Magyar Ifjúság, 1970. január-április (14. évfolyam, 1-16. szám)
1970-03-27 / 12. szám
FORRÁS 11 Balkán fia Gencso Hrisztofov Az IBUSZ-szobát, amelyben Budapesten lakott elborították a könyvek. Éjjeliszekrényen, ágyon, asztalon, széken, mindenütt kötetek hevertek, Bede Anna, Ratkó József, Nagy László és a többiek versei, a Költők egymás közt, Dénes Zsófia Adykötete, egy bolgár nyelvű Magyar történelem, valamint folyóiratok az Alföld, a Napjaink, a Kortárs, a Tiszafáig minden mennyiségben. Gencso Hrisztofov a Balkán fia, a fiatal bolgár költő, óvatosan, féltőn helyezett át néhány kötetet a székről az asztalra, hogy hellyel kínáljon. Zordon, nagy hegyek tövében született, ahol a fehér házacskákat örökzöld fenyők őrzik, s ahol tizenkét éves korában versek írására késztette őt a táj, a falut átszelő patak, a réten kaszáló emberek látványa. A szófiai egyetemen orosz-bolgár szakon végzett, utána gimnáziumban tanított, majd Haszkovoba került, a megyei újság szerkesztőségébe. A versírást egy penne sem hagyta abba, mert — mint mondja: „írok, erről nehéz, szinte alig lehet beszélni, de nekem kell, nélküle már nem tudok élni." A beszélgetést magyarul folytattuk, meglepően jól beszéli nyelvünket. Sohasem járt magyar szakra, bár nyelvünkkel az egyetemen kezdett ismerkedni, magánszorgalomból. Először 1965-ben járt hazánkban, a debreceni nyári egyetemen, és 1966- 67-ben odahaza könyvből és a rádióból autodidakta módon szívósan tovább küszködött az ikes igékkel, összetett mondatokkal, tárgyas és tárgyatlan ragozással. 1967- ben saját költségén ismét visszatért hozzánk, majd harmadszor múlt év decemberében, az Írószövetség vendégeként. Három hónapig tanult és fordított nálunk, prózát és verseket egyaránt. Legtöbbet Ratkó Józseftől fordított, de próbálkozott többek között Radnótival is, s úgy tervezi, hogy a Költők egymás közt kötetből, minden fiatal költőtől átültet bolgárra néhány verset. A prózaírók közül Fejes Endre, Sarkadi Imre, Mocsár Gábor, Simonffy András és sok fiatal novellista írásainak fordításával foglalkozott. Van egy konkrét megbízása is a Plovdivban megjelenő Trákia című folyóirattól. A szegedi írókat, költőket kellett bemutatnia, ezért most március végén, amikor útra kelt, hogy két határon át hazatérjen, táskájában vitte a szegedi alkotók műveit, de már bolgárul. - Én még fiatal vagyok, kötetem nem is jelent meg Bulgáriában, csak folyóiratok közölték verseimet. Nem vagyok még igazából költő, csak szeretnék nagyon sok verset írni és fordítani is. Ezért tanultam meg többek között magyarul, nekem a fordítás nem üzlet, úgy érzem, ez a sorsom, így, és röviden ennyit vallott a munkájáról. Túlzott szerénysége miatt szinte alig sikerült az interjút elkészíteni. Egyszer azután felélénkült, s beszélni kezdett. Arról kérdeztem, merre járt hazánkban, mit csinált, hogy érezte magát? - Jártam gimnáziumokban, falukban, tanyákon, író-olvasó találkozókon, s ez nagy boldogság volt nekem. Ezek a találkozások az emberekkel, diákokkal az én legszebb ajándékaim, amiket hazaviszek emlékként Magyarországról. Csak egy példát hadd mondjak. Tiszaföldváron egész napot ott voltam, jártam az iskolában, a kollégiumban, s a gyerekeknek Bulgáriáról beszéltem. És ők hallgattak csillogó szemekkel, mert nem is velem, de az én hazámmal találkoztak. Ennek nagyon örültem és mindig jó, amikor eszembe jut. És nem is rólam kell írni a cikkben, hanem legyen az üdvözlet az embereknek, a gyerekeknek, akikkel találkoztam, akik között jól éreztem magam, s legyen nekik köszönet és üdvözlet az a néhány sor is, amelyeket itt olvashatnak tőlem, a verseimben. Az üdvözletet — a verseidet - Gencse, íme átadjuk mindenkinek. És szeretnénk még sokszor hallani rólad. Mátyás István FARKAS DEZSŐ: Naiv történet az autodidakták szerelméről (Ajánlom ezt az írást azoknak a tizennyolc—huszonéves fiataloknak, akik őszinte önkontroll után tükör előtt érzik magukat!) Volt egyszer egy fiú meg egy lány. B. T. sovány volt, ápolatlan és csúnya. Egész nyáron kijárt a térre, kibicelt a sakkozóknak. Anikó is sovány volt. Ápolatlan és csúnya, néha ő is elnézegette a sakkozókat a téren, de leginkább olvasgatott valamelyik padon. A nyár végén B. T. elmondtaAnikónak, hogy ő autodidakta és író akar lenni. Anikó ezen elcsodálkozott, és elmondta B. T.-nek, hogy ő is autodidakta, következésképpen ő is író lesz. Elhatározták, hogy egymásba szeretnek, és ezentúl együtt tanulmányozzák Sartre és Simone de Beauvoir tanait. Elhatározták továbbá azt is, hogy jobbra fordítják sorsukat, és dolgozni fognak. Mivel megfelelő iskolai vagy szakmai képesítésük nem volt, így B. T. segédmunkás lett az útépítőknél, Anikó pedig egy textilgyárban vállalt munkát. Kiderült, hogy egyáltalán nem csúnyák, sőt, ha B. T. rendesen megborotválkozik, és Anikó is jobban törődik magával, határozottan szépek. B. T. megígérte Anikónak, hogy a következő nyáron elviszi a Balatonra. Csónakázni fognak, miközben ő dalokat énekel majd a szerelemről. Anikó nem értette, hogyan fér össze a kettő: a gitárosi és az írói ambíciója B. T.-nek. B. T. Hemingwayre hivatkozott, akinek bokszolói, és más izgalmas ambíciói is voltak. Anikó megígérte B. T.-nek, ha valóban beváltja ígéretét, szülni fog neki egy gyereket, akinek éppen olyan szeme lesz mint B. T.-nek. Anikó, szülei szemrehányásai miatt kételkedni kezdett B. T. hemingwayi tehetségében, és mikor udvarolni kezdett nekiegy technikus, akinek 2600 fixe és főbérleti lakása volt a Nagymező utcában, határozottan kijelentette, hogy egyáltalán nem is hiszi el. Egy hónap múlva feleségül ment a technikushoz. Két év után találkoztam Anikóval. Sovány volt, ápolatlan és csúnya. Mondta, hogy a térről jön, ahol elnézte a sakkozókat. Hóna alatt B. T. megjelent kötetét szorongatva elsietett. 7Q|1214MAGYAR IFJÚSÁG HARMINC ELMÚLT NYARAM! Harminc elmúlt nyaram! Vak kiskutyák nagyanyám óriási kötényében. Ijedt kisbárány az ölemben élén a fehér nyájnak. Féktelen kisborjak szőlőhegyi kutaknál, réteken. Búzakereszt, gémeskutak szérűkön, szénás tenyéreken. Féltő anyai szemek. Súlyos apai tenyerek. Hajnalodjatok bennem, hajnalodjatok hazai mezők, balkáni hegyek! Termékeny barázdák, ébredő szelek. Kora hajnali harmatban fürdő virágok és füvek. Szédítő sziklás hegygerincek az éjszaka izzó csillagaival... Veletek vagyok én gazdag, így vagyok erős és így vagyok fiatal! VISSZHANG Ezen az éjen aludtam volna, lehet, ha nem nyomná ez a békés és viharos visszhang a lelkemet. Vonatok földje, millió állomás földje és folyók - robogó örömök, élő emberi bánat, siind ereimben csobogók . .. Aludtam volna, lehet, ha ilyen kíméletlenül, sebesen föl nem szökellnek s nem haltak volna meg bennem az idő másodpercei. Szikrák és hamueső. Hullámok - s tajtékzuhatag. Zengés és visszhang. A legelsőtől így értem el huszadik századomat! Most még hóhullás neszez. Most még cseng a poharak hangja. Most még csak pirkad ... Kezet rázok az éjszakai hótisztítókkal, buszvezetővel, kalauzokkal. Micsoda tiszta hóesés! Ó, tél és éj nyugalma. Ünnepi lárma, nevetés az éjszakába hullnak. Én is hófénybe merülök. Vajon örömöt jósol-e nekem, vajon békét, nyugalmat?! Király Zoltán fordításai . RUKNER PÁL: Csendélet írógéppel súcsforgalom az utcán. Kerülgetik az embereket, ez felmenti őket a beszélgetés alól. Nem bánja, néhány közhelynél egyebet aligha tudna most mondani a lánynak. A csendre vágyott, de acsend három nap után elviselhetetlen. Menekült előle, társaságot kívánt, és megint csak egyedül maradt. A lány, aki mellette lépked, idegen. A nevén kívül csak annyit tud róla, hogy kezdő festő, aki élete első kiállítására készül. Mi köze van hozzá? A lánynak van szüksége rá, hogy megmutassa a képeit, és előszót írasson vele a katalógusához. Régen került már ilyen kínos helyzetbe. Soha nem lelkesedett a muszáj dolgokért. Most már nem léphet vissza. Kénytelen megnézni a világmegváltó mázolmányokat. És ami ennél is roszszabb: írnia kell róluk. De valóban kell? Pinker ezt még soha nem tette vele. Szidja magában, mást nem tehet. És éppen most, amikor beszélni akart vele. Feleletet vagy legalább tanácsot kérni tőle. De beérte volna azzal is, ha csak a véleményét hallja. És mit kapott helyette? Ezt a festőpalámiát. — Itt vagyunk — sodródik mellé a lány. Sötét lépcsőház, csigalépcső. A lány sejtelmes árnyékként imbolyog előtte. Olyan valószínűtlennek tűnik, mint minden, mióta az asszony elutazott. Mire számíthat a műteremben? Nagy mesterek utánérzésére? Szertelen gondolatok szélsőséges képi megfogalmazására? A lány képei — eddigi magatartásából következően — az utóbbihoz állhatnak közelebb. — Elnézést a rendetlenségért — szabódik félszegen a lány, amikor beengedi az ajtón. — Nem számítottam látogatóra. Nem tesz semmit, mondaná, de a lány az előszobában megfogja a karját. — Megkérhetem, hogy üljön le itt, néhány percre? A műteremben minden a feje tetején áll. Holnapra ígérték, hogy elviszik a képeket. — Rendben — támaszkodik egykedvűen a gyékény előszobafalnak. Cigarettát keres a zsebében, de nem talál. Odalent a sarkon látott egy trafikot. Leszalad, vesz egy csomag cigarettát. Csendben távozik. Az ajtót nem csukja be egészen. A trafikban sokan vannak, várnia kell. Mire visszaér, az ajtó zárva. Most elmehetnék, villan át rajta, mielőtt ujja a csengő gombjára feszül. Aztán lemond róla. Még soha nem futott meg semmi elől. A lány arca vörös, de nincs kedve elemezni, mitől. — Azt hitte, megszöktem? — kérdezi, s mert a lány nem mond semmit, hozzáteszi. — Elfogyott a cigarettám. Leszaladtam a trafikba — mutatja is a bontatlan csomagot. A lány megkönnyebbülten sóhajt. — Megijesztett — ismeri be halkan, miközben ajtót nyit. Tágas, az egyik oldalon csupa ablakszoba. Körben, a falakhoz támasztva, képek. Képek a falon, a festőállványon. — Ez van — mondja nagyon szerényen a lány. — Főzök egy kávét — teszi még hozzá és választ sem várva magára hagyja. Izgul, ha nem is mutatja, állapítja meg magában. Azért vonult vissza. Vagy csak figyelmes? Az első mustra mindig olyan, mint az első csók: a harmadik felesleges. Lassan körbejárja a szobát. Szokása szerint elsőre nem időz egyik kép előtt sem. Csupán hangulatot keres bennük. Vagy még inkább: alkotójuk jellemvonásait. Hiábavaló kísérlet. A képekben nem leli azt a szeleburdi lányt, aki berobbant Pinker műtermébe. Újra kezdi a sétát. Ezúttal sem enged az önmaga számára felállított szabályból: akép a festő világával azonos. Egyszerű, tisztán felépítettkép: egyszerű és tisztán épített világ. Bonyolult, elmosódott, drámai fokozású kép: feloldhatatlan szenvedélyekkel teli világ. Színpompás virágcsendéletek. Nyugalom sugárzik róluk. Derű és melegség. Fiatalos formáktól duzzadó női aktok, erőteljes, fekete kontúrokkal körülhatárolva. Forrásuk őszintén emberi: gyönyörködés a fiatal női élet üde frisseségében. Kisvárosi utca. Az ajtók, ablakok, falak foltjaiban villódzó színek fénnyé válnak és ez a fény eloszlik a kép egész felületére. Derűs látásmód, gazdag érzelemvilág. Érződik ugyan Pinker hatása, de a vonalvezetés lágyabb, nőiesebb és modernebb is. — Ebben az utcában születtem — hallja maga mögött a lány hangját. Mikor jött be? Nem figyelt fel rá. — Hány éves vagy? — kérdezi, még mindig az utcaképet nézve, bár nem tudja, miért fontos ez neki. — Huszonnégy ... Most véleményt kellene mondania, de még nem tud és nem is akar. Soha nem ítélkezett könynyen, de ha egyszer már véleményt mondott, konokul kitartott állítása mellett. — Pinkei tanított a főiskolán? — fordul vissza és meglepődve néz végig a lányon. Egy egészen más Go da Vera áll vele szemben, nem az a hebrencs kamasz lány, aki garbóban és farmerban Pinkeinnél bemutatkozott. Egyszerű, fehér blúz, almazöld miniszoknya, hozzá egy árnyalattal sötétebb szandál. —• Tavaly végeztem nála ... Átkozottul csinos. Nem tudja magában tartani a véleményét. — Neked nem szabad nadrágot viselned! A lány ráfüggeszti vizsgálódó, figyelmes tekintetét. Nem pironkodik, nem is kérdez, csak csendesen figyelmezteti. — Elhűl a kávé. Suta csend telepszik közéjük. Ez is régen fordult elő vele. Csak hallgat, nem tud mit kérdezni a lánytól. — Mit szölthetek? — áll fel a lány, de leinti. — Inkább magadról beszélj. Az életedről. — Az életemről? — Mindegy, csak beszélj, ami éppen eszedbe jut. A kerekre tágult szemek árulkodnak, a lány nem érti kérését, de azért beszélni kezd. Közömbös, lényegtelen epizódokat említ az életéből. Nem szakítja félbe. — Nagyon sok babám volt. Nem játszottam velük. Rajzolni szerettem, összefirkáltam mindent, a könyveim szélét is. Apám szidott érte, nem tudom megbecsülni a könyveket. Neki nagyon sok könyve van. Mérnök és trösztigazgató. Jóképű férfi, ma is fiatalos. Otthagyta anyámat, de hozzám ragaszkodott. Hatodikos voltam, amikor a tanítónőm gyerekkiállításra küldött néhány rajzomat. Nyertem valamit, ez tűzbe hozta apámat. Mindent megvett, ami a festéshez kellett. Én meg abbahagytam. Már akkor sem szerettem, amit csak úgy kapok. Azt nem tudom becsülni semmire. Az első alkalom, hogy közbekérdez. — És a műteremlakás ? — Fontosnak tartja a lány szavát. — Ez volt az egyetlen dolog, amiben megalkudtam — ismeri be szégyenkezés nélkül a lány. — Elvégeztem a főiskolát, ez kellett, ezt nem tudtam visszautasítani. Már azért sem, mert a függetlenségemet váltottam meg vele. Apám addig mindenbe beleszólt. Most önálló vagyok... — Ez szép. De miből élsz? Miből tartod fenn a lakást? — Szőnyegterveket készítek. Jól megfizetik. Nincsenek anyagi gondjaim. Harmadikos voltam a főiskolán, ór mikor megkaptam az első rendelést. Nem az apám járta ki. Magam szereztem. Erre büszke vagyok. Már van harmincezer forintom a bankban. Szeretném visszafizetni az apámnak a lakást ... A személytelenség varázsa szertefoszlik. Már biztosan tudja, hogy a lány nem az, aki Pinkernél mutatta magát. A korához képest határozott, kiegyensúlyozott alkat. Tudja, mit akar. Képei azt bizonyítják: túljutott már az első útkeresésen. Ha még nem is teljes tisztasággal csendül ki a hangja, de a hang már az övé. Van mondanivalója, és azt is ki tudja fejezni a festészet nyelvén." Pályakezdésnek ez nagyon biztató. A felismerés megnyugtatja: anélkül, hogy feladná a művészetekről vallott elveit, megírhatja az előszót a kiállítás katalógusához. A lány közben mégis megtölt két poharat. — Ha már tegeződünk — mondja bizonytalanul. — Szervusz — mosolyog és észreveszi, hogy vakítóan fehér blúza csupa sejtetés. — Van írógéped? — Van. Miért? — hökken a lány. — Megírnám most. — Az előszót? — Arra kértél. Vagy nem? — Szerettelek volna, de ... — Pinker megelőzött. Ugyanaz. Az ő barátja az én barátom. Ül az írógép előtt, befűzi a papírt, rágyújt, közben arra gondol, ha innen hazamegy, újra magára marad az összkomfortos börtönben, ahová maga zárta be önmagát, vagy ahová az elvei zárták be őt. Hol követte el a hibát? A nyakasságával, amiért nem írta meg azt a hozsannázó cikket? Ha nem jön ez a lány, talán már tanácsot kapott volna Pinkertől vagy biztatást, hogy még mindent rendbehozhat. Ehelyett itt ül egy idegen lány műtermében, aki vitathatatlanul tehetséges és vonzó és nagyon fiatal és a képei jók, most mégsem jut az eszébe egyetlen épkézláb gondolat sem, pedig írnia kell, elvállalta, nem csaphatja be a lányt. Meredten bámul az üres papírlapra mindaddig, míg a lány alakját a képei váltják fel. Akkor ujjal erőteljesen zongorázni kezdenek a kerek billentyűkön. „Művésszé akkor érik igazán az ember, amikor megérti, megkeresi és megszereti társait, az embereket. Amikor hozzájuk szól, róluk beszél és arról a világról mond véleményt, amelyben él és embertársai élnek. Vajon Goda Vera eljutott már ide?” Már nem érdekli a lány, nem figyel rá, csak a képeiben él. Néha feláll, rágyújt, odaáll az egyik vagy másik kép elé, magában elemzi, radarként keresi a beléjük festett gondolatokat, s ha úgy érzi, rájuk talált, visszaül, folytatja az írást. Munka közben időérzéke nincs, nem tudja meddig dolgozik, csak a lámpagyújtásrakapja fel a fejét, de ez szerencsére egybeesik az utolsó mondatával. Félretolja az írógépet, összeszedi a teleírt papírlapokat, és nem lepődik meg, amikor a lány kávéscsészét tesz le az asztalka szélére. A fejével sem biccent, hogy köszöni, még nem oldódott benne az írás feszültsége. Néha belejavít a kéziratba, közben aprókat kortyol a feketéből, s nem veszi észre, hogy a lány figyelmesen nézi s csak arra vár, hogy felálljon. — Megdolgoztál érte — nyújtja az újra töltött poharat. Jólesik figyelmessége, mosolyogva koccint vele. Aztán átnyújtja az írást. — Tessék. És ne szidj az őszinteségemért. A lány nem tudja leplezni türelmetlenségét. — Elolvashatom? — Most már a tiéd. Megvárja, amíg leül és elmélyülten olvasni kezd, akkor csendesen kimegy. Csak a kapuban torpan meg egy pillanatra, ezt talán mégsem kellett volna, tűnődik, de nem fordul vissza, s hogy ezt később se tehesse meg, int az első üres taxinak. Behányja szemét, képek kavarognak benne. Pinker, Vera arca dereng fel egy pillanatra. Elmulasztotta, hogy beléjük kapaszkodjon. Talán, ha nem jön el Verától... Hogy mondta Pinker? Egy éjszakára dobd a sarokba minden gondodat. Maradnia kellett volna. A lány talán nem tiltakozott volna ellene. Szívességet tett neki. Éppen ez a bökkenő. Ha csak véletlenül futnak össze, úgy más. Más, de vajon mit old meg egy idegen lánnyal töltött éjszaka? Még soha nem futott meg semmi elől. Éppen most hagyná cserben az elveit? GYÖKEREK SZALAY EDIT RAJZA