Magyar Ifjúság, 1966. július-december (10. évfolyam, 26-52. szám)
1966-12-10 / 49. szám
4 MARIO PEI: SZABÁLYTALAN NYELVTÖRTÉNET. — A szerző: amerikai, s a Columbia egyetem tanára Nyilvánvaló prakticizmusa s tudományos felkészültsége értelte meg gyümölcseit a nyelvek történetéről, alkotóelemeiről, társadalmi funkciójukról, a világ nyelveiről s a nemzetközi nyelvekről szóló, világhírű könyvében. Pel professzor a nyelvtudomány kitűnő szakembere, aki célravezető, átgondolt, okos aprólékosságát a nagyvonalúságnak tűnő, találékony könnyedségben, remek, élvezetes, szinte csevegő, társalgási stílusban oldja fel. De ne szaporítsuk a jelzőket! Vannak a dicsérő mondatnak más részei is, legfőképpen az, hogy Pel professzor valósággal felcsigázza olvasóinak érdeklődését a nyelvtudomány iránt. Ez pedig éppen a fiatal olvasók esetében, igazén eredmény. El kell hinnünk, hogy a nyelvészet nem is olyan nagyon száraz, mint amilyennek a közhiedelem tartja s hirdeti. Aki elolvassa ezt a könyvet, allghr.em közelébe jut az egyik legérdekesebb s leghasznosabb tudománynak. (Gondolat Kiadó.) ORTUTAY GYULA: HALHATATLAN NÉPKÖLTÉSZET. — Szerzőnk — szintén egyetemi tanár — könyvében az egyik legérdekesebb s leghasznosabb tudomány bontakozik ki előttünk. A néprajz. De nem álta'árosítva', nem széles körűen, nem a világ népeinek es etéből s tötél étéből merítve tárgyát. A magyar népet rajzolják elénk a kötetbe s tudományos rendbe foglalt, áttetsző tisztasággal hitelesített tanulmányok. E szűk körön beim szélesíti ki a néprajztudományt a szerző, számtalan területre, számtalan emberre s egyéniségre. Népünk egyénisége olvasható ki végkövetkeztetésként a tanulmányok (néha tanulmányi vázlatok) mindegyikéből épnt úgy, mint egységdikből. Izgalmas olvasmány! A forrongó indulatú s a gondolkodás konszerűségét sürgető, tudós Tessed'k Sámuelről, a nézköltészet szépségeit személyében megszólaltató, alkotó, egyszerű Fed'és vezivről vagy akár a politikában a népet megszemélyesítő s érvényezíteni akaró, realitásokban ' gondolkodó államelítök-ő' olvasva, önmagunkra '«„.»fűnk hin's-o-pretünkhöz, találunk bene ‘ük öt, segítséget. (Magvető Kiadó: Jó"”»k és Utak-sorozat.) S. GY. F. ANTONOV ♦ Moszkvában megint havazott. Nem ‘♦olt túlságosan nagy hideg, csak a szél ks kapta el néha a szállongó hópelyheket, ♦ megcsavarta, magasba lendítette, aztán »belevágta az emberek arcába; jó volt ♦isse, a kora délutánon, megpihenni a szállodai szobában, s az ablakon át, a ‘kellemes melegből nézni a széljárta, 'lovas Gorkij utca forgatagát. Később »Kikapcsoltam az olvasólámpát. Két„■ffe vettem ismét az érdekes, új regényt, a Széttépett rubeleket, megtalálja hozzá — íme — a külső hangulatot is a valóságban. ♦ De azért kicsit — képzeletben —♦taznom is kellett a havas tájon, Turgenyev szülőhelyére, ahol a regény »átszódik. Csakhogy ez már belföldiközlekedésnek számít. Hiszen Oroszországban voltam. Megérkeztem tehát, mihelyt felütöttem a könyvet, abba a ‘'tgli orosz faluba, ahol esténként most “ifi kórusok énekelnek, s napközben az emberek, idősebbek is, fiatalabbak is, dolgoznak. Itt él Vitálij, az okos, igyekvő, tehetséges fiú, akiben lángol a tűz, hogy több legyen, mint mások, s fásként — különbül — is éljen. Nem akar sokat. Jót akar magának is, másoknak is. De, mert az ilyesmit nem is mindenki tudja elviselni, Vitálijt még az ág is húzza. Nehezen áll már meg a maga lábán. A tragédia határához érkeztünk. Csak Maruszja érti meg őt, a kislány, a szintén okos, igyekvő és tehetséges ember, aki azonban annyiban különbözik Vitálijtól, hogy hatalom van a kezében. De tud-e élni vele? .J Idáig értem az olvasásban, amikor készülődnöm kellett. Az idő elszaladt. s Esti hét órára várt lakásán Szergej Petrovics Antonov, a Széttépett rubelr leíc írója. *„ A történet folytatása A taxi csak lassan haladt a csúszós Úttesten. Körülöttünk hókotró gépek dolgoztak. A havazás erősödött S már nem fújt a szél. Keresztbe szeltük * Moszkvát. Mire megérkeztünk, a taxit is csaknem teljesen elborította a hó. Fények imbolyogtak az úttest felett. A járdán, közvetlenül a modern épület bejárata előtt, fiú és lány beszélgetett, tartósan egymáshoz simulva, teljesen behavazva, mégis zavartalanul. Még azt is hihettem volna, hogy Vitálijjal és Maruszjával találkoztam. De erre a találkozásra csak bent, az épületben, Szergej Antonov dolgozó* szobájában került sor. Ez is a képzelet * játéka volt. Az író képzeletvilága tárult ki előttem, amelyben Vitálij és * Maruszja megszületett, növekedett és f élt. — Elolvasta? — kérdezte Szergej Petrovics. .— Már csak az utolsó oldalak van- nak hátra. — Akkor még nem tudja, mi lesz a Korsuk a továbbiakban — mondta az író. — Sokáig én sem tudtam. Megszüntettek bennem. Aztán hagytam őket élrti a regény lapjain. Meg sem tudnámmondani, hogy mikor fogták ők az én kezem, s mikor fogtam én az ő kezüket az úton, amelyen elindultak. K ,i— ösztönösen dolgozik? " — Ellenkezőleg. Az élet törvényeit igyekszem nyomon követni, majd megtalálni. S azok néha nagyon konokak. Partjaik között a jellem széles skálája húzódik, egészen a jellemtelenségig. ».Etőseim valamennyien, s külön-külön is, összetett jellemek, mint az emberek * az életben. Életük változatosságokban telik el. Fejlődésük jellemváltozásaik- Jjipn mérhető. iá— Végül is hogyan alakul Vitálij és Maruszja élete? .. .— Maruszjának hatalom van a kezében, emberek sorsának alakulása függ tőle. Hiszen nevelő, a szónak teljes, s politikai értelmében. Nevelő, aki a fiaitalok jellemének változásaiért felelős. Komszomol-titkár. De maga is csak egy ember, akit hatások érnek, változások és kötődések befolyásolnak. Belényemnek Maruszja az igazi főszereplője. Vitálij magára találásával tulajdonképpen Maruszja talál önmagára ésvitálijra. Megnövekszik abban a tűzben, amely a fiúról átcsapott rá, s őt is megérintette. Együtt váltak igazán emberré. Egy élet lepereg előttünk Antonov rengeteget dolgozik. S ennek látható jeleit találtam. Dolgozóasztalát kéziratlapok borították, sőt csaknem teljesen ellepték. Üresen- Telegépelve. Javítva, áthúzva töltőtollal, összegyűrve. A rendetlenség rendjébe foglalva. • — Dolgozom — szólt Szergej Petrovics, magyarázatát adva a rendetlenségnek. — Szigorú időbeosztás szerint. Szakadatlanul dolgozom. Most éppen készül valami új. ■—Mi készül? — Néhány kisregényt írok — felelte. — Egészen pontosan: nyolc kisregényt. Egy élit különálló, s legalább annyira összefűződő fejezeteit. Hősünk 1917- ben, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom viharában születik. Kisgyermekkora a NEP-időszakra esik. A kollektívizáció idején érik ifjúsága. Az első ötéves terv esztendeiben végzi felsőfokú tanulmányait. Mérnökként kezdi pályáját, amikor a németek ostromgyűrűbe fogják, Leningrádot Erőművet tervez a béke első napjaiban. Amerika földjét járja, amikor Gagarin személyében az első ember kijut a világűrbe. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulóján, amikor hősünk maga is ötvenéves, a szocialista munka érdemrendjével tüntetik ki, pedig semmi mást sem tett életében, csak annyit, hogy értelmesen élt, s fáradhatatlanul dolgozott. — Ki ez az ember? — Én is lehetnék — felelte Szergej Petrovics. — Mások is lehetnének. Mindenki, aki szovjet földön született. Tulajdonképpen ezt is mondom. Ez a lényege készülő, nyolc kisregényemnek. Egy nagy regény. Pillantás a holnapba Ezek után természetesnek kell tartanunk, hogy Szergej Petrovics Antonov bízik a jövőben. Általában. Amikor azonban a szocialista irodalom jövőjéről kezdtünk beszélgetni, az energikus, töprengő ember hirtelen elkomorult, mert pillanatra sem tud szabadulni a mától. — Minden korszakban nevelni kell az embereket — mondta. — Akarja, vagy nem akarja ezt az irodalom, az teljesen mindegy, mert szinte akaratától függetlenül is ez a feladata, s a funkciója. Más kérdés azonban az, hogy az irodalomnak milyen irányban kell nevelnie az olvasókat. A szocialista irodalom feladata ebben a vonatkozásban világos. De megint más kérdés az, hogy ezt a feladatát hogyan tölti be. Az a gyanúm, hogy elég rosszul. A szocialista realizmusról beszélgetünk. Sőt vitatkozunk is, de egyhelyben topogunk. Persze, vannak eredményei, sőt igen nagy eredményei is a szocialista realizmusnak. Azok azonban elég régiek. Szocialista irodalmunk hősei és olvasói, a mai emberek, már mások, nem mindenben olyanok, mint harminc éve. Más még a pszichológiájuk is, amenynyiben más lett az életünk. Új témák merülnek fel, amelyek az ábrázolás új eszközeit, új módjait követelik, a hatás, a meggyőződés, a hitelesség elérésének érdekében. Érte még korántsem tettünk meg mindent. — Miben látja a legfontosabb tennivalót? — Száműznünk kell felelte gyorsan az unalmat Az unalomról és az irodalomról — Ez lenne minden, ami megoldja a szocialista irodalom jövőjét? Szergej Petrovicsot észrevehetően nem lepte meg a kérdés. — Ha ez nem is minden, de ez a lényeg — felelte rá nyomban, s nyomatokkal. — Erre figyelmet kell fordítani. Nem hiszek abban, hogy az irodalom írókból és könyvekből áll. A könyveket el is kell olvasni, enélkül az író mondhat, s írhat azt, amit csak akar, semmi értelme sincs. Az irodalom hármas egység, amelyet az író, a könyv és az olvasó alkot. Középen van a könyv. A gyújtópontban. Azt is mondhatnám, hogy az irodalom kettős egység, amely az író és az olvasó kapcsolatából jön létre; kettőjük kapcsolatát a könyv teremti meg. A mű, illetve annak hatása. Megteremti, vagy nem teremti meg. Ezen áll, vagy bukik a kérdés. Az unalom, enyhén szólva, sem kapcsolatot, sem irodalmat nem teremt. Meg kell tanulnunk száműzni az unalmat a szocialista irodalomból, abból az irodalomból, amely a legérdekesebbnek, az életnek, a korszerű haladásnak, a jövőnek szolgálatát vállalta magára, az emberek nevelésén keresztül. — Az unalom száműzése a témát érinti? Vagy csak formai kérdés? — Nem hiszek abban, hogy vannak unalmas témák. Itt az igazi témákra gondolok, amelyeket éppen az jellemez, hogy fontosak, lényegesek, húsunkbavérünkbe vágók, tehát nemcsak egyszerűen érdekesek, hanem sorsdöntően izgalmasak is. De abban sem hiszek, hogy vannak eleve elrendelten érdekes, s újszerűségükből eredően vonzó, magukkal ragadó, lenyűgöző formák. A formák érdekessége sohasem saját maguk újszerűségében, hanem a téma, s a tartalom maiságában rejlik. Ez a dolgok rendje, s dialektikája. Hozzátéve persze azt, s ez nagyon lényeges, hogy a maiságában izgalmas, új téma, s új tartalom feltétlenül megkívánja a megfelelő, új formát tolmácsolásában, közvetítésében, a mai olvasókhoz való továbbításában. De ettől az okfejtéstől sem leszünk túlságosan okosabbak, de még jobbak sem, ha nem közelítjük meg ezt a sokoldalú problémát mindegyik oldaláról. Vitazáró a messzeségben — S akkor nem jutunk-e túlságosan messzire? — Dehogynem — felelte Szergej Antonov, persze hozzátette azt is: — Ez az én egyéni véleményem. — Mennyiben?. — Amennyiben előbb vagy utóbb, de rá kell jönnünk, hogy a vitákat végül is érdemes felváltani a tettekkel. Az irodalmi vitáknak a jó könyvek vetnek véget. S az a lényeg. Ez a jövő kérdése is, s legalább annyira a jelené is. Megérett az idő az ilyen vitazárásra. Simon Gy. Ferenc ír.■. „Nem hiszek abban, hogy az irodalom írókból és könyvekből áll.” Nehéz feladat elé állítja a kritikust a HALLÓ FICK, HALLÓ LÁNYOK! legutóbbi adása. Csaknem egy esztendős ez a műsor, s leginkább színvonalának hullámzása jellemezte eddig. Vagyis, volt olyan adás, amely határozottan erőteljes bosszankodásra adott okot, s akadt jó néhány olyan is, amely őszinte örömöt, lelkesedést váltott ki a nézőből. S talán még a kifejezetten bosszantó műsor is jobb a középszerűnél: az előbbül legalább mérgelődni lehet, az utóbbin még azt se. Ez a legutóbbi adás nem volt se rossz, se bosszantó. Igazán középszerű sem volt. Karinthy: Tanár úr kéremjének klasszikus egyfeleg dolgozatára emlékeztetett. Szolidság, kerekdedség, arányosság, a vegyes jellegű műsorokba illő, jóértelmű vegyesség —, csak éppen az a szikra hiányzott, amely fellelkesít, az a többlet, amelytől az „egyfeles” dolgozat jelessé válik Talán azért, mert a műsornak nem volt igazi központi gondolata, gerince, illetve, ami volt, azt csak ilyen, kissé langyos módon tudták kihasználni. Arról volt szó ugyanis, hogy a HALLO !-műsor rengeteg levelet kap, s most nyilvánosan válaszolnak a levelekre, illetve a levélben kérdésekre. S minthogy a levélírók hol táncbetétet, hol gitárzenekart, hol slágerénekest kérnek, tehát sorra következett a táncbetét, a gitárzenekar és a slágerénekes. Mindemellett akadt néhány emlékezetes szám a nagyon is átlagos értékű műsorban. Ilyen volt példáula bánszállási fiatalok panaszáról, a helyi művelődési ház siralmas állapotáról készült riport. Ilyen volt Voith Ágnes tehetségesen, nagyon ötletes koreográfiával, eredeti beállításban előadott énekszáma. S ilyen volt a IX. pártkongresszus legfiatalabb küldöttjével, Kóczián Erzsébettel (a pécsi úttörőház vezetőjével) folytatott beszélgetés. Ez a nagyon értelmes és rokonszenves fiatal nő megtalálta azt a hangot, amelynek segítségével a zsengerek előtt is vonzóvá, érdekessé lehet tenni egy olyan fontos, de első pillanatban „nehéznek” tűnő politikai csúcseseményt, mint amilyen a pártkongreszszus. Karabás tamás A Fiatal Képzőművészek Stúdiója — novemberben — Lukoviczky Endre festőművész grafikai munkáit, fametszeteit, monotípiáit, akvarelljeit és olajképeit mutatta be a Mednyánszky-teremben. A művész 1962-ben végezte el az Iparművészeti Főiskolán a textilszakot, rendszeresen részt vett a stúdió kiállításain, legutóbb a vietnami kiállításon szerepelt. Most bemutatott munkáit elsősorban a kubizmus különböző szakaszaiból származó stílusjegyek jellemzik, de egyes képein megtalálhatók más, elvont irányzatok stílus- jegyei is. Sajnos, a kiállított munkákból nem tűnik ki, hogy milyen belső, művészi indítékok fordították figyelmét a századunk első évtizedeiben virágzó irányzat felé. Azok a problémák, amelyek a kubizmust akkor Franciaországban életre keltették, ma már ott sem aktuálisak. Nálunk abban az időben sem voltak azok, s nem időszerűek ma sem. Az sem állítható, hogy azért nyúlt a kubizmushoz és más, elvont irányzat kifejezésmódjához, mert annak segítségével mélyebben, meggyőzőbben akarja megfogalmazni a korunkat, társadalmunkat jellemző problémákat.’ Stílus vagy stílusjegyek adaptálása, megfelelő társadalmi légkör nélkül, mindig provincializmushoz vezet. Ez a vonás, sajnos, a kiállított munkákra is jellemző. Bolgár Kálmán a katalógushoz írt előszavában ugyan magyarázatot kíván adni arra a kérdésre, hogy mi késztette Lukoviczkyt a hagyományosnak mondható kifejezésmódtól való eltérésre. Indoklása nem meggyőző. Azt írja: „A textilek halvány színvilága enerváltan hatott a vásznon, a statikus figurák a klasszikus térrendezésben banális látványt köznek." Banális látványt a képzőművészeti alkotások abban az esetben „közölnek”, amikor a művésznek nincs személyes mondanivalója, s amikor közhelyeket ismétel. De ez független a stílustól. A mondanivaló hiánya vagy a közhely akkor is banális látványt nyújt, ha azt az elvont művészet stílusjegyeivel önti formába, a festőművész, Bolgár Kálmán maga is elismeri, hogy a kiállított képekben egyelőre nem fedezhető fel tartalmi mondanivaló. Hiszen ezt írja, a festészeti anyagról szólva: „Szemben a grafikákkal, a cél ezúttal az esztétikus kép tárgy elkészítése. Kompozíciós rendszerek kipróbálása, a szimmetria oldása, nem kiegészítő, nem konszonáns színekből való építkezés, a tér megjelenítése síkszerű rendezéssel stb., stb., ez festményeinek alapproblémája. E csendes és következetes szakmai tevékenység azonban olyan hangulatos, nívós képeken bonyolódik — akár az akvarellekre, akár az olajokra gondolunk —, amelyek alapján gazdag tehetség jelenlétét feltételezhetjük, amely a megfelelő időpontban, amikor majd a belső indulat meg fogja ragadni a feltörő témát, tartalmat, komplett műveszimunkában tudja azt majd közvetíteni a nézőnek." Lukoviczky képein alapjában naturalisztikus szemlélet tükröződik. Nem állítható, hogy anakronisztikusan ugyan, de a kubizmus problémáiban merült volna el. A kubisztikus formafelbontás képein csak külsőségesen és felszínesen jelentkezik (Hegytető, Csendélet), vagy eredeti értelmétől megfosztottan, perspektivikus ábrázolással keveredve, határozatlan foltokban, puhán, erőtlenül érzelmes festőiességben feloldottan jelenik meg (Nő csendélettel). A szintetikus kubizmus sajátos vonásaira utaló Befőtteltevés sem tudja leplezni naturalista szemléletét. Hiányzik a szintetikus kubista műveknek jellemző ereje, expresszivitása. A naturalista formákat csak átrajzolta, de nem fogalmazta át. Politikai tárgyú képein (Vietnam, dzsungelháború; Vietnam, robbanás; Vietnam, embermáglya) a jelenséget, a fényhatást, a felszabadult energia elemi erejét ábrázolja ugyan, de nem utal a tartalomra, az agresszió dehumanitására. A Stúdió 66 kiállításon a kifüggesztett jelmondatokban — többek között — ezt olvashat- tuk: „A művészet társadalmi szükséglet.Viszont a stúdió tagjai- - nak három egyéni kiállítása (Molnár Sándor, Kátay Mihály és most Lukoviczky Endre) felveti azt a nagyon lényeges kérdést: vajon társadalmunknak szüksége van-e effajta művészi megnyilvánulásokra? Újvári Béla „Esztétikus kép*tárgyú/ LUKOVICZKY ENDRE KIÁLLÍTÁSA / Mocorgó a Tháliában „Meghalt 1956 októberében... Mit kezdhetett volna ekkora erővel, ha igazi álmot álmodik?“ — Ezekkel a szavakkal zárul Fejes Endre új drámája, a MOCORGÓ. Az író szerepét játszó Keres Emil mondja ezt a színpadon, a dolgozószobáját ábrázoló díszletek között, miközben mindannyiunknak, valamennyi nézőnek feladja a kérdést: Ki a felelős ifjú Makics József haláláért? Heteken át készült ez az új Fejes-bemutató a Thália Színházban, amelya ROZSDATEMETŐ eddigi 160 előadásával nemcsak az új magyar drámák ügye mellett tett szenvedélyes hitet, hanem félreérthetetlenül azt is érzékeltette, hogy Kazimir Károly főrendezőhöz kiváltképp közel állnak ennek a sajátos írói világnak hősei éppúgy, mint mondanivalója. — Egyetlen mondatban így tudnám megfogalmazni Fejes Endre írói ars poeticáját, amelyet ezúttal is a rá jellemző szuggesztivitással formált alkotássá: Minél kevesebb elveszett ember legyen! — Kazimir Károly mondja ezt a dráma — az előadás — érlelésének utolsó szakaszában, közvetlenül a premier előtt. — A színpadi megvalósítás nem kevés gondot okozott. Együtt kellett élnünk, lélegzenünk, gondolkodnunk a darabbal mindvégig, a próbák során. Kezdettől fogva bennem él ez a dráma, valamennyi helyszínével. Kapcsolódnak hozzá az én személyes élményeim is. „Kapcsolatom” megvolt valamennyi hőséhez, akik közül nem egyet magam is ismertem, jóllehet azokat az ismerőseimet nem Makics Józsefnek, Madocsai úrnak vagy Verának hívták. A színpadon az egykori, felszabadulás előtti Tisza Kálmán tér és környéke látható, az a kerület, amelyben a társai által Mocorgónak elnevezett Makics József is él. Minden vágya az, hogy önálló kereső legyen. Zsibárus. „Ha az ég lejön a földre, én akkor is sátrat nyitok a Teleki téren!” — mondja izgalomtól átfűtött hangon. A történelem nem kedvezett neki. Így aztán ifjú Makics József bukása is szimbolikus.'... Fejes Endre rendkívül sokoldalúan motiválja főhősét. Végigkíséri útját az egykori Tisza Kálmán tértől a mai Köztársaság térig. S közben ott vibrálnak ifjú Makics József mellett és mögött a drámának azok az alakjai, akik ilyen, vagy olyan módon közrejátszanak sorsának alakulásában és alakításában. Így találkozunk például Verával, Mocorgó szerelmével is, akinek sorsa párhuzamosan halad az övével. A vihar — a történelem — azonban szüntelenül elsodorja őket egymás mellől. * Verát Polónyi Gyöngyi játszsza. A címszereplő: Szabó Gyula, * akinek emlékezetes ROZSDA- * TEMETŐ-beli és az ÁLLÍT- *" LÁTOK MEG ARTURO UIT című Brecht-drámában aratott , sikerei után, új állomást jelent ez a nagyívű szerep színészi fejlődésében. Mellettük a Thália Színház csaknem teljes társulata felvonul. A jelentősebb szerepek alakítói: Dajka Margit, Kom ,lós Juci, Inke László, Keleti László, Kovács Károly, Nagy Attila, Peti Sándor, Somogyvári Rudolf. — Húszegynéhány új magyar dráma állta a versenyt a nemrégiben lezárult drámapályázaton — mondja találkozásunk végén Kazimir Károly. — A színházak alkotóműhelyeiben is serényen folyik a munka. Ez igen jó dolog. Mi Bródy Sándor: TANÍTÓNŐ című drámájával indítottuk egy- két évre tervezett magyar cikátusunkat, amelynek keretében a múlt értékei és napjaink drámái egyképpen helyet kapnak. Bános Tibor :Gy. HÁRMAN A CSÜTÖRTÖK ESTI PREMIERRŐL. SZABÓ GYULA, KAZIMIR KÁROLY, POLÓNYI GYÖNGYI (Fotó: Kotroczó) KÉT POFON A MULATÓBA A két pofon a mulatóban olyan jól sikerült, hogy percet sem habozva, filmre vették. A mulató ugyanis fából és műanyagból készült. Kulissza a budapesti Gyarmat utcai filmgyár egyik műtermében, ahol külföldi vendégprodukció dolgozik. A készülő film a nagy sikert aratott sorozat, a Komisszár X negyedik darabja.. Szereplői: nagyvállalatok ipari kémei és ügynökei, brávók, kis tolvajok, nagy gengszterek, csinos lányok és néhány becsületes, sőt kemény öklű fiatalember, aki az igazság kedvéért néhány ökölcsapást vagy igazságtevő lövést sem sajnál. A vendégprodukció egyfajta krimit forgat Budapesten. Vendégeink között — a forgatáson — feltűnik a csehszlovák filmgyártás ma már nemzetközileg is elismert csillaga, Olga Schoberová, továbbá az amerikai Brad Harris, a hajdani arizonai joghallgató, aki először dublőr volt, majd alaposan beletanult a játékba, és filmszínész lett. Budapesten tartózkodik Tony Kendall is, aki angol neve ellenére olasz fiú, s valójában az Antonio Stella névrehallgat; ma már az amerikaiakat is lepipáló sikereket ér el az amerikai krimikben. A műteremben felfedezzük Sam Burkét, a helsinki olimpia amerikai úszócsapatának tagját s partnerét, a bájos német színésznőt, Christa Lindert s a francia Sabine Sunt. A nemzetközi együttest Wolf Zehelgruber rendező irányítja. Boszláv sípprodukciós film felvételeinek sok érdeklődő nézője akad. Azt nézik, hogyan csinálják. Külföldi megrendelésre is dolgozó stúdiónk életében ez az első eset, hogy ■ _ verekedős kalandfilmet fogadott falai közé. A Három zöld kutya című kiderül a titok. Alapos gyakorlás és sűrűn bocsánatkérések után, alaposan odaütnek. TONY KENDALL ÉS MINDKÉT ÖKLE