Magyar Ifjúság, 1969. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1969-10-10 / 41. szám
kapta magát, hogy nem tudja pontosan felidézni szülei arcát, hangját. Olykor kezébe került egy fénykép, de már nem sokat töprengett... Segített a nagymamának, aztán elrohant focizni... „Itt meglesz mindened..." Tíz év után a szülők hazalátogattak. Életkörülményeik ekkorra már rendeződtek. Az apa, a nyugat-német Fordcég tervezője nem is titkolta ellágyulását, amikor viszontlátta szép szál, megemberesedett fiát. István udvariasan tűrte, hogy ölelgessék. — Az első, amit éreztem az öröm volt, hogy viszontláthatom őket. Aztán — szégyellem —, de másként képzeltem ezt a találkozást. Nem így emlékeztem rájuk. Régen magasabbak voltak, fiatalabbak. Most meg, valahogy idegenek. Egy óra múlva már nem tudtunk mit mondani egymásnak. Kaptam tőlük egy Philips táskarádiót, meg egy inget. Megköszöntem és örültem amikor hazamehettem nagyanyámhoz. Szeretném, ha jól értene. Nem volt harag bennem, inkább csalódás. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni velük. Más világban élnek. Nem volt témánk. Ott állt köztünk az az év és úgy gondolom ők is érezték, hogy nem lehet áthidalni... Néhány hónap múlva egymást érték a levelek. A tartalmuk csaknem azonos: „Édes fiam. A gyermeknek szüleinél a helye. Jó módban élünk. Itt meglesz mindened ...” Jó tanácsok Életre szóló elhatározás, olyan kérdésben dönteni, hogy itt, vagy ott éljen az ember. István már az első hívó levél után összecsókolta a nagyanyját és azt mondta: — Aztán ne gondoldam, hogy itthagylak! Maradok és kész! Az ismerősöket, a rokonokat viszont valósággal lázbahozták a levelek. — Ne hamarkodd el — mondogatták, — ilyen lehetőséged nem lesz többé. Más a bizonytalannak is nekivág, neked meg ott a család. Ez nem hazaárulás. Természetes, hogy a fiú vágyódik a szülök után. És az életszínvonal! Az is egy szempont. Apád azt írja, összeköttetése van a Bauer-cégnél, bármikor elhelyezhet kutatóvegyésznek! Még a nevelőintézet tanára is megkockáztatta: — Nem mintha rá akarnálak beszélni, de mégiscsak a szüleid ... A nagymama hallgatott. Legjobb barátja azt mondta: — Óriási marha vagy, ha kimegy! Ismerlek jól. Azt a bulit nem neked találták ki. Mért mégsem? István itthon maradt. Pedig itt — egyelőre — még korántsincs meg mindene. Nappal a Humán Oltóanyagtermelő és Kutató Intézetben dolgozik 160á-ért és évkihagyással idén érettségizik. Szeretne egyetemre menni. Hogy miért mondott nemet szüleinek? —■ Nem könnyű ezt elmondani, mert irtózom az ünnepi szövegektől. Azt természetesnek tartottam, hogy nem hagyom magára hetvenéves, beteg nagyanyámat. De ez a döntésemben csak húsz százalék. A többi nyolcvan, az már nyomósabb, önzőbb indok. Hogy magyarázzam meg, hogy ne tűnjön szentimentálisnak? Én itt reggel ötkor jókedvűen ébredek. Jó bemenni a laborba, szeretem a társakat, a munkát. És most ne tartson nagyképűnek! Kis pont vagyok, de nagyon tetszik, ami körülöttem történik. Az új mechanizmusban is sok a fantázia. Bár a vezetők egy része nem mer élni a lehetőséggel, de minden idő kérdése. Úgy érzem, nekem itt a helyem. — Lehet, hogy odakint azonnal pénzes álláshoz segítene apám összeköttetése. De nem okoz örömet a pénz ott, ahol idegen az ember és a szülőknél is csak vendég lenne. Nem, nem haragszom anyámékra, hogy itthagytak, csak megértettem, hogy valaminek vége. Én ide tartozom, ők meg már oda. Itt ha valakinek rálépnek a lábára a villamoson, az magyarul hőbörög. Hülye példa, de így van valahogy. Mindenesetre érezni könnyebb ezeket a dolgokat, mint megfogalmazni. Fotó: Kotroczó három évesen elvált tőle, elhagyta őt a felesége, az első, nagy szerelme. Azóta elmúlt pár év, úgy tűnt, Tamás mindent kihevert. Egy fehérneműgyárban dolgozott. A sok sikerrel alig tudott itt betelni. Imádta a munkáját, dőlt hozzá a pénz, és az elismerés, egyik újítását a másik után fogadták el, anyagok ezer métereit takarította meg egy-egy ügy°s szabásmegoldással. Néhányat leskiccelt nekünk is, s mi csak ámultunk, mi minden ötlet van ebben a fiúban! így ment ez hónapokig. Akkor vett magának egy óriás motorkerékpárt, felvonult vele, bemutatta, s attól kezdve keresztül-kasul száguldozott az egész országban. Ha megjelent porosan, benzinszagot árasztva, tele volt útikalandokkal, s mi egész estéket derültünk végig az ő fantasztikus sztorijain. De akkor nem nevettünk, amikor bejelentette: „Gyerekek, ez az én igazi formám, maradok ennél a szakmánál, ingkészítő leszek, de maszek alapon !” Elképedtünk. Ez váratlan fordulat volt tőle. Csipkedtük, gúnyoltuk. Mindhiába. Két hét múlva beállított, hozta az esküvői meghívót és a lányt, akit a gyárban ismert meg és akit csak így mutatott be: — Gizi, a varrónők gyöngye, leendő feleségem és üzlettársam ... Soha egy percig nem mondtak új rögeszméjére: Tamás, jól teszed, ez neked való... A jó kis dumák veszekedésbe fulladtak, az új hobby már más volt, mint az előzők. Ebből a Tamásból már hiányzott az egészséges józanság. Szerezni akart! Szerezni, mindenáron! Sokat, mindent, egyszerre és türelmetlenül. Képzelete megtelt a leendő üzlettel, cégtáblát tervezett hozzá, nem is üzlet volt az már, hanem kacsalábon forgó „Mértékutáni blúz- és ingkészítő szalon”. Eljátszotta, hogy fogadja majd a testes urakat, a cingár soványakat, hogy szédíti őket az új fazonokkal, s hogy dől majd hozzá a pénz, ha a pesti utcán a külföldiek is felfedezik. Nem lehetett őt észretéríteni. Esküvőjük után elmaradozott. Nagyon hiányzott. Sokszor emlegettük. Aztán egyik nyári éjszakán nyitott ablaknál aludtunk. Azaz csak szerettünk volna aludni, mert egy motoros rohangált fel-alá az utcákon. Úgy dübörgött, hogy majd megsüketültünk . Ki lehet ez az őrült? — motyogtuk félálomban és becsuktuk az ablakot. Eszünkbe jutott Tamás is ... A motorról. Mi lehet vele? El kellene hozzájuk menni... Hajnal felé szűnt csak meg a zúgás, s mélyen elaludtunk. Reggel hétkor csengettek. Egy postásfiú expresszlevelet hozott, amelynek feladója Tamás volt. Ceruzával írt kusza sorok: „Nem tudok a szemetekbe nézni... Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége... Nem így akartam! Gizire vigyázzatok, Gizi nem tehet semmiről... Mire levelemet meglopjátok, már nem élek...” Úgy álltunk a levél felett, mint akiket fejbevertek. Ami történt, amit ezután megtudtunk, az rettenetes volt. A fehérneműgyárból, ahol dolgozott, motorkerékpárja ülése alá rejtve Tamás tizenkét alkalommal, összesen 24 férfiingre való anyagot lopott ki. Talán a maszek üzletbe szánta? A sokat tervezett pasztell színű polcokra? A rendészek észrevették, s mikor motorján ülve távozni akart, felszólították, hogy jöjjön vissza egy kis beszélgetésre. Ült a motoron — így mesélték a szemtanúk — nem szólt egy szót sem, csak nagyon elsápadt, gázt adott, és kirohant. Gizi műszakban volt, nem volt hová mennie. Ki más, ha nem ő motorozott akkor egész éjjel az utcánkban! A rendőri jelentés szerint azon az éjszakán, lakásuk közelében, egy, a Délipályaudvarról a Kelenföldi pályaudvar felé haladó vasúti sín mellett megállt, leállította motorkerékpárját, letette karóráját, mellé az iratait és a vonat elé vetette magát... " ★ Egy éve ennek, Tamást nem tudtuk elfelejteni... Tegnap összefutottunk Gizivel a Körúton. Egy magas, szőke fiatalemberrel jött velünk szembe. — Gizi... Szevasz Gizi... Mi van veled? — mondtuk zavartan. — Régen láttunk ... — A férjem. Bemutatom — nézett az idegenre, aki ott állt előttünk, Tamás egyik ruhájában. Megborzadtunk a látványtól ... Szörnyű, hogy a ruhák, a holmik, ezek a semmik, amelyek megszerzéséért annyian és annyi lázas igyekezetet áldoznak, egyszerűen túlélnek bennünket! Kocsis Éva : Itthon maradtak Az 1956-os esztendő után ugrásszerűen megnőtt az állami gondozottak száma. Sok volt az ilyen indok: „A szülők elhagyták az országot.” Azóta több mint tíz év telt el, s az akkor „nyűg kicsinyekből” gondolkodó felnőttek lettek. A távollevő szülőkben — akik 13 év alatt megfáradtak, megöregedtek — csaknem egyszerre szólal meg az időzített szülői szeretet. És a nagyfiút, nagylányt — aki talán már hasznukra is lehet — csábítják, hívják. A Kállai Éva utcai otthon nevelői számolni is alig győzik a gyerekeket, akik megmutatják a hívóleveleket. Egyiket Kanadába, a másikat Brüsszelbe hívják és jönnek a levelek Ausztriából, NSZK-ból, Svédországból, Svájcból. Mostanában sok szóbeszédet hallhatunk a disszidálásokról. Ismert művészek felejtkeztek kint, s a nyári turistacsoportokból is el-el marad, egy-egy ember. Elégedetlenségből, kalandvágyból, vagy meggondolatlanságból nekivágnak az ismeretlennek. Ezeket a gyerekeket szülő, „otthon” várná idegenben, s ők mégis — a hűtlen szülők helyett — az országot választották, amely hazájuk és amely segített felnevelni őket. „Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!” — írja sokat idézett költeményében Tompa Mihály. S. István egyike azoknak, akik nem tudtak szívet cserélni. Bedecs Éva