Magyar Ifjúság, 1971. január-április (15. évfolyam, 1-18. szám)

1971-02-19 / 8. szám

Azaz: fel nem figyelt oda? Mert az utóbbi időben valaki, sőt valakik a dra­maturgiákon, lektorátuso­kon, szerkesztőségekben, kiadókban nem mindig fi­gyelnek oda, mi kerül a képernyőre, a mozilk vetí­tővásznára, a színpadokra, a könyvesboltok kirakatá­ba. Ez a figyelmetlenség (hogy szigorúbb szót ne használjunk) hovatovább munkastílussá avanzsál egynémely „kulturális mű­­hely”-ben, ritka preceden­sekből sorozatos előfordu­lássá burjánozva. S jólle­het a szándékosságnak még a gyanúját is félve említe­ném, nem tudok hinni a „csak figyelmetlenség", a „mindenki tévedhet” vagy a „nem dőlt azért össze a világ" feliratú mentőövek felszínen tartó képességé­nek vég nélküli szavatossá­gi idejében sem. Szellemjárás A televízió képernyőjén újabban különösen gyakori a szellemkép. Nem, ez nem műszaki eredetű hiba, bár bizonyos antennák jobb beállításával alighanem csökkenthető, sőt tartósan száműzhető is lenne. Ez a szellemképdömping ugyan­is egy szellemjárás kö­vetkezménye. Nevezetesen a szórakoztatás igényé­vel, a könnyűműfaj lenge leple alatt becsempészett, már-már klasszikussá me­revedő kispolgári ízlés — csúf, de tömör nevén a giccs — szellemei kísérte­nek mostanában azon a ké­kes fényben villódzó er­nyőn, amely e fekete-fehér produkciókat is képes ró­zsaszín, sőt lila érzelgős­séggel, álkonfliktusokkal és a kárhoztatott film-álom­gyárak „vívmányait’’ mai­vá, magyarrá, sőt, „szocia­listává” bűvészkedő „szto­rikkal” elárasztani. Sorol­­jam a példákat? Csak a te­levíziójátékok területéről: Vadnay László: Tévedni isteni dolog; Kállai István: Tündér voltam Budapes­ten; Pongrácz Zsuzsa: Bö­zsi és a többiek — Érett­ségi találkozó; ifj. Kalmár Tibor: A főúr a pokólban is főúr; más vetületiben, de nem kevésbé megté­vesztően és hibásan: a Koncz Zsuzsa-show a ma­ga képi halandzsáj­ával; a túlkombinált és túlérzel­­gős Dzseni-sztori; a kitűnő novellából egy rendezői félreértés révén rossz filmmé vált Holt idő; a regény ellen dolgozó Nyi­tott könyv adás Rákosy Gergely Tigrisugrás című műve kapcsán satöbbi sa­többi. Ki figyelt oda ezeknek a forgatókönyvére? Mert bármennyire igaz is, hogy a rendező egy film vagy televíziós játék igazi — és végső — alkotója, ezek a műsorok, művek már írott állapotban is rosszak, hi­básak, félresikerültek vol­tak, s ezt iá forgatóköny­vekből is meg lehetett vol­na ítélni. Ki nem figyelt tehát oda, hogy így, ilyen formában gyártásra és ve­títésre kerülhettek? Ellendrukk ? Néhány hete mutatta be a Katona József színház Raffai Sarolta Utolsó tét című színművét. Tehetsé­ges írónő, két előző darab­ja — Egyszál magam, Dip­lomások — vidéken került színre, s most fővárosi premierhez jutott. Nagy dolog, nagy tét — s vé­gül, ha kegyetlen is így kimondani: nagy bukás. Miért? Ment sem a darab témája, sem ahogyan ezt az írónő megírta, nem iga­zi drámai konfliktus ma már. Vagy le kellett volna beszélni róla, vagy segítő­készséggel együttdolgozni vele, hogy kivívott írói rangját — amelyet első­sorban társadalmi elköte­lezettségű, hiteles és szó­kimondó gondolataival szerzett — ne csorbítsa ez a gyenge mű. Vathy Zsuzsa ígéretes te­hetségű novellákkal, iro­dalmi riportokkal tűnt fel. Most megjelent egy kötete kiérleletlen, vázlatos írá­sok között néhány jó, igaz, „elkapott" alkotással. Ráért volna még várni, amint ráért volna még s kiadá­sa több fiatal elsőköny­ves novellistának, költő­nek. Az emberben berzen­kedik a gonosz kisördög: egynémely fórumokon nem azért nem figyelnek-e oda bizonyos gyenge, még nem közlésre-bemutatásra érett művekre, amelyek így, nyers állapotban aztán napvilágot látnak, mert el­lene drukkolnak egyes, ne­kik nem tetsző tehetségek­nek? ■ Kasszapanasz Szokás az ízlés-engedmé­nyek, a brettli-szintű szó­rakoztatás elleni kifogáso­kat hangoztatok elé dugni a főkönyvet. Hogy tudniil­lik, ha nem ezt adják, nem jön be a nép, nem telik meg a kassza, deficites a produkció, a létesítmény. Ilyen esetben én csak egy valamit nem értek: vajon komolyan gondolják-e az efféle „érveket” felsora­koztatók, hogy azok a mil­liók, sőt százmilliók, ame­lyeket az állam a filmgyár­tás, a színházak, a rádió és a televízió, a könyvkiadás szubvencionálására fordít, olyan egyszerű üzleti, vagy főkönyv-tételek, mintha azt egy üzem, gyár kapná? A kultúra nem üzleti szem­pontokhoz igazodó dolog, a szocialista művelődéspoli­tika nem kettős könyvelés kérdése. Itt nem kevésbé fontos „árut" „termelünk”, mint egy nép műveltségét ízlését, tudatát. Ez a dön­tő és nem a főkönyvi egyenleg — amely egyéb­ként ma már a rossz mű­vektől sem billen hely­re a bevételi lehetősége­ket nyújtó filmgyártásban vagy a színházakban, s méginkább közöm­bös a te­levízióban. Nem ártana tehát időn­ként éberebb őrködés a „műhelyekben”. A problé­­mátlan, rózsaszín, ál­mas, „szocialista giccs” ma gyak­ran könnyebben kap fóru­mot, mint a tartalmas, va­lóban élő konfliktusokat tartalmazó, a mai magyar valóság kérdéseit boncol­gató alkotások. Egy fran­cia új regényt vagy Ke­­rouacot, esetleg Ferlin­­ghettit utánzó regénynek simább az útja, mint egy jól megírt, fontos (netán munkás- vagy falusi témá­kat tartalmazó!), de hagyo­mányosabb megfogalma­zású könyvnek. Lenézik a bevallottan elkötelezett írót, költőt, képzőművészt, fil­mest, mintha nem lenne eléggé szobatiszta. Pedig csak nem eléggé sznob egyes — agresszivitásuk miatt hangadónak tűnő — pályatársuk szemében. Sajnálatos, hogy ezekre sem igen figyelnek oda azok, akiknek pedig éppen az odafigyelés volna a dol­guk. Emiatt aztán előfor­dul, hogy késő — vagy majdnem késő — a bánat, mint az egyik óráról a má­sikra a már kinyomtatott műsorról levett Kertész Ákos tv-játék, az Oda­­vissza esetében, amelyről az utolsó pillanatban (!?) derült ki, hogy gondolatai, mondanivalója nem képer­nyőre valók, politikánkkal nem egyezőek. Miért? Mert valaki nem figyelt oda? Mert nem tudta megítélni, mi az elvileg jó, helyes, és mi nem? Vagy hogy med­dig mehetünk el a „szá­munkra nem káros tenden­cia” értelmezésében? Nem vették volna észre — ez esetben, s más esetekben is —, hogy hol a határ az el­tűrés és az el nem tűrhető elvi-politikai liberalizmus között? Az elvi tisztázás, az őr­ködés persze nem utolsó­sorban a kritika feladata i­s lenne. Sajnos a lapok, fo­lyóiratok, szakközlönyök kritikai tevékenysége (bele­értve magunkat is) sok esetben alatta marad a kö­vetelményeknek és igé­nyeknek. Takács István ■ Késő bánatok SHAKESPEARE ÉS A XX. SZÁZAD Almos hétfő reggel. A színé­szek morcosak és fáradt arcúak. A Nemzeti Színház teremnyi háziszínpada lassan népesül be. Civil ruhás Montague-k és Capu­­letek, szolgák, „népség, katona­ság” fészkelődnek a fal melletti székeken. Rómeó és Júliát ját­szani hétfő reggel!!! Csak egy va­laki jár-kel, magyaráz, teljes lelkesedettséggel, felvillanyozott­­an: Major Tamás, a rendező. Erkélyjelenet: „Te is? Én is.” Major a szerepeket, a figurák lényegét magyarázza, értelmezi a színészeknek. Címeket ad egy­­egy szerepnek, egy-egy szituáció­nak. Rómeóhoz (a darab elején feltűnő Rómeóhoz) ez a „cím” illik: „hamleti melankólia”. Mer­­cutio címe: „Ne nyavalyogjatok, verekedjetek, hanem éljetek, a keserves intenit!” Mercutio végül is „abba hal bele, hogy annyira akar élni". (A rendező megjegy­zése.) Rómeó és Júlia első talál­kozása a bál után: „Mi történt?” És a híres-neves erkélyjélértetet így nevezte el Major: „Te is? Én is.” Te is felfedezted az életet? Én is. Te sem tudod kiüvölteni ezt a boldogságot? Én sem. Aztán a címek mögül előbuk­kan maga a történet. Elkezdődik a próba. Első felvonás, az első jelenetek. Két gyűlölködő csa­lád és a szembenálló rokonság, szolgák. Két tábor harcol, illet­ve harcolna egymás ellen, ha nem rettegnének a viszályt meg­szüntetni akaró herceg haragjá­tól. Tudjuk: feudális viszályko­dás. Tanultuk: ezzel a riasztó példával Shakespeare saját kora, Erzsébet korának központi ha­talmi rendszerét akarta támogat­ni. Major közbe-közbeszól. Egy­­egy mondattal, hasonlattal inst­ruálja a színészeket, világosítja meg a szituáció lényegét. És a próbát figyelő egyszer csak rá­döbben: ezen a parányi színpa­­don Shakespeare szavaival a XX. század második felének tör­ténelmét játsszák, dokumentum­drámát, a híradások, újságcikkek anyagából. Belfast, Közel-Kelet, Ellenőrző Bizottság Major a darab kezdésének ab­szurd alapszituációját magya­rázza: — A színen két Montague- és két Capulet-szolga. Egy­másra nyelvet öltögetnek, szit­kozódnak, csúfolkodnak. Ked­vük szerint egy jót verekedné­nek, minden lehetőségbe, kreált vagy valós ürügybe belekapasz­kodnak, de attól félnek, mit szól hozzá az „Ellenőrző Bizottság”. Hiszen megszületett az ENSZ- döntés a herceg személyében: „Ha még egyszer ... Olyan ab­szurd ez a szituáció, akár ma Bel­fastban a helyzet, amikor embe­rek halnak meg, mert az egyik katolikus, a másik protestáns. Hiszen abszurdum, hogy egy futballmeccsen emberáldozatokat követeljen az oktalan gyűlölkö­dés” — magyarázza Major. Major közbevetései, rendezői instrukciói során fokozatosan változik át a darab a klasszikus tragédiából valós aktualitássá. „De ezt csak úgy lehet megvaló­sítani — meséli a próba szüne­tében —, ha azt is tudom, mit gyűlölt, mit szeretett, mi el­len harcolt maga Shakespeare. Akkor tudom csak maivá és élő­vé alakítani az előadást. Enélkül üres, divatos aktualizálás marad a darab.” A rendező szerint egy előadás csak valamiért vagy vala­mi ellen születhetik. Külön­ben nem érdemes színházat ját­szani. Hogy miért születik ez a Rómeó és Júlia? Az életért, első­sorban a fiatalok életéért, akik élni akarnak ebben az abszurd, értelmetlen gyűlölettel és halál­lal terhelt világban, amelyet apáik, a felnőttek nemzedéke te­remtett számukra. A darab él­ni vágyásukat fejezi ki; a szere­­lem és gyűlölet harca, a világ­nak, az életnek a fiatalok általi újrafelfedezése. Átváltozások A vad kardcsörgetések, szó­párbajok zajában lábujjhegyen lopakodik be, némán ül le az ajtó közelében egy székre. Sze­me alig látszik az álmosságtól, haja fejére tűzött kódtömeg, a sö­tét pulóver, nadrág csak fokoz­za vékony esettségét. Kétségbe­esett erőlködéssel szívja a ciga­rettáját, láthatóan szenved at­tól, hogy most itt kell ülnie, s nemsokára rá kerül a sor, jön az erkélyjelenet. Szinte észre sem veszik: Törőcsik, a születendő Júliával vajúdva, megérkezett. Nem lehet szóra bírni, semmit sem tud mondani sem a szerep­ről, sem magáról. Retteg a fel­adattól, nem is érti, hogyan oszt­hatták rá. Aztán ő következik. Rómeó — Sztankay — (fekete, alacsony és vaskosabb a megszo­kott Rómeóknál) már sej­teni véli sziluettjét az erkélyablak­ban. Ki kell lépnie a fából, szék­ből összetákolt erkélyre. S egy­­szercsak, mintha most ébredne, de már Capulet Júliaként, ott áll, forog, hadar és nevet, vi­­háncol, szégyelli magát és fel­­lobbant friss szerelmét, már sze­ret és félt, vágyakozik, ravasz és furfangosan buta. Feldara­bolja a shakespeare-i szöveget, átformálja, érzi, láthatóan bele­pirosodik az arca a felismert ér­zésekbe, gondolatokba, indula­tokba, amelyeket most fedez fel magában mint Júlia. Mindezt Major így nevezte: „Te is? Én is.” Nem Globe, hanem Nemzeti A magyar közönség utoljára Zeffirelli filmjében találkozott Rómeóval és Júliával. Teenager Rómeó és Júlia játszott ebben a filmben, az igazi Veronában, az igazi erkély alatt. Major szerint nem szükséges Veronának játsza­ni a darabot, hogy igazán Shakes­­peare-hű legyen, hiszen Ve­rona ez esetben éppen csak any­­nyira téma, mint ahogy a Ham­­letben az, hogy ő dán királyfi. Csak színpadon lehet igazán megvalósítani Shakespeare gon­dolatait, elképzeléseit. A műfa­joknak, tragédiának és komé­diának, groteszknek olyan keve­redése jellemző minden Shakes­­peare-darabra (erre is), amely megköveteli az egyidejűséget, hiszen ebből táplálkozik. Pél­dául, miközben Capulet boldo­gan köszönti ébresztőzenével lá­nyát az esküvő reggelén, benn már mint halottat siratják Jú­liát. Vagy: miközben Capulet és Páris az esküvőt beszélik meg, fenn Rómeó és Júlia nászéjszaká­ja zajlik. Ezt csak shakespeare-i színpadon lehet megvalósítani. A Globe-ot persze nem akarják lemásolni, de funkciójában fel­tétlenül hasonlót építenek meg a Nemzeti színpadán is. Osztott színpad, jelzésszerű díszletek, olyan terek, ahol a jellemek, szi­tuációk szembeállításai megte­remthetők — ezek szükségesek ehhez az előadáshoz, meg a shakespeare-i világot megjelenítő színészek. ..A többit — mondja Major az V. Henrik prológusá­nak szavaival —, a fantáziátokra bízom!” Székely Gabriella KI FIGYELT ODA? Elegáns külsejű, hordozható, 4 sávos, 2 sebességű, tranzisztorizált készülék. OTP-hitelakcióban is! Kapható szaküzletekben és áruházak műszaki osztályán. FILM Kitörés Bacsó Péter elkötelezettsége az if­júságot érintő témák iránt nem új keletű. Korábbi filmjeiben Inkább a viselkedésformák és hangulatok ol­daláról igyekezett bemérni a fiatalok helyzetét. Új, színes filmjében, a Ki­törésben már pontosabb, körülhatá­roltabb, mondhatnánk „szociologiku­­sabb” nézőpontot keres. Egy mun­kásfiút állít a középpontba, látha­tóan azzal a szándékkal, hogy egy tipikus helyzetből fakadó tipikus ma­gatartást figyeljen meg. Laci a film kezdetén „dühös fia­tal". A társadalommal való összeüt­közésének pillanatában ismerkedünk meg vele: rendőrjárőr kíséri be egy lánnyal együtt „közszeméremsérté­sért”. Laci reakciója gyors: disszi­dálni akar. Elfogják, elítélik. Szaba­dulása után egy gyárban dolgozik. Megismerkedik egy lánnyal, Annával, aki bölcsészhallgató, és felmérést vé­gez a gyárban. Csak később derül ki, hogy az igazgató lánya. Lelkese­dik Guevaráért, apját bürokratának tartja, filozófusnak készül. Az isme­retségből szerelem lesz. Közben a gyár egyik mérnöke maga mellé ve­szi Lacit a számítóközpontba. A konf­liktust az robbantja ki, hogy a szá­mítógép egy csomó vezető állású ember munkáját fölöslegessé teszi a gyárban, s az érdekeltek harcot in­dítanak a mérnök ellen. Laci a tele­vízióban kiáll a mérnök mellett, ezért neki is mennie kell. Anna szakít a szüleivel és követi. A fiú bátyjának félig kész házába költöznek. Laci egy ideig sertéseket hizlal, egyre jobban elhagyja magát, és Anna is elhagyja őt, érte jönnek a szülei. A film vé­gén Laci találkozik a mérnökkel, aki egy másik gyár számítóközpontjában dolgozik, és most újra elhívja maga mellé munkatársnak. A lehetőségekről és a falakról, a fiatalok alkotóenergiáiról és az ener­giákat lefojtó erőkről, a munkásosz­tály vezető szerepéről és a forrada­lomról, karrierizmusról, beilleszkedés­ről, vezetőkről és beosztottakról, lá­zadásról és megalkuvásról szól a ki­törés. Egyszóval mindenről. Rengeteg részigazság van benne, számtalan ki­tűnő megfigyelésről tanúskodik Ba­csó Péter és Konrád György forgató­könyve. Bacsó fölényes mesterség­­ségbeli tudással rendezte meg, Zsom­bolyai János a tőle megszokott szín­vonalon fényképezte, a főiskolás Osz­­ter Sándor és a tehetséges Lendvai Katalin mindent megtesznek a sike­rért . .. És mégis ... Valami nyugtalanít bennünket a film végén. Nem is az, hogy a történet a tiszta szívű, de nyers­ darabos fiú, és az őt követő, majd elhagyó „összkomfortos lázadó” lány közismert száláról gombolyodik lefelé. Inkább attól van kellemetlen érzésünk, hogy a rendező ezúttal mintha túlságosan elfogult és részre­hajló lenne hőse javára. A példákat szaporíthatnánk. Nem azt várjuk per­sze, hogy Laci netán egy félelem és gáncs nélküli lovag legyen, de túl sokat követel, és túl keveset ad. És nem is mindig tisztességes. S ha mindezt nem tudja önmagáról, akkor a rendezőnek kellett volna megmagyaráznia neki. KOLTAI TAMÁS Tanmesék A televízióban életre hívták a tan­mesék divatját. Pedig nem célravezetők ezek a tan­mesék. A tanmesék természete már csak olyan, hogy nem a valóságot mutatják be, hanem elvi tételeket ál­lítanak fel, amiket erőltetetten fl­­luszrálni próbálnak. Közben azt is el akarják hitetni, hogy mindez mégis maga a valóság. Ami a legsajnálato­sabb: ezek az újra divatos tanmesék legtöbbször az ifjúságról szólnak. És van ezekben minden, csak éppen ma­ga az ifjúság hiányzik belőlük. Itt van például a legutóbb bemuta­tott, tévéfilmnek álcázott két tanme­se. A címadó Galambos Lajos-film, A nagylegény látszólag az ifjúság vé­delmében emelte fel hangját. Azt­­ az egyébként önmagában helytálló — tételt illusztrálta, hogy az ifjúság me­rev, maradi korlátok közé kényszerí­tése szükségképpen meghozza a ma­ga reakcióját, és a mindenáron való kitörés szándéka nemegyszer vég­leg tönkreteszi a fiatal egész életét. Ha a film erről szólt volna, nem is kellene vitatkozni vele. de a tételt ábrázolás helyett durván és köz­vetlenül bizonyította, és ezt is csak mesterkélt és irreális helyzetek és jelenetek sorával. Így végül is ön­maga visszájára fordult, és ahelyett, hogy a korlátokat felállítók és fenn­tartók felett mondott volna ítéletet, a fiatalokról állított elénk indokolatla­nul negatív képet. Ugyanígy nem érte el eredeti cél­ját Simon Emil Jelzőlámpa című filmje sem. Hiába akarta megértetni, hogy az önzés törvényszerűen vissza­üt, mivel ez a film sem ábrázolt, ha­nem szánkba rágta ezt a tételes igaz­ságot (még azon az áron is, hogy szereplőjének önleleplező magatartá­sát elfogadhatatlanul ostobának mu­tatta), gondolatai hatástalanul szét­­pukkadtak. Tanulság: nem lehet bün­tetlenül megfosztani a nézőket attól, hogy önmaguk jöjjenek rá a film mondanivalójára. BERSÉNYI IVÁN MAGYAR IFJÚSÁG 71/8

Next