Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1969-11-28 / 48. szám

MAGYAR IFJÚSÁG orrai FIATAL FRANCIA KÖLTŐK SZÁZADUNK FRANCIA LÍRÁJA A XX. század francia köl­tészete a lázadás korszaka, az egymást követő izmusok kora. A szimbolizmus je­gyében indul, s ez az új művészi élményeket adó irányzat az úttörő Baude­laire, Verlaine és Rimbaud versei után Stéphane Mal­larmé költészetében eléri csúcspontját. Hanyatlása elősegíti a modernista áramlatok kialakulását. Az első, a l’art pour l’art és individualista szemlélettel szembeforduló irányzat az unanimizmus. Az egyéni helyett emberi csoportok, közösségek sorsának ábrá­zolására, azok kollektív lel­­kületének, érzésvilágának elemzésére törekedett, és pozitívan viszonyult a mo­dern valósághoz. Az egy­szerűséget és az intuíciót írta zászlajára, de nem hi­ányzott műveiből a szoci­ális pátosz sem. Miután az impresszioniz­mus visszahatásaként a képzőművészetben fellépő kubista irányzat is hatott a költészetre és Guillaume Apollinaire-rel az élen sok lírikust befolyásolt, az első világháború vérzivatara kö­­zepette 1916-ban a zürichi Voltaire kabaréban Tristan Tzara, Hugo Ball, Richard Huelsenbeck és Hans Arp részvételével megalakult a dadaista csoport. Dada hin­talovat, vesszőparipát je­lent. Mozgalmuk a nihiliz­must, minden elv, rend és szabály értelmetlenségét hirdette. Botrányokban bő­velkedő estjeik a polgár meghökkenését, a reklámot szolgálták. Tehetséges ve­zetőik hamarosan túlnőttek a dadaizmuson és különc­ködés nélkül is megállták a helyüket. A mozgalom teljes csődje ellenére is ha­tott a későbbi irányzatok­ra. Kétségtelen, hogy mind etikai, mind esztétikai szempontból a szürrealiz­mus volt az utolsó ötven év francia költészetének legjelentősebb eseménye. Ha napjaink francia lírájá­ra gyakorolt hatását vizs­gáljuk, megállapítható, hogy alig akad olyan költő, akire ne lett vol­na valamilyen hatással. A szürrealista alkotás cél­ja a gátlás nélküli ön­kifejezés, amit úgyneve­zett automatikus írással, az ötletek szabad asszociációja révén ér el. Nerval, Rim­baud, Apollinaire művésze­tét tekintik a szürrealizmus előfutárának. Mai fő kép­viselői Franz Kafka, Iones­co, Adamov, Beckett és mások. A szürrealizmus ér­deme, hogy hozzájárult az emberi lélek tudat alatti rétegeinek feltárásához, de szélsőséges szemléletmódja és kifejezési eszközei for­malista zsákutcába juttat­ták. Néhány haladó művész azonban a szürrealizmus egyes részeredményeinek felhasználásával eljutott a kor realista ábrázolásáig. A legjobb példa erre Eluard és Aragon költészete. Újabb, a szürrealizmus hatásához fogható irodalmi áramlat nem jelentkezett a mai francia lírában. A fia­talabb költők csoportosulá­sai nem terjednek túl­ az irodalmi társaságok kerete­in és nem produkáltak ki­emelkedő műveket. Még a lettrizmusnak nevezett új irányzat — mely szavak helyett a betűket és han­gokat tette a költészet alap­­bázisává — is elvesztette létjogosultságát, amióta kezdeményezői sem hisznek többé a botrány tartós ha­tásában. Inkább a szürrea­lizmus új hullámáról be­szélhetünk, amelyben a fia­talabb nemzedék egyéni módon használja fel ennek a nagyhatású irodalmi áramlatnak egyes eredmé­nyeit. Boldog Balázs Rovatvezető: Baranyi Ferenc JEAN TAR­DIEL Beszélgetés (Telve jóindulattal) Hogy érzed magad a földön? Jól — jól, jól.... köszönöm. Hát jól megy a kiskutyáknak? Óh istenem — igen — szépen köszönöm. Es a felhők? Vonulnak. Es a vulkánok? Füstölnek. Es a folyók? Tovább folynak. Es az idők? — elmúlnak. Es a telketek? — beteg, a tavasz túl buján zöldeit, sok salátát evett. Miskolczi Ottó fordítása A lány arca tele volt a kérdé­sek metszőpontjaival, a ta­gadások kemény egyenesei­vel, a töprengések köreivel, és a válaszok meredek szögeivel. Szótla­nul ült a feszes kávéházi bőrfotelban, mint egy rossz útkereszteződésben, ahol egész váratlanul egyszercsak már nem lehet bízni a jelzőtáblákban. Voltak pil­lanatok, amikor valósággal sürgette ma­gát, most mondhat valamit, sőt, most mondani kellene valamit a saját érdeke­iben — de egyelőre nem szólt. A férfi, aki a család rokona volt, időnként el-ellopva tekintetét a lány szépségéről, ki bámult a málladozó falak­kal körülzárt kávéházi udvarba, a fony­­nyadozó ecetfákra. Tudta, hogy alig tehet itt valamit, de nem térhetett ki a család kérése elől. A lányt figyelte. Azt várja, hogy rendesen szóljak hozzá, gondolta. A lány ekkor, mintha követte volna a férfi gondolatait, megszólalt. — A kerámiának most már befelleg­zett — mondta csöndesen, és a szem bá­natos sötétjében ott szomorkodott a bele­egyezés: nem lesz keramikus. — Ez na­gyon bánt. A férfi még mindig nem szólt. Arra az órára gondolt, amit szombaton a lány iskolájában töltött. Fárasztó és fénytelen óra volt. Enyhe, hódító festékszag úsz­kált az iroda levegőjében. Az igazgató­­helyettes, aki szabad idejében zsúfolt tájképeket festett, az ablaknál állt, és azt mondta udvariasan: Zsófi isko­lánk egyik legértelmesebb gyereke volt. Mindig számíthattunk rá. Az osztályában ő írta az év nagy dolgozatát, az övé volt egyedül csillagos ötös ... — Ne add föl! — szólalt meg a férfi bátorítóan. — Én föladtam —, mondta a lány ko­molyan. — Mást nem tehetek. — Még megtalálhatod a számításodat. — A tervezőknél? Mint formatizáló? — Ott is lehet csinálni valamit. — Lehetni lehet — húzta el a száját kesernyésen a lány — csak éppen távol esik attól, amit szerettem volna. A férfi súlyos és higgadt szavakat ke­resett magában, amilyeneket a családnak ígért. Úgy gondolta, legjobb volna feláll­ni, és ide-oda járkálni, mint egy ötven­éves emberhez illik, de érezte, hogy ak­kor semmiben se fog különbözni az igaz­gatóhelyettestől, aki zsúfolt tájképeket festett. — Tragikusan hangzik, amit mondasz — korholta a lányt. — Apa fogja fel tragikusan. — Apád csak azt akarja, hogy vond vissza a levelet, amit az osztályfőnöknő­­nek írtál, és kérj tőle bocsánatot. — Miért?­— kérdezte idegesen a lány. — Hazugságokat írtam abba a levélbe? A férfi bizonytalanul hunyorgott, mint a rövidlátók szemüveg nélkül. Az iskolá­ban szombaton elolvasta a bűnjelként iktatott levelet. — Nincsenek benne hazugságok. Ez igaz — mondta. — De apának egyszerűbb, ha bocsána­tot kérek. A férfi átkozta azt a gyönge pillanatot, amikor beleegyezett, hogy beszél a lány­nyal. Tízféle kifogást is találhattam volna, de én minden ostobaságot magam­ra vállalok, gondolta dühösen. E percben valósággal kiállhatatlannak­­ találta a család legtöbb tagját, a rokonok bizony­talansága haraggal töltötte el. Hányatott sorsú család, mindenki tele van tapaszta­latokkal, közben pedig a legegyszerűbb ügyekkel se tudnak mit kezdeni, egy­másra hárítják a felelősséget, gondolta bosszúsan. — Úgy kezdtem a harmadik osztályt, hogy most mindent beleadok — mondta a lány. A keze a pohár után nyúlt, amelyben volt még egy kevés limonádé. A keze az asztalon maradt. — Alig jár­tam egy hónapig iskolába, amikor három helyen eltört a lábam. Kórházban vol­tam, aztán otthon feküdtem. A téli szü­net előtt gipszelt lábbal besántikáltam az iskolába. Jegyem még nem volt. Beszél­tem a tanárokkal, mert fogalmam se volt, hogy mi lesz velem. A tanárok azt mondták, adnak két hetet, hogy bepó­toljam a fél év anyagát, és akkor lefe­leltetnek. Két hétig, mint az őrült, úgy tanultam. Aztán minden órán egyre tü­relmetlenebbül vártam, hogy feleltetnek. Nem tudtam, hogy mi lesz. Beszéltem az osztályfőnökkel, és kiderült, hogy ő nem is akar lefeleltetni. Szerinte jobb, ha nincs jegyem. Sok a hiányzásom, és nem fognak leosztályozni. Ne is kérjem, hogy feleljek .... Megfogadtam az osz­tályfőnöknőm tanácsát. A konferencián pedig úgy döntöttek, hogy leosztályoz­nak. Négyből elhúztak. Előző évben há­rom egész héttized voltam ... A férfi nem szólt. Azt gondolta, mennyivel igazságosabb volna, ha más ülne most a helyemben, mondjuk az apja. — A téli szünet után letörve kezdtem a második félévet — folytatta a lány. — Nem tudtam, hogy mi lesz? Magyarból egyedül írtam ötös dolgozatot. A négy elégtelen mellett én voltam az iskola KISZ kultúrfelelőse. Műsorokat szervez­tem, összekötőszövegeket írtam. Március­ban anyám bement az iskolába. Az osz­tályfőnöknő váratlanul nagyon dicsért, hogy kellemesen csalódott bennem, és mindenféléket mondott rólam, amiket még soha. Aztán közeledett az év vége, és én szóltam otthon, hogy úgy­ érzem, baj lesz. Nem tiszta nekem valami. Apa rámordított, hogy én egy taknyos gyerek vagyok, és különben is bármi lesz ve­lem, csakis én lehetek a hibás ... Nem panaszkodtam többet. Minek? Anyám áprilisban még egyszer bement az isko­lába. Azt mondták neki: elképzelhető, hogy matematikából problémák lehetnek. A matematika tanárnőnk adott is egy címet, hogy kihez járjak korrepetálni. Jártam is, rendesen. Aztán eljött az év vége, és nekem lett igazam. Matemati­kából a második félévben nem feleltem, csak egy hármas dolgozatom volt. Meg­buktattak. Fizikából megbuktattak. Né­metből megbuktattak. — Vagyis igazságtalanul? — kérdezte a férfi. — Nem akarom én a tanárokat bánta­ni. De azt hiszem, hogy nem ismerik a gyerekeket. Tulajdonképpen csak az az érdekes nekik, amit a jegyek mondanak. Az már nem nagyon izgatja őket, hogy milyen a gyerek? Mit akar a gyerek? Mire készül? Például a fizikatanár, amikor felhívott felelni, éreztem, hogy azt várja, hogy nem tudok semmit. Én meg zavarban voltam, és nem tudtam megszólalni. Pedig tudtam. Ez nagyon borzasztó volt. És itt egyes tanárokról van szó... Apa nem akarta, hogy a mű­vészetibe járjak. Én erőszakoskodtam, mert keramikus szerettem volna lenni. Rajzból végig ötös voltam. Kerámiából végig négyesem volt... Nem állítom, hogy matematikából és fizikából tudós vagyok. Mindig mondták, hogy többet foglalkozom a választott tárgyakkal, mint kellene. De matematikából és fizikából így se álltam bukásra. És, ha igen, ami­kor anyám év végén bent volt, miért nyugtatták meg, hogy legfeljebb mate­matikából lehetnek problémák? Miért?.... — Ezért írtad a levelet ? — Nem ezért — mondta a lány. A fal síkjából előtűnt az osztályfőnök­nő. Valósággal, mintha ott állt volna macskaprémes gallérjában, sárga madár­fejével az alacsony hegyoldal villasorai felé fordulva, mintha merő tévedés lett volna, hogy e percben a lapos főtéren áll a kávéház előtt, egyik lábáról a másikra nehezedve, mintha fárasztó gyaloglás után érkezett volna ide. Gyíkbőr táská­ját igazgatta, mely hosszú szíjon lógott le a válláról. Azt kérdezte: — Igaz, hogy a nagybátyádat kivégez­ték a nagy bányászsztrájk után? Zsófi biccentett.­­ — Igaz. — Az is igaz, hogy a felszabadulás előtt állandóan zaklattak benneteket a csendőrök? — Az apámat sokszor bevitték. Az osztályfőnöknő korholóan nézett a lányra. — Ezt sohase mondtad nekem . .. Zsófi, mintha mindent megértett vol­na egyetlen pillanat leforgása alatt, szo­morúan bámult a macskaprémes arcba. — Mondanom kellett volna? — kér­dezte. A lány a férfira pillantott, és nagyon szerette volna megmagyarázni, hogy­ most már lehetetlen összehasonlítani azt a percet, és ezt a mostanit. — Akkor nem jött ki egy értelmes szó a számon — mondta. — Nem tehettem mást, mint később leírtam, amit gondol­tam, és elküldtem neki. — Apád azt követeli, hogy kérj bocsá­natot — ismételte a férfi. — Most nem. — Majd később? — Majd később? — nézett meglepőd­ve a lány. — Azt mondtad az előbb, hogy most nem. — Most nem. — De talán majd később bocsánatot fogsz kérni. Mondjuk egy idő után. — Egy idő után? — kérdezte a lány meghökkenve, mintha az idő múlását ki­hagyta volna az elhatározásából. — Az idő megváltoztatja az embert — mondta a férfi, és örült, hogy ez eszébe jutot h lány sokáig hallgatott, csak né­ha pillantott fel a férfi rokonias arcára. — Lehet, hogy egy idő után bocsánatot fogok kérni — mondta végül. — Ez lehetséges.. . Miután tőlem senki se kér bocsánatot a történtekért, valaki­nek pedig csak meg kell kérnie valakitől, azt a bizonyos bocsánatot. Különben az apám hogyan köszönhet majd ezután az osztályfőnöknőnek, és ő hogyan fogad­hatja? ... S akkor egyszerre eleredt a lány köny­­nye. Szép csöndesen, zokszó nélkül és őszintén. Mintha búcsúzkodott volna va­lamitől. THIERY ÁRPÁD KÉRJ BOCSÁNATOT!... LYDIE OUTTIER Szerelem Ha — nem tudom, mikor — egy lovag szállana az esthomályon át, szélháton, hold­nyeregben, kengyelem lesz az éj ezer tűzcsillaga s tündérgaloppomat fehéren szállva kezdem, sarkantyúm, ivarjai, örömöm, paripája, és pajzsom lesz az ő ezüstös mosolya, patkó-ív fénylene az ajkam hajlatán s e patkó szerelmesen mellén dobbantana, az ujjak kardjai, a napsugár-paták, a fény-fortély által is sebzett harmóniák, a horzsolt szenvedés, a kék csodák varázsa piros-szerszámosan áradná­nak tovább, ha — nem tudom, mikor — egy lovas száll, suhan csillag-gerinceken, örvénylő vert aranyba, szép táltos­ tolldíszét megrázza majd lovam s — akár selyemsörényt — testünk boglyába rakja, a szél mohón ragad egyértelmű irányán, virágszál-ostorom üti a perceket, s köpenyként levetett egünknek hűvös árnyán kinyílt­ szájára én egy vérrózsát teszek. Baranyi Ferenc fordítása JEAN PÉROL Beforrad a láthatár Mily magány bőrünk alatt mily hajóraj fut belénk meg­­nyugovás felől halad s kifinomult kín felé megy vállainkban mint zokog éhes ujjakról az emlék érintésük fodrozott kőnek is lemosva szennyét mily talonba tett öröm ül le olykor asztalunkhoz parthomokba pendülőn hullt gitáron ujja futkos test csodája zárt alak láthatár zárul be rajta árnya szavaim alatt rejtező arcát befalja Baranyi Ferenc fordítása

Next