Magyar Ifjúság, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1966-08-13 / 32. szám
Felkerestük a 70. születésnapját ünneplő Lengyel József Kossuth-díjas írót, hogy kérdezzük: — Milyennek ismeri a mai fiatalokat? Könyvek, kéziratok között, dolgozószallájában várt, és válaszolt: — Nem hinném, hogy én valami újat fogok mondani. Bár a téma nagyon érdekel. Borzasztóan sokfajta vélemény van a fiatalokról, és gondolom ez mindig érdekes. — Hogyan látja a mai fiatalokat? Milyenek a tapasztalatai? Elgondolkozva folytatta: — Nálunk például nem szeretik a hosszú hajú fiatalokat. Én legfeljebb azt kifogásolnám, hogy majmolják a nyugati ifjúságot, anélkül, hogy a dolog lényegét megértenék. A mi ifjaink nem gondolják át az egészet. A nyugati ifjúság azért hord hosszú hajat, mert „nonkonformista’’. Azok a fiatalok tagadják a nyugati életformát, tiltakoznak ellene, ezért járnak hosszú hajjal és mezítláb. — Vannak-e ennek előzményei? — Az angol történelemben, mint tudjuk, nagy szerepet kaptak a „rövid hajú puritánok’’, akik azért nyírták „kopaszra” a fejüket, mert az udvar hosszú hajat, s parókát viselt. Én a mai nyugati fiatalokat „hosszú hajú puritánoknak” nevezem. A csinosan nyírt gentlemanekkel szemben; éppen azoktól akarnak elütni, különbözni öltözetükkel, magatartásukkal, demonstrálva, hogy elítélik a nyugati uralkodó osztály életformáját. — De nem külsőségek-e ezek? — Persze ezek után mindenkinek eszébe juthat; ezek csak külsőségek. De mi van a viselet mögött? A hosszú hajúak ma már tudják, hogy mi ellen tiltakoznak. Tüntetéseken, napokig tartó ülősztrájkokon vesznek részt, hogy tiltakozzanak az amerikaiak vietnami agressziója ellen. Az amerikai hatósú BESZÉLGETÉS LENGYEL JÓZSEFFEL a Nyugatmajmolásról voknak sok bajuk van a politizáló fiatalsággal. S bár meg vagyok győződve arról, hogy ezek a fiatalok nagyon sok dologban különböző és ellentétes nézeteket vallanak, de a háborúellenességben egészen bizonyosan egységesek. — A hosszú haj tehát nem elítélendő? — Én nem bánom, ha a magyar fiatalok farmernadrágot hordanak, és mellékesnek tartom, hogy milyen hosszú a hajuk, sőt túlságosan az se bánt, ha a hajat „tolinak” nevezik. Csak azt szeretném, ha a haj alatt, a koponyájukban értelmesen végiggondolnák a világ dolgait. — S mit tapasztal? Végiggondolják? — Úgy veszem észre, hogy ebben a többséget tekintve, nincs hiba. Bátor, talpraesett, okos, képzett és tájékozott fiatalokat ismerek. És ami írói munkásságomat illeti: eddig a fiatalságnál nem ütköztem értetlenségbe. Tőlük kapom az utóbbi időben a legtöbb olvasólevelet is. Sohasem vagyok annyira fáradt vagy elfoglalt, hogy ne törekednék mondanivalómnak a legtömörebb és a legérthetőbb megfogalmazására. A fiatalok is így vannak, próbálják magukat megfogalmazni, célokat keresnek, előbb nehezen és körülményesen, majd egyre határozottabban, míg egyszer csak egyszerűen előttük van — ezt kell tenni. Bízzunk bennük. S befejezésül hozzátette: — Ez nem is tudományos okfejtés! De amit elmondtam, komolyan gondoltam. Most nem beszéltem azokról, akik nem viselnek hosszú hajat, s nem járnak farmernadrágban, s akik megtalálták, esetleg könnyebben, céljukat. Ugye nem baj, hogy róluk nem beszéltem? Talán ők sem haragszanak meg ezért rám. Az ember inkább csak arról beszél, ami probléma. De ez nem azt jelenti, hogy nem becsüli meg a többieket. Ugye, elhiszik? Fülöp Magda VIGASZTALÓ vigasságok .Képek három évezred ,színháztörténetéből «*• «(Befejező rész) Esterházy Pál, a későbbi nádor, nagyszombati diák korában került kapcsolatba a színjátszással. Az iskolai előadásokon gyakran szerepelt. Pozsonyba kirándulva még hajdútáncot is ‘‘«járt IV. Ferdinánd előtt. Az egyik nagyszombati előadáson Justit asszonyt alakította, s erre halála napjáig büszke volt. Emlékirataiban olvashatjuk: „Akkor is egy igen szép comoedia _taitatott. Judit képét én viseltem, Turzó Mihályné asszonyom öltöztetett fel, igen szép arany míveket rakván reám. Azon comoediában is igen sok verseim voltak, majd ötszázig való. Azon comoediában volt Judit vénasszonya Salacher nevű deák, ki igen csúfos ábrázatú vala, szava is ahol igen jeles volt, úgy, hogy az emberek igen nevetnék.’* — A színház szeretete családi örökség maradt. Az 1650-ből származó olajfestmény, amelyet itt mutatunk be olvasóinknak, Judit szerepében örökítette meg Esterházy Pált. Játék szabadtéren Mielőtt a magyar nyelvű színjátszás a XVIII. század végén megkezdődött volna, fejlett idegen színházi kultúra honosodott meg hazánkban, az iskolai színpadokon, a városi színházakban és a főúri magánszínházakban. A színháztörténeti kutatás az utóbbi időben fokozott figyelmet szentel a főúri színházak — a kastélyszínházak — történetének, Magyarországon éppúgy, mint például a szomszédos Csehszlovákiában; ez a törekvés érthető és helyénvaló. A téma, bár mindig is megérdemelte volna az érdeklődést, eddig háttérbe szorult. A kastélyszínházak történetének legfőbb forrásai hozzáférhetetlenek voltak, mert a magántulajdonban levő családi levéltárak csak nehezen nyíltak meg a kutatók előtt, legalábbis sokáig, addig, ameddig a kastélyok gazdát nem cseréltek. Amikor a nép, oly jogosan, elfoglalta az uraságok helyét, a főúri paloták legtitkosabb ajtajai is szélesre tárultak, s a színháztörténet nagy adósságot törleszt: igyekszik feltárni színjátszásunk homályban tartott, csak összefüggéseiben ismert, fontos fejezetét is. A kastélyokban rendszerint ugyanazok a társulatok játszottak, amelyek a korabeli városokban szerepeltek; kialakításukhoz, művészi színvonalukhoz nagymértékben járult hozzá az udvari közönség, s annak ízlése. Esterházy Miklós 1764. április 3-án követként vett részt József főherceg császárrá koronáztatásának ünnepségein. A káprázatos esemény színhelye Majna-Frankfurt volt. A frankfurtiak csodálkozva nézték azokat a látványosságokat, amelyeket a követek rendeztek az ünnepség fokozásának szándékával. Az egyik bámészkodó, aki akkor mindössze tizenöt éves volt, később emlékirataiban idézte fel a látványosságok múlhatatlan varázsát: „Megcsodáltuk — írja Goethe — a különböző fényes mutatványokat és a tündériesen lángoló építményeket, amikkel egyik követ túl akart tenni a másikon. Esterházy herceg látványossága azonban meghaladta valamenynyit... Az egész kertet lámpákkal jelölték meg. A fák között fénypiramisok és golyók állottak, átlátszó talapzaton. Egyik fától a másikig ragyogó füzérek húzódtak, amelyekről függőlámpák csüngtek alá." A látványosságra való hajlamot Majna- Frankfurtból Esterházy Miklós hazavitte, s lehetőséget is teremtett hozzá a család várkastélyainak felújításával. Eszterházán így jött létre 1784-ben a legnagyobb magyar feudális vagyon árának franciás, a császári udvarral vetélkedő, fényes rezidenciája: a „magyar Versailles”. A hatalmas parkot szobrok, vázák, szökőkutak, mulatóházak díszítették. A kastély 126 szabójában könyvtár, képtár, fegyverterem, zeneterem kapott helyet; rendszeresen tartottak hangversenyeket is Haydn vezetésével. A déli oldalon sorakozó épületekben külön operaház, bábszínház és muzsikaház is működött, s erre Horányi Mátyás legújabb kutatásai derítettek fényt. Főként német társulatok léptek fel a magas rangú közönség előtt, mindennap, a herceg által meghatározott órában, más-más darabokkal. Az egyik társulat Iglón és Sopronban is szerepelt; soproni előadásukat megtekintette II. József is. Operaelőadásokat csak ritkán rendeztek, s olyankor mindig Haydn egy-egy új szerzeményét mutatták be. A látványosság kivált az operabemutatókon tört utat magának. Egyszer például a herceg gránátosai nyomultak a színpadra, harci jeleneteket produkáltak, miközben igazi ágyúk dörögtek. Majd a közönség kisétált a parkba, ahol a bokrok mögül parasztok és parasztmenyecskék szökkentek fel, népi táncokat lejtettek, népdalokat énekeltek. „Az ünnepély késő éjszakáig tartott, s gondoskodtak róla, hogy a bőven mért bor és a sok étel egyre élénkebbé tegye.” Bessenyei György verset írt, Eszterházi Vigasságok címmel, Rohan herceg, francia arisztokrata, bécsi rendkívüli követ, később strassburgi érsek és kardinális eszterházi vendégségéről. Hertzeg Rohan e’ként be jut a kastélyba, Mellynek vezettetik egy nagy szobájába. Itt egy Játék’ néző-piatz formáltatott, Hol a’ szív érezni gyengén taníttatott. Francia darabot játszottak tiszteletére. Majd balett következett, a Páris ítélete, amelynek előadására a balett történetének egyik legkiemelkedőbb művészét, a francia Noverre-t és társulatát szerződtették. Másnap színre vittek egy tragédiát, amely vacsorával és kerti mulatozással folytatódott. A parkot mesterséges lángok borították. „Kis játék nézőhelyre” vonult ott a díszes gyülekezet, s meghallgatta a szabadtéri hangversenyt, amelyen „sok énekesnő” dalolt a szerelemről. Az édes fájdalom kesergett szemeken. Fél táj, fél vigasság tévelygett nyelveken. Harmadnap este különleges tűzijáték világította meg a tisztást, ahol népünnepély kezdődött, nem másért, hanem éppen azért, hogy az előkelő idegen meggyőződhessék a magyar nép szembetűnő boldogságáról. Ilyen „szembetűnő” volt akkoriban népünk boldogsága? Belső és külső elnyomás nehezedett az országra. Az első magyar hivatásos színtársulat, amelyet Kelemen László alapított 1790-ben Pesten, kettős feladatot vállalt: a magyar nyelv és a francia felvilágosodás terjesztését. Szegények voltak, mint maga a nép; látványosságokra nem törekedhettek. Nem vehették fel a versenyt tartósan a Pesten és az ország más városaiban német nyelven játszó társulatokkal. Még talán művészi színvonalban is alattuk maradtak. A láng, legalábbis egy időre, kihunyt. Kelemenék színtársulata 1796-ban teljesen feloszlott. „Egy sápkóros, kócszőke hajú, nagy fejű, szeplős, cingár leányka” színháztörténetünk csodálatos csillaga lett: Déryné. Akkor született, amikor Kelemenék még játszottak. A jászberényi patikaházból, ahol nevelkedett, tizennégy éves korában került fel Pestre, ahol életében akkor látott először színielőadást. A Hacker-szálában, amelynek épülete a VII., Tanács körút 7. szám alatt ma is megtalálható, már játszottak; a kislány tágra meresztett szemmel ült a nézőtéren, s valósággal megszépült a sohasem remélt, nagy élménytől. Akkor határozta el, hogy színésznő lesz. Énekelni tanult. S egy évre szerződtette, 18 forintos havi gázsival, Vida László színigazgató. Az új színésznő aztán, nyugtalan természetének és olthatatlan hivatásszeretetének engedve, állandóan járta az országot. Híre semmi máshoz nem hasonlítható, és senki máséhoz sem; nevétől, sikereitől volt hangos Magyarország. Csodálatosan szárnyaló szopránja, bájos egyénisége, mesteri színjátszókészsége, nagy drámai ereje, s komikai vénája nemcsak sokoldalúvá, hanem óriássá is tette. S 1837-ben megnyílt a Nemzeti Színház. De most nem a kőszínházakról, hanem a szabadtéri előadásokról beszélünk ... Kolozsvári tartózkodása során, így fordult Dérynéhez sógora, Kilényi Dávid, a színész és színigazgató, aki inkább szervezői képességeiről volt nevezetes: — Lássa, sógorasszony!... még itt aréna sohase volt. Osztán a Népkertbe minden ember örömest siet, csak a séta kedvéért is, hát még ha ott élvezetet is talál!! Azt tanácsolnám tehát, édes sógorasszony!... legyen velem társ. Építsük föl a színpadot, és meglássa, nagyban fog jövedelmezni! Az első előadást elmosta az eső. — Nesze aréna! — mondta Déryné. Vasárnapra kiderült. Nagyszámú közönség gyűlt egybe. Még a gubernátor őexcellenciája is megjelent. De nem a színészek játszottak. A színpad, amelyet ők építettek, vasárnap nem lehetett Dérynééké. — A tűzművész fogja mutatványait előadni az arénában — üzente a gubernátor. — Neki nem is kell a színpad, csak a színpad előtti tér, s színielőadás nem lehet. Punktumj ■4 ' S a történetet most már folytassuk teljesen úgy, ahogyan Déryné azt leírta Emlékezéseiben: „A művész igenis művészileg eresztett föl egy mesterségesen készített, már nem tudom többé, miféle alakú rakétát, mely szörnyű magasságig emelkedett. A gubernátor mindig hátra kellett, hogy hajtsa a nyakát. Egyszerre nagy zaj támadt körülötte, udvarától környezve állt, s amint föl-föl a magasba tekintett, halva rogyott össze, így végeszakadt a játéknak. Tán mégis jobb lett volna a gubernátorra nézve, s reánk nézve is, ha az arénai színpadon játsztunk volna egy mulatságos játékot, melynek nem lett volna ily szomorú vége!” Déryné hamarosan továbbállt, mert az aréna megbukott. Az idő haladt. A világ mit sem változott. Illetve csak apránként változott. Kastélyszínházak még mindig működtek, de már olyan is volt közöttük, amelyre jobban illet egy másik elnevezés: a parasztszínház. A Békés megyei Szentetornyán 1892-ben Justh Zsigmond, aki egyszemélyben volt földbirtokos is, regényíró is, parasztszínházat alapított. Nem nagyúri szórakozás volt ez már, hanem megvallása a népi alkotó képességnek és a nép művészi teremtő erejének. Justh Zsigmond egyaránt olvasgatta Darwint és Marxot, s a társadalmi viszonyok szükségszerű átalakulásáról így elmélkedett: „Ha néhány nagyúri család el is vész, a nép élni fog, mert erő lakozik benne.” Tanította a parasztokat. Felolvasott nekik. Fedetlen körszínházat építtetett, „a legtisztább görög stílben”, azért, hogy a görög és latin klasszikusokat hozzáférhetőkké tegye az egyszerű embereknek. Megszólalt szabadtéri színpadán Shakespeare is. A Moliére-vígjátékok különös sikert arattak. Parasztszínészek játszottak a parasztnézőknek. A kortársak álmélkodtak az érdeklődés láttán.:. • • „Nyolc kilométernyi kerületből odasereglenek — írja egyikük. — Az anyák még szopós gyermekeiket is elviszik. És semmi rendetlenség, egyetlen kiáltás sem hallható. A kocsmák egymás után buknak, ezek a drámai előadások olyan mámorba ejtik a népet, amelyet többre becsül." Vigasztaló vigasság? Nem, ez már más és több volt: felfedezés és találkozás. Az egyszerű ember megtalált valamit. De még hátra volt, hogy végleg birtokába vegye. Simon Gy. Ferenc Ekhós — bőrernyős — szekerek járták az országot a magyar színjátszás hőskorszakában. Az igazgató, az igazgatóné, a drámai szende, a énekes primadonna és a hősszerelmes utazott rajtuk városról városra, faluról falura. Díszleteket, szövegkönyveket, jelmeztárt is szállítottak ezek a járművek, már persze közülük csak azok, amelyeket poggyászkocsiknak neveztek. A társulat többi tagja felkéredzkedett egy-egy parasztszekérre. Ha délután megérkeztek új állomáshelyükre, este ott már a nyitó előadásra került a sor. S néhány nap múlva indultak tovább, napsütésben, esőben, hóesésben, Déryné — a legnagyobb — is utazott ekhós szekéren. VDK Egy asszony áll az amerikai „tanácsadó” előtt. Szája sarkából vékony patakban folyik a vér. Ujjai lángolnak. Szemében nem a fájdalom tükröződik, hanem az elszántság. Elvesztette férjét, aki a dél-vietnami Diem-rendszer ellen indult tüntetni, de nem tért haza többé. Az asszony a férje helyére állt, felderítő lett, a hazafiak hűséges, megtörhetetlen segítője. Az amerikai hiába kínozza, a partizánhősnő hallgat. A harc pedig Dél-Vietnam véráztatta földjén folyik tovább ... Ez a rövid tartalma a Vietnami Demokratikus Köztársaság Feltámadó vihar című új filmjének. A partizánaszszonyt Thui Van, s az amerikai „tanácsadót” Docso Koszev bolgár vendégművész játssza. A film világpremierjét az idei Karlovy Vary-i fesztiválon tartották. — Filmgyártásunk — mondta a vietnami művészdelegáció vezetője — most már kizárólag a felszabadító háborúval, az ellenség elleni harccal foglalkozó filmeket készít. S azok nemcsak szórakoztatják, hanem harcra is buzdítják népünket. Filmművészetünket sem lehet megtörni, hiába igyekeznek azon az amerikaiak. A részben kiürített Hanoiban, a terrorbombázások miatt sokszor áramhiánnyal is küszködve készítjük filmjeinket, hogy visszaadhassuk a mozivásznon egyszerű embereink nagyszerű hősiességét. A mozivásznon: Annekathrin Bürger, akinek nevét ma már világszerte ismerik THAIVAN FILM A. BÜRGER 1955-ben történt, a Német Demokratikus Köztársaság babelsbergi filmstúdiójához vezető úton a csehszlovák rendszámú gépkocsiból magas fiatalember ugrott ki. Besietett a strandra. A fiatal lányokat nézegette. Még azt is hihették volna róla, hogy könnyű kalandot keres. Megállt az egyik fiatal lány előtt. „Megengedi, hogy lefényképezzem?” Bemutatkoztak egymásnak. A felvétel elkészült. A fiatalember Prágából jött, s a DEFA-val készített kultúrfilmet a gyerekek Rügen-szigeti nyaralásáról. S éppen a német pionírvezető leány szerepére keresett valakit. S megtalálta a strandon Annekathrin Bürger személyében, így indult el Annekathrin Bürger a siker útján. Mikor érettségizett, azt írta a kérdőívre: „Szívesen lennék színésznő, ha erre lehetőségem nyílnék”. A lehetőség, íme, megnyílt előtte. Hamarosan rábízták a Berlini románc című játékfilm női főszerepét. Majd felvették a babelsbergi filmművészeti főiskolára. 1959/60-ban a Deutsches Theaterben szerepelt. 1960/61-ben a Theater der Bergarbeiter Senftenberg tagja volt. Szerepelt a televízióban is. Ismertebb filmjei: 57-es riport, öt nap éjszaka, Szeptemberi szerelem, Királyi gyerekek, Gyilkosok szabadságon. A legdrámaibb jelenetben: Thai Van Ön is kiváncsi? Mikor tartották Budapesten az első szabadtéri mozielőadást? — kérdezi Kárpáti István budapesti olvasónk. Révész Artúrné válaszol: — Külföldön láttam először szabadtéri mozit,s így támadt az az ötletem, hogy ezt az intézményt meg kellene honosítani nálunk is. Annál is inkább, mert akkoriban a mozgószínházak éppen úgy tartottak nyári szünetet, a melegre való tekintettel, mint a színházak. Az akkori Aréna út és a Városligeti fasor sarkán volt egy üres telek, a mai Dózsa György út és Gorkij fasor sarkán, ahol az Építők Szakszervezetének székháza áll. Azt az üres telket béreltük ki. Kétezer személyes volt a nézőtér. Kertmozi volt a neve, s 1917. május 1-én nyílt meg. A hatóságok nem nagy örömmel fogadták az engedélykérést, mert a tűzbiztonsági intézkedések, a dohányzási tlalom, a gépházrendezés előírásai kivétel nélkül zárt, fedett mozikra vonatkoztak. Az volt az első mozgószínház Budapesten, ahol előadás közben cigarettázni lehetett. Első műsorunk a Puccini-o érából készült Pillangókisassony című film volt, amelynek főszerepét az akkori idők legnagyobb sztárja, Mary Pickford játszotta. ☆ Milyen filmet neveznek „szerzői filmnek”? — kérdezi Balog József nyíregyházi olvasónk. Gertler Viktor Kossuth-díjas filmrendező válaszol: — Miután köztudott dolog, hogy a filmalkotás elsősorban a filmrendező munkája, így a .,szerzői film’* megjelölés mindenképpen a rendezőre vonatkozik. Ennek elsődleges ér-telme magától értetődően az len ne, hogy a film rendezője egyben a film írója is. (Egyszerű példa Fellini: 8 és fél című filmje.) A másik értelmezés bonyolultabb. Vonatkozik ez olyan írói, tartalmi anyagra, tematikára, amely nem a rendező szerzőjogi sajátja. De, ha vállalja a rendezést, azonosult az anyaggal, s így az természetesen a sajátjává is válik. Itt jelentkezik azonban a művészi egyéniség színvonalkülönbsége. Ha az írói anyag tetszik a rendezőnek, ez még nem elég ahhoz, hogy abból „szerzői film** szülessék. Jó esetben az írói mű jó illusztrálásáról lehet szó. De, haa rendező az írói anyaggal úgy egyesül, hogy azt a saját nyelvén, saját művészi, absztrahációs készségével alkotja meg; ha az írói anyag mögött rejlő olyan igazságokat is felderít, olyan művészi többletet ad, amellyel márő maga jelentkezik, sajt hangját hallatja, saját véleményét is elmondja a világról, az emberektől: az ilyen film is, bár Idegen írói anyag, de „szerzei filmmé” váll.Egyszerű példa Alain Kesglais: S-e,-e!!memoires ma, vagy a Tavaly Marienbadban című filmje.)