Magyar Ifjúság, 1971. január-április (15. évfolyam, 1-18. szám)
1971-02-19 / 8. szám
Azaz: fel nem figyelt oda? Mert az utóbbi időben valaki, sőt valakik a dramaturgiákon, lektorátusokon, szerkesztőségekben, kiadókban nem mindig figyelnek oda, mi kerül a képernyőre, a mozilk vetítővásznára, a színpadokra, a könyvesboltok kirakatába. Ez a figyelmetlenség (hogy szigorúbb szót ne használjunk) hovatovább munkastílussá avanzsál egynémely „kulturális műhely”-ben, ritka precedensekből sorozatos előfordulássá burjánozva. S jóllehet a szándékosságnak még a gyanúját is félve említeném, nem tudok hinni a „csak figyelmetlenség", a „mindenki tévedhet” vagy a „nem dőlt azért össze a világ" feliratú mentőövek felszínen tartó képességének vég nélküli szavatossági idejében sem. Szellemjárás A televízió képernyőjén újabban különösen gyakori a szellemkép. Nem, ez nem műszaki eredetű hiba, bár bizonyos antennák jobb beállításával alighanem csökkenthető, sőt tartósan száműzhető is lenne. Ez a szellemképdömping ugyanis egy szellemjárás következménye. Nevezetesen a szórakoztatás igényével, a könnyűműfaj lenge leple alatt becsempészett, már-már klasszikussá merevedő kispolgári ízlés — csúf, de tömör nevén a giccs — szellemei kísértenek mostanában azon a kékes fényben villódzó ernyőn, amely e fekete-fehér produkciókat is képes rózsaszín, sőt lila érzelgősséggel, álkonfliktusokkal és a kárhoztatott film-álomgyárak „vívmányait’’ maivá, magyarrá, sőt, „szocialistává” bűvészkedő „sztorikkal” elárasztani. Soroljam a példákat? Csak a televíziójátékok területéről: Vadnay László: Tévedni isteni dolog; Kállai István: Tündér voltam Budapesten; Pongrácz Zsuzsa: Bözsi és a többiek — Érettségi találkozó; ifj. Kalmár Tibor: A főúr a pokólban is főúr; más vetületiben, de nem kevésbé megtévesztően és hibásan: a Koncz Zsuzsa-show a maga képi halandzsájával; a túlkombinált és túlérzelgős Dzseni-sztori; a kitűnő novellából egy rendezői félreértés révén rossz filmmé vált Holt idő; a regény ellen dolgozó Nyitott könyv adás Rákosy Gergely Tigrisugrás című műve kapcsán satöbbi satöbbi. Ki figyelt oda ezeknek a forgatókönyvére? Mert bármennyire igaz is, hogy a rendező egy film vagy televíziós játék igazi — és végső — alkotója, ezek a műsorok, művek már írott állapotban is rosszak, hibásak, félresikerültek voltak, s ezt iá forgatókönyvekből is meg lehetett volna ítélni. Ki nem figyelt tehát oda, hogy így, ilyen formában gyártásra és vetítésre kerülhettek? Ellendrukk ? Néhány hete mutatta be a Katona József színház Raffai Sarolta Utolsó tét című színművét. Tehetséges írónő, két előző darabja — Egyszál magam, Diplomások — vidéken került színre, s most fővárosi premierhez jutott. Nagy dolog, nagy tét — s végül, ha kegyetlen is így kimondani: nagy bukás. Miért? Ment sem a darab témája, sem ahogyan ezt az írónő megírta, nem igazi drámai konfliktus ma már. Vagy le kellett volna beszélni róla, vagy segítőkészséggel együttdolgozni vele, hogy kivívott írói rangját — amelyet elsősorban társadalmi elkötelezettségű, hiteles és szókimondó gondolataival szerzett — ne csorbítsa ez a gyenge mű. Vathy Zsuzsa ígéretes tehetségű novellákkal, irodalmi riportokkal tűnt fel. Most megjelent egy kötete kiérleletlen, vázlatos írások között néhány jó, igaz, „elkapott" alkotással. Ráért volna még várni, amint ráért volna még s kiadása több fiatal elsőkönyves novellistának, költőnek. Az emberben berzenkedik a gonosz kisördög: egynémely fórumokon nem azért nem figyelnek-e oda bizonyos gyenge, még nem közlésre-bemutatásra érett művekre, amelyek így, nyers állapotban aztán napvilágot látnak, mert ellene drukkolnak egyes, nekik nem tetsző tehetségeknek? ■ Kasszapanasz Szokás az ízlés-engedmények, a brettli-szintű szórakoztatás elleni kifogásokat hangoztatok elé dugni a főkönyvet. Hogy tudniillik, ha nem ezt adják, nem jön be a nép, nem telik meg a kassza, deficites a produkció, a létesítmény. Ilyen esetben én csak egy valamit nem értek: vajon komolyan gondolják-e az efféle „érveket” felsorakoztatók, hogy azok a milliók, sőt százmilliók, amelyeket az állam a filmgyártás, a színházak, a rádió és a televízió, a könyvkiadás szubvencionálására fordít, olyan egyszerű üzleti, vagy főkönyv-tételek, mintha azt egy üzem, gyár kapná? A kultúra nem üzleti szempontokhoz igazodó dolog, a szocialista művelődéspolitika nem kettős könyvelés kérdése. Itt nem kevésbé fontos „árut" „termelünk”, mint egy nép műveltségét ízlését, tudatát. Ez a döntő és nem a főkönyvi egyenleg — amely egyébként ma már a rossz művektől sem billen helyre a bevételi lehetőségeket nyújtó filmgyártásban vagy a színházakban, s méginkább közömbös a televízióban. Nem ártana tehát időnként éberebb őrködés a „műhelyekben”. A problémátlan, rózsaszín, álmas, „szocialista giccs” ma gyakran könnyebben kap fórumot, mint a tartalmas, valóban élő konfliktusokat tartalmazó, a mai magyar valóság kérdéseit boncolgató alkotások. Egy francia új regényt vagy Kerouacot, esetleg Ferlinghettit utánzó regénynek simább az útja, mint egy jól megírt, fontos (netán munkás- vagy falusi témákat tartalmazó!), de hagyományosabb megfogalmazású könyvnek. Lenézik a bevallottan elkötelezett írót, költőt, képzőművészt, filmest, mintha nem lenne eléggé szobatiszta. Pedig csak nem eléggé sznob egyes — agresszivitásuk miatt hangadónak tűnő — pályatársuk szemében. Sajnálatos, hogy ezekre sem igen figyelnek oda azok, akiknek pedig éppen az odafigyelés volna a dolguk. Emiatt aztán előfordul, hogy késő — vagy majdnem késő — a bánat, mint az egyik óráról a másikra a már kinyomtatott műsorról levett Kertész Ákos tv-játék, az Odavissza esetében, amelyről az utolsó pillanatban (!?) derült ki, hogy gondolatai, mondanivalója nem képernyőre valók, politikánkkal nem egyezőek. Miért? Mert valaki nem figyelt oda? Mert nem tudta megítélni, mi az elvileg jó, helyes, és mi nem? Vagy hogy meddig mehetünk el a „számunkra nem káros tendencia” értelmezésében? Nem vették volna észre — ez esetben, s más esetekben is —, hogy hol a határ az eltűrés és az el nem tűrhető elvi-politikai liberalizmus között? Az elvi tisztázás, az őrködés persze nem utolsósorban a kritika feladata is lenne. Sajnos a lapok, folyóiratok, szakközlönyök kritikai tevékenysége (beleértve magunkat is) sok esetben alatta marad a követelményeknek és igényeknek. Takács István ■ Késő bánatok SHAKESPEARE ÉS A XX. SZÁZAD Almos hétfő reggel. A színészek morcosak és fáradt arcúak. A Nemzeti Színház teremnyi háziszínpada lassan népesül be. Civil ruhás Montague-k és Capuletek, szolgák, „népség, katonaság” fészkelődnek a fal melletti székeken. Rómeó és Júliát játszani hétfő reggel!!! Csak egy valaki jár-kel, magyaráz, teljes lelkesedettséggel, felvillanyozottan: Major Tamás, a rendező. Erkélyjelenet: „Te is? Én is.” Major a szerepeket, a figurák lényegét magyarázza, értelmezi a színészeknek. Címeket ad egyegy szerepnek, egy-egy szituációnak. Rómeóhoz (a darab elején feltűnő Rómeóhoz) ez a „cím” illik: „hamleti melankólia”. Mercutio címe: „Ne nyavalyogjatok, verekedjetek, hanem éljetek, a keserves intenit!” Mercutio végül is „abba hal bele, hogy annyira akar élni". (A rendező megjegyzése.) Rómeó és Júlia első találkozása a bál után: „Mi történt?” És a híres-neves erkélyjélértetet így nevezte el Major: „Te is? Én is.” Te is felfedezted az életet? Én is. Te sem tudod kiüvölteni ezt a boldogságot? Én sem. Aztán a címek mögül előbukkan maga a történet. Elkezdődik a próba. Első felvonás, az első jelenetek. Két gyűlölködő család és a szembenálló rokonság, szolgák. Két tábor harcol, illetve harcolna egymás ellen, ha nem rettegnének a viszályt megszüntetni akaró herceg haragjától. Tudjuk: feudális viszálykodás. Tanultuk: ezzel a riasztó példával Shakespeare saját kora, Erzsébet korának központi hatalmi rendszerét akarta támogatni. Major közbe-közbeszól. Egyegy mondattal, hasonlattal instruálja a színészeket, világosítja meg a szituáció lényegét. És a próbát figyelő egyszer csak rádöbben: ezen a parányi színpadon Shakespeare szavaival a XX. század második felének történelmét játsszák, dokumentumdrámát, a híradások, újságcikkek anyagából. Belfast, Közel-Kelet, Ellenőrző Bizottság Major a darab kezdésének abszurd alapszituációját magyarázza: — A színen két Montague- és két Capulet-szolga. Egymásra nyelvet öltögetnek, szitkozódnak, csúfolkodnak. Kedvük szerint egy jót verekednének, minden lehetőségbe, kreált vagy valós ürügybe belekapaszkodnak, de attól félnek, mit szól hozzá az „Ellenőrző Bizottság”. Hiszen megszületett az ENSZ- döntés a herceg személyében: „Ha még egyszer ... Olyan abszurd ez a szituáció, akár ma Belfastban a helyzet, amikor emberek halnak meg, mert az egyik katolikus, a másik protestáns. Hiszen abszurdum, hogy egy futballmeccsen emberáldozatokat követeljen az oktalan gyűlölködés” — magyarázza Major. Major közbevetései, rendezői instrukciói során fokozatosan változik át a darab a klasszikus tragédiából valós aktualitássá. „De ezt csak úgy lehet megvalósítani — meséli a próba szünetében —, ha azt is tudom, mit gyűlölt, mit szeretett, mi ellen harcolt maga Shakespeare. Akkor tudom csak maivá és élővé alakítani az előadást. Enélkül üres, divatos aktualizálás marad a darab.” A rendező szerint egy előadás csak valamiért vagy valami ellen születhetik. Különben nem érdemes színházat játszani. Hogy miért születik ez a Rómeó és Júlia? Az életért, elsősorban a fiatalok életéért, akik élni akarnak ebben az abszurd, értelmetlen gyűlölettel és halállal terhelt világban, amelyet apáik, a felnőttek nemzedéke teremtett számukra. A darab élni vágyásukat fejezi ki; a szerelem és gyűlölet harca, a világnak, az életnek a fiatalok általi újrafelfedezése. Átváltozások A vad kardcsörgetések, szópárbajok zajában lábujjhegyen lopakodik be, némán ül le az ajtó közelében egy székre. Szeme alig látszik az álmosságtól, haja fejére tűzött kódtömeg, a sötét pulóver, nadrág csak fokozza vékony esettségét. Kétségbeesett erőlködéssel szívja a cigarettáját, láthatóan szenved attól, hogy most itt kell ülnie, s nemsokára rá kerül a sor, jön az erkélyjelenet. Szinte észre sem veszik: Törőcsik, a születendő Júliával vajúdva, megérkezett. Nem lehet szóra bírni, semmit sem tud mondani sem a szerepről, sem magáról. Retteg a feladattól, nem is érti, hogyan oszthatták rá. Aztán ő következik. Rómeó — Sztankay — (fekete, alacsony és vaskosabb a megszokott Rómeóknál) már sejteni véli sziluettjét az erkélyablakban. Ki kell lépnie a fából, székből összetákolt erkélyre. S egyszercsak, mintha most ébredne, de már Capulet Júliaként, ott áll, forog, hadar és nevet, viháncol, szégyelli magát és fellobbant friss szerelmét, már szeret és félt, vágyakozik, ravasz és furfangosan buta. Feldarabolja a shakespeare-i szöveget, átformálja, érzi, láthatóan belepirosodik az arca a felismert érzésekbe, gondolatokba, indulatokba, amelyeket most fedez fel magában mint Júlia. Mindezt Major így nevezte: „Te is? Én is.” Nem Globe, hanem Nemzeti A magyar közönség utoljára Zeffirelli filmjében találkozott Rómeóval és Júliával. Teenager Rómeó és Júlia játszott ebben a filmben, az igazi Veronában, az igazi erkély alatt. Major szerint nem szükséges Veronának játszani a darabot, hogy igazán Shakespeare-hű legyen, hiszen Verona ez esetben éppen csak anynyira téma, mint ahogy a Hamletben az, hogy ő dán királyfi. Csak színpadon lehet igazán megvalósítani Shakespeare gondolatait, elképzeléseit. A műfajoknak, tragédiának és komédiának, groteszknek olyan keveredése jellemző minden Shakespeare-darabra (erre is), amely megköveteli az egyidejűséget, hiszen ebből táplálkozik. Például, miközben Capulet boldogan köszönti ébresztőzenével lányát az esküvő reggelén, benn már mint halottat siratják Júliát. Vagy: miközben Capulet és Páris az esküvőt beszélik meg, fenn Rómeó és Júlia nászéjszakája zajlik. Ezt csak shakespeare-i színpadon lehet megvalósítani. A Globe-ot persze nem akarják lemásolni, de funkciójában feltétlenül hasonlót építenek meg a Nemzeti színpadán is. Osztott színpad, jelzésszerű díszletek, olyan terek, ahol a jellemek, szituációk szembeállításai megteremthetők — ezek szükségesek ehhez az előadáshoz, meg a shakespeare-i világot megjelenítő színészek. ..A többit — mondja Major az V. Henrik prológusának szavaival —, a fantáziátokra bízom!” Székely Gabriella KI FIGYELT ODA? Elegáns külsejű, hordozható, 4 sávos, 2 sebességű, tranzisztorizált készülék. OTP-hitelakcióban is! Kapható szaküzletekben és áruházak műszaki osztályán. FILM Kitörés Bacsó Péter elkötelezettsége az ifjúságot érintő témák iránt nem új keletű. Korábbi filmjeiben Inkább a viselkedésformák és hangulatok oldaláról igyekezett bemérni a fiatalok helyzetét. Új, színes filmjében, a Kitörésben már pontosabb, körülhatároltabb, mondhatnánk „szociologikusabb” nézőpontot keres. Egy munkásfiút állít a középpontba, láthatóan azzal a szándékkal, hogy egy tipikus helyzetből fakadó tipikus magatartást figyeljen meg. Laci a film kezdetén „dühös fiatal". A társadalommal való összeütközésének pillanatában ismerkedünk meg vele: rendőrjárőr kíséri be egy lánnyal együtt „közszeméremsértésért”. Laci reakciója gyors: disszidálni akar. Elfogják, elítélik. Szabadulása után egy gyárban dolgozik. Megismerkedik egy lánnyal, Annával, aki bölcsészhallgató, és felmérést végez a gyárban. Csak később derül ki, hogy az igazgató lánya. Lelkesedik Guevaráért, apját bürokratának tartja, filozófusnak készül. Az ismeretségből szerelem lesz. Közben a gyár egyik mérnöke maga mellé veszi Lacit a számítóközpontba. A konfliktust az robbantja ki, hogy a számítógép egy csomó vezető állású ember munkáját fölöslegessé teszi a gyárban, s az érdekeltek harcot indítanak a mérnök ellen. Laci a televízióban kiáll a mérnök mellett, ezért neki is mennie kell. Anna szakít a szüleivel és követi. A fiú bátyjának félig kész házába költöznek. Laci egy ideig sertéseket hizlal, egyre jobban elhagyja magát, és Anna is elhagyja őt, érte jönnek a szülei. A film végén Laci találkozik a mérnökkel, aki egy másik gyár számítóközpontjában dolgozik, és most újra elhívja maga mellé munkatársnak. A lehetőségekről és a falakról, a fiatalok alkotóenergiáiról és az energiákat lefojtó erőkről, a munkásosztály vezető szerepéről és a forradalomról, karrierizmusról, beilleszkedésről, vezetőkről és beosztottakról, lázadásról és megalkuvásról szól a kitörés. Egyszóval mindenről. Rengeteg részigazság van benne, számtalan kitűnő megfigyelésről tanúskodik Bacsó Péter és Konrád György forgatókönyve. Bacsó fölényes mesterségségbeli tudással rendezte meg, Zsombolyai János a tőle megszokott színvonalon fényképezte, a főiskolás Oszter Sándor és a tehetséges Lendvai Katalin mindent megtesznek a sikerért . .. És mégis ... Valami nyugtalanít bennünket a film végén. Nem is az, hogy a történet a tiszta szívű, de nyers darabos fiú, és az őt követő, majd elhagyó „összkomfortos lázadó” lány közismert száláról gombolyodik lefelé. Inkább attól van kellemetlen érzésünk, hogy a rendező ezúttal mintha túlságosan elfogult és részrehajló lenne hőse javára. A példákat szaporíthatnánk. Nem azt várjuk persze, hogy Laci netán egy félelem és gáncs nélküli lovag legyen, de túl sokat követel, és túl keveset ad. És nem is mindig tisztességes. S ha mindezt nem tudja önmagáról, akkor a rendezőnek kellett volna megmagyaráznia neki. KOLTAI TAMÁS Tanmesék A televízióban életre hívták a tanmesék divatját. Pedig nem célravezetők ezek a tanmesék. A tanmesék természete már csak olyan, hogy nem a valóságot mutatják be, hanem elvi tételeket állítanak fel, amiket erőltetetten flluszrálni próbálnak. Közben azt is el akarják hitetni, hogy mindez mégis maga a valóság. Ami a legsajnálatosabb: ezek az újra divatos tanmesék legtöbbször az ifjúságról szólnak. És van ezekben minden, csak éppen maga az ifjúság hiányzik belőlük. Itt van például a legutóbb bemutatott, tévéfilmnek álcázott két tanmese. A címadó Galambos Lajos-film, A nagylegény látszólag az ifjúság védelmében emelte fel hangját. Azt az egyébként önmagában helytálló — tételt illusztrálta, hogy az ifjúság merev, maradi korlátok közé kényszerítése szükségképpen meghozza a maga reakcióját, és a mindenáron való kitörés szándéka nemegyszer végleg tönkreteszi a fiatal egész életét. Ha a film erről szólt volna, nem is kellene vitatkozni vele. de a tételt ábrázolás helyett durván és közvetlenül bizonyította, és ezt is csak mesterkélt és irreális helyzetek és jelenetek sorával. Így végül is önmaga visszájára fordult, és ahelyett, hogy a korlátokat felállítók és fenntartók felett mondott volna ítéletet, a fiatalokról állított elénk indokolatlanul negatív képet. Ugyanígy nem érte el eredeti célját Simon Emil Jelzőlámpa című filmje sem. Hiába akarta megértetni, hogy az önzés törvényszerűen visszaüt, mivel ez a film sem ábrázolt, hanem szánkba rágta ezt a tételes igazságot (még azon az áron is, hogy szereplőjének önleleplező magatartását elfogadhatatlanul ostobának mutatta), gondolatai hatástalanul szétpukkadtak. Tanulság: nem lehet büntetlenül megfosztani a nézőket attól, hogy önmaguk jöjjenek rá a film mondanivalójára. BERSÉNYI IVÁN MAGYAR IFJÚSÁG 71/8