös csere. Ahhoz viszonyítva nem nagy összeg ez, amilyen kereskedelmi forgalom bonyolódik le évente a két ország között. Mégis jelentősnek számít a kezdeményezés. Az igazgatónő szívesen tereli a beszélgetést a jövőre, valahogy azzal a gondolattal, hogy az 50 ezer rubeles cserekapcsolat mintájára kellene megoldani a jövőben is a választék bővítését. Ekkor ugyanis sikerült elérni, hogy minden adminisztrációs akadályt kiküszöbölve, közvetlenül a fogyasztók érdekeit szolgálták Budapesten és Prágában egyaránt. Aki ismeri a divatcikkek tiszavirágéletét, az tudja értékelni ebben a baráti kapcsolatban az idő lerövidítését, a gyorsaságot. A jövő — az igazgatónő szerint — a megkezdett út folytatása. Az első lépések bátortalanok voltak, nem túlságosan nagy árulistát tartalmaztak, de mindenképpen jelentősek. És természetes, hogy az igazgatónő azt a kívánságot fejezi ki, hogy a közvetlen kapcsolatok bővülése során, mit vár Prága Budapesttől? Kicsit meglepő hallani a híres cipőgyártó országban, hogy a divatos, modern női cipők szinte korlátlan mennyiségét meg tudja vásárolni a prágai divatkedvelő közönség. Ugyanígy a kozmetikai cikkeket és a konfekcióipar termékeit is Budapest? A közvéleménykutatás minden bizonynyal sok terméket említene. De talán, amíg erre sor kerül, érdemes lenne többet foglalkozni a Prága—Budapest közvetlen kapcsolat megteremtésével. Esetleg „sürgős” jelzéssel! A Garam melletti kis községben két dolog adott volt: vízzel a folyó el tudta látni a megépítésre kerülő új gyárat, s a környék biztosította a munkaerőt. — A harmadik tényező azonban mindennél fontosabb volt — mondja Karel Strnad főmérnök, aki egyik alapító tagja a több ezer munkást foglalkoztató szlovákiai gyárnak. — Magyarország jelentette ezt a feltételt, a megkötött egyezmény keretében ugyanis a nyersanyagot, a bauxitot onnan kapjuk. A gyár 1951-ben épült. A szó szoros értelmében véve a magyar bauxitra. És a növekedés, a gyarapodás ma is tart. Évi 300 ezer tonna A vasútállomáson „ismerősre” akad az ember. Hosszú sorban állnak a sínpárokon a vagonok, közöttük egyetlen van, amely felhívja magára a figyelmet. A MÁV egyik kocsija, rajta az OPW jelzés, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa keretében működő közös vagonpark jól ismert megkülönböztető jele. Egyetlen kocsi — szerény meglepetés, önkéntelenül is elmosolyodik az ember, s a véletlen furcsa játékának tekinti. — Annyiban véletlen a dolog — magyarázza Henniczy Tibor mérnök, az egyedülálló vagonra mutatva —, hogy itt van még nálunk. Akármilyen jó az együttműködés a két ország között, ilyesmi megtörténik. Ennek a vagonnak ugyanis már régen Halimban kellene lennie. A szállítás befejeződött, nyersanyagkészletünk biztosítva van, tehát egyedül a vasutasok a megmondhatói, hogy miért van itt a vagon. Nem kutatjuk az okát. A nagy szállítások idején ugyanis megszokott látvány a magyar vagon Ziar nad Hronomban. Évente 300 ezer tonna bauxit érkezik ide Magyarországról. — A szállítások pontosak — hallatszik a felvilágosítás. — Nem volt még példa arra, hogy tartalékainkat a magyar fél hibájából nem tudtuk feltölteni. A kereskedelmi kapcsolatokon túl más szálak is fűznek bennünket a szállítókhoz. Halimbával, Ajkával igazán jó, baráti viszonyban vagyunk. Számtalan esetben indult innen gyors kérés, s Magyarországon teljesítették. Ugyancsak nagy szerepe volt a baráti segítségnek a szakmunkásgárda kialakításában. Felelevenítik a régi történetet, amely a község nevezetességét adta. Egy kolostor szerepel benne. A püspökségnek itt volt a nyári rezidenciája, s ezért kolostort is építettek. A község néhány száz lakója eljárt a környező városokba dolgozni, mert saját határain belül nem tudták biztosítani a megélhetést a családnak. Most a környező községekből, falvakból, sőt városokból is bejárnak Ziarba. A várossá fejlődő településnek több, mint 10 ezer lakosa van, s ezt az alumíniumgyárnak köszönheti. Olyan ipar honosodott meg, amely ismeretlen volt ezen a vidéken, olyan munkások tanulták meg a bauxit timfölddé változtatását, illetve a kohósítást, akik egész életükben esztendőket töltöttek a szántóföldeken, a hegyeket borító erdőségekben. Érdemes megismerkedni velük. És az emberek... Kovács Ferenc műszakvezető főhadiszállása a forgókemencék mellett van. Fiatal ember, sorsa összefonódott a gyár történetével. Amikor az üzempróbák megkezdődtek, már ugyanezen a helyen volt. Akkor alig jutott túl a kamaszkoron, ma pedig meglett ember, egy üzemrész felelős irányítója, vezetője. — Ha akármennyire vissza akarok emlékezni is, nem tudom megmondani, mikor volt utoljára üzemzavar — mondja, s lapozgat a naplóban, amely rögzíti a napokat, legtöbbször persze csak számok formájában. Ez azt jelenti, hogy a termelés mennyisége és minősége kielégítő volt. A legnagyobb elismerés tehát. A jogos büszkeség, a gyár iránti szeretet csendül a hangjában, amikor kijelenti, hogy itt a forgókemencéknél nem lehet semmilyen fennakadás, mert az a gyár leállását jelenthetné. A felelősség tehát roppant nagy, s Kovács Ferenc igyekszik eleget tenni kötelességének. A harmadik tényező — Tanulni kellett a szakmát annak idején — mondja mosolyogva. — Most pedig én tanítom a fiatalokat. Nem akarok nagyképű lenni, de elmondhatom, hogy úgy ismerem a kemencéket, mint a tenyeremet. Ennek története van ... Amikor esztendőkkel ezelőtt begyújtották a második kemencét, én voltam a fűtő, adagoló, porlasztó, műszakvezető egy személyben. Szívesen vállaltam, mert nagy esemény volt, a gyár növekedését, fejlődését bizonyította. Ilyenkor az ember elfelejt mindent, a szakmai tanácsokat és az óvatosságot egyformán. Ekkor történt egy kis baj, a szállítórész leszakadt, s „kijött” az ablakba. Az üvegen keresztül néztem a kemencét, sötét volt. Nem is tudom miért támadt a gondolat, hogy akkor megfoghatom... Mutatja a tenyerét. Soha sem lehet eltüntetni az égés nyomait róla. Egyetlen meggondolatlan mozdulat és ez a következmény... Meglehetősen nagy ár azért, hogy úgy ismerje az ember a saját munkaterületét, mint a tenyerét. A kohóüzembe vezető alkalmi kísérőm — fiatal asszony — ismeri Kovács történetét, s mosolyog rajta. — A férjem akkor már itt volt a gyárban orvos, amikor az eset történt — mondja. — Én persze csak elbeszélésből tudok erről, mert két éve vagyok a gyárban. — Hogyan került ide? — Ide kértem magam, tanulmányaim befejezése után ... Maria Fridrichova úgy mondja ezt, mintha semmilyen magyarázatot sem igényelne a kijelentése. Pedig a gyártási folyamatban egyetlen női műszaki vezető. Amikor az elektrokemencékhez ér, s ahogyan fogadják — a helyzet mindent megmagyaráz. Lehet, hogy a fiatalasszony régen elfogódottan kezdte a szakmát, s bizonyos, hogy jónéhányszor „túljártak az eszén” a tréfa kedvéért, de ma már megbecsült, elismert szakember az üzemben. — Szeretnék ittmaradni továbbra is a gyártásnál — mondja —, mert ez a legizgalmasabb, legsokoldalúbb feladat. Sajnos, az időm azonban kiszabott. Továbbtanulok, szeretnék tudományos fokozatot elérni, s ez időlegesen a kapcsolat megszakítását jelenti az elektrokemencékkel, az emberekkel. De visszajövök. A kemencéket kiszolgáló emberek nagyon messziről érkeztek ide. Van közöttük — eredeti foglalkozását tekintve — szabó, földműves, fodrász is. — Olyan iparágnak az első munkásai lettünk — mondja Sefcsik Rudolf —, amelynek az egész országban nem volt semmilyen hagyománya. De nem voltunk egy pillanatig sem magunkra hagyatva, hiszen a magyar nyersanyagra épült gyár nem csak bauxitot kapott testvéri segítségként, hanem szakmai ismereteket, jó tanácsokat és a technológia elsajátítását is. Kovács János csoportvezető, Nagy György, Bajnok István helyesel. Egymást túllicitálva mesélnek magyarországi élményeikről, a tanulásról, amely Ajkán és Inotán zajlott le. A legfiatalabbak közülük ismerik már a székesfehérvári könnyűfémművet is, s egyáltalán nem tűnik merésznek az elgondolásuk, hogy a zsari gyár fejlesztésében az egyetlen követhető út a feldolgozó ipar ide telepítése. — Reméljük, hogy a népgazdasági tervek valóraváltása során igazi alumíniumkombináttá fejlődik a gyár — mondják. — Ehhez minden adottságunk megvan, s természetesen a gazdaságosság szempontjából rendkívül fontos lenne. Nemzetközi összefogással A gyárat végigjárni és megismerni nem kis feladat. Nem csupán a terület nagysága miatt, hanem azért is, mert folyton új és új részekkel ismerkedik meg a látogató. Néhány közülük csupán terv, elképzelés, ám megvalósításuk aligha kétséges. És hiába mondja el mindenki, akit bemutatnak, a gyár történetét — még ebéd közben is például az egyik asztaltárs —, ez a história sohasem teljes, mindig van hozzátennivaló. Azt mondják, hogy a magyar és csehszlovák baráti együttműködés bizonyítéka a gyár. Igaz. Magyar bauxitot dolgoznak fel csehszlovák szakemberek. De hozzá kell tenni, hogy az egyik forgókemence szovjet tervek alapján készült és a kivitelezésben is sokat segítettek a szakemberek. A gyártáshoz szükséges szódát Bulgáriából szállítják. , — A nemzetközi összefogás példája ez a gyár — jelenti ki a főmérnök. — És azzal, hogy az üzemrészek termelnek, nem fejeződött be az együttműködés. Most már egyre növekszik az üzem „étvágya”, ez indokolttá teszi, hogy bauxit - igényeink egy részét Jugoszláviából és máshonnan is beszerezzük. Meggyőződésünk, hogy ez a sok országgal tartott együttműködés a gyár jövőjében jelentős lesz, mert a gyarapodást, a gazdaságosabb termelést szolgálja. .De egyetlen vélemény nem számíthat túlzásnak: a kezdet magyar—csehszlovák összefogással történt, s alapvetően ez határozza meg a gyár, a város jellegét. A kladnói magyarka Nemcsak az acél híres, amelyet az egyre fiatalodó — mintegy százéves — gyárvárosban előállítanak. Van a környéknek más nevezetessége is. Amikor elhangzik a városnév: Kladno, valamilyen belső parancsnak engedelmeskedve hozzá kell tenni — Lidice. Néhány kilométer választja el a csehszlovák főváros közelében levő gyáróriást és a kis falut, amely a második világháború során a barbár pusztítás áldozata lett. Akkor is műszakból mentek hazafelé az emberek. Égett a falu ugyanolyan rőt lánggal, mint a kohók, a martinkemencék, a thomafüstök. Az olvasztárok, a kohászok, akik kimért pontossággal rakták az adagokat a nagyolvasztóba, s nem féltek a kokszolómű szeszélyeskedéseitől — egyetlen éjszaka alatt áldozattá váltak. Most, a kora délutáni órákban is műszakból jönnek az emberek. Jellegzetes söröskupát szorongat néhányuk. Fáradtak. Nehéz a gyárváros levegője és útja egyformán. Szavaikat néhány kimért mozdulat kíséri. Természetesen a munkáról beszélnek, a napról, amelyet a kohóknál töltöttek, végigizzadtak a hengersorok mellett. Jan Krejcik, a Konyev kohó kereskedelmi osztályának vezetője és Jindra Kucera, aki néhány órával ezelőtt a „magyarka” hengersor parancsnoki hídján állt, elégedetten nyugtázza, hogy a második negyedre szóló szállítási kötelezettségnek is eleget tettek. — Az első negyedévben elment 3 ezer tonna — hallatszik a számvetés —, a másodikban pedig befejeztük a másik 3 ezer tonna gyártását. Jól állunk. Biztosan elégedettek lesznek a METALIMPEX-nél. Évente 12 ezer tonna hengerelt huzalt szállít a Konyev kohó „magyarka” sora Budapestre. Az elnevezés nem kizárólagos magyar szállításokat feltételez, hiszen erről a hengersorról megy huzal Romániába és más szocialista országba is. Valahogy rajta ragadt a hengersoron a „magyarka” elnevezés, mondjuk, azért, mert eredetileg a magyar igények kielégítésére készült, aztán többet tudott teljesíteni, mint amennyit vártak. — A berendezés a legapróbb részekig a Skoda gépgyárban készült — hangzik a felvilágosítás. — A hazai ipart dicséri. A hengersor valóban büszkesége a gyárnak. A régi nagykohók és hűtőtornyok mellett a modern, automatikus hengersor az új gyártástechnológia megtestesítője. Gombnyomásra működik minden, úgyszólván emberi kéz érintése nélkül készül el a termék, amely számos országban hirdeti a kladnói munkásemberek hozzáértését, szorgalmát. — A „magyarka” csupán az egyik részleg — mondja Jan Krejcik kereskedelmi osztályvezető —, amely exportot biztosít nekünk. Valahogy úgy vagyunk vele, hogy a legszívesebben emlegetett rész, de szállítunk Magyarországra fűrészacélt, rozsdamentes acélt, gyorsacélt, amely másutt készül. — Milyen értéket jelent ez? — Tudomásom szerint 5—6 millió korona körüli értékről van szó, amely a gyár exporttételeihez viszonyítva nem nagy ugyan, de rendkívül fontosnak tartjuk. Egyetlen esetben sem fordult elő, hogy a szállítási határidő miattunk eltolódott. Tudjuk, hogy azok a minőségi acélok, amelyet a magyar vállalat tőlünk megrendel, fontosak a gépgyártásnak, az ipar más ágazatainak és ez teszi kötelezővé nekünk a határidők betartását. A „magyarka” új műszakot kezd... A délelőttösök lassan kiérnek a gyárvárosból, s a váltók veszik át az irányítást. Hosszasan kígyózik a hengersoron a huzal. Ez a szállítmány Romániába indul majd. A TESLA-gyári újszülött A műszerszekrény mellett álló fehér köpenyes, ötven körüli férfi szigorúan ellenőriz milident, időnként felír valamit a kezében levő papírra, kihúzza a berendezés egyik fiókját. Jozef Pichal, a prágai TESLA-gyár fejlesztési osztályának vezetője az egyik újszülöttet vizsgálja. — Nemrégiben készültünk el az energiaátviteli berendezés új típusával — mondja — , s hamarosan megkezdődik a sorozatgyártás. — Milyen az új gyártmány? — Hogyan is mondjam ... Láthatóan zavarban van, amit később értek meg. A mérnök ugyanis egyik tagja annak a csoportnak, amely kikísérletezte, gyártásra előkészítette a bonyolult műszerrengetegből álló berendezést. Ezért kerüli a választ, s inkább részletes szakmai magyarázatba kezd, a tranzisztortechnikai hálózatot említi, az új rendszerben levő egészen merész megoldásokat, a próbaüzem során tapasztalt hiányosságokat, amelyeknek kijavítása folyamatban van. Karel Pillman kereskedelmi igazgató félbeszakítja a szakmai magyarázatot. — Talán a legjobb bizonyíték a berendezés minőségére, korszerűségére az az érdeklődés, amely országhatárainkon túli kereskedelmi cégeknél megnyilvánul. —■ Honnan tapasztalható érdeklődés? — Hogy ne menjünk túlságosan messzire — éppen Magyarországról futott be a legfrissebb. Két hete ment el az a műszaki csoport, amely itt a gyárban tanulmányozta a műszert. Reméljük, hogy sikeres üzletkötéssel zárul az érdeklődés. Nemcsak a legújabb berendezés gyártásával alakult ki kapcsolat a prágai TESLA-gyár és egyes magyar vállalatok között. Ahogy itt mondják, régi kereskedelmi partnernek számítanak a magyar híradástechnikai üzemek. — Hosszú időn keresztül gyártottunk Magyarország számára polarizáló relét, s 40 kétvonalas telefonberendezésünk is működik — mondja a kereskedelmi igazgató. — A relészéria darabszáma meghaladta a 60 ezret, s mindkét fél megelégedésére zajlott le a szállítás. Egyelőre, az új típusú berendezés sorozatgyártásáig, illetve a rendelés megérkezéséig nincs szállítási kötelezettségünk, mert a relégyártást a KGST-profilírozás következtében átadtuk a Német Demokratikus Köztársaság egyik üzemének. Bízunk benne, hogy a mostani „szünet” nagyon rövid lesz.