Magyar Ifjúság, 1971. május-augusztus (15. évfolyam, 19-35. szám)

1971-06-25 / 26. szám

BESZE IMRE BÁRÁNY JÁNOS Ballada, anyámról Az én születésem - az ő szenvedése az első sírásom - az ő nevetése az első lépésem - az ő vidám tánca az első szál hajam - az ő idő-tánca az én gyermekkorom a fiatalsága bimbódzó virágom — hervadó rózsája a fiatalságom - az ő öregsége az én öregségem - az ő temetése az én sóhajtásom - a szivszaggatása a sebesülésem - a szivszakadása a káromkodásom — szerencsétlensége a boldogulásom - az ő reménysége Az én bátor hitem az ő imádsága fabrikált kis versem - az ő szent zsoltára távoli levelem - az ő bibliája a megjelenésem - váratlan csodája. SZILÁGYI ÁKOS Nyár van hanem II Június 25-én este 7 órakor négy fiatal Forrás-szerző mutatkozik be az Ifjúsági Parkban. Akit érdekel az irodalom, ne­ hagyja el szünetben a tánchelyet, s szenteljen félórányi figyelmet Bárány János, Besze Imre, Köves József és Szilágyi Ákos műveinek. Ga­rantáljuk, hogy nem fog csalatkozni! S hogy ez nem csak felelőtlen fogadkozás részünkről, bizonyítsa a négy fiatalember itt közölt néhány alkotása. Nyár van. Körülöttem fáznak a falak. Csak nézem a korsót ivás helyett. Számba szelídül a tétova falat, Csorranásig bűvölöm a tejet. Ülök nyakamra tekert némasággal, Tenyeremben tűnődik a kenyér, A kanál kínlódva mosolyog, lássam , körülnyalatná magát, de fél. Kérdés az apákhoz Inasulok, csontosulok -Felesleg a pokolból Nyakam körül lopott hurok, „oly korban". Akad tenni, énekelni- Való elég -jól tudom, Mért lehet hát Én nem élek égrekelni, félúton? Sátrat verni asszonyarctól gyötörsz újra aludni rajtam áthegyő forradássá sebesedsz bennem felejtett mozdulattal behunyni kéred az ifjúságom hogy ne lássak és ne lásson senki engem a múlt tenyeréből csipegetni vigaszul a szerelmet mert ki érti ezt konokságom amit kilúgoz az idő bűneim számold ne kelljen ismét hazudni mert a halál nem csorbul szépíteni engem mert úgysem tudom a nyarat már átaludni a tenyeredben mint a márciusi hó látod ugye igy estelente néha vad vagyok a tűzről álmodni nyugalmat de hiába hallgatsz az éjjeli lányok is a csöndbe rohannak szesz-szagú derekuk jégverte kalász dőlj le a csontjaimra etess meg csókjaiddal kedves. ÖREG UDVAR HAÁSZ ISTVÁN RAJZA Jákob létrája. 14 731. fok Tisztelt szerkesztő elvtárs! Talán elnézését kellene kérnem, amiért most már hónapok óta nem ad­tam életjelt magamról, de nem teszem, mert ennek kizárólag ön az oka. Re­mélem, elhiszi, hogy nem lógtam, nem a munkát kerültem ez idő alatt. Is­merhet már, s tudhatja, hogy komo­lyan veszem az újságírói hivatást, egyesek szerint túlságosan is komo­lyan. Többen szóvá tették már előttem, hogy nem szabadna a napi munka kö­zepette oly igen törekedni az alapos­ságra, a tények mindenoldalú ismere­tére, miként én teszem. Igen, most már jómagam is kezdem belátni, hogy egy cikk, riport megírásához nem feltétle­nül szükséges a téma teljes megisme­rése, dehát — ezzel nyilván ön is tisz­tában van — az ember sok minden­nel szembeszegülhet, de önmaga lé­nyegével a legkevésbé. Bőbeszédű lettem? E riportutamnak köszönhető, amelyet ön szabott ki fel­adatomul, nem számolva lelkiismere­tességemmel és a megismerésbe vetett, filozófiailag is megalapozott bizalmam­mal. Nyugodt lélekkel nyújtanék ma már bármilyen hosszúra is minden írást, megtanulván utamon, hogy a legaprócseprőbb dolgoknak is végtele­nül sok mellékszáluk lehet, s mind fon­tos, mind közelebb vezethet a lényeg­hez.— csakhogy ettől még a lényeg tá­volodik mindig. Visszakanyarodom azonban az elejé­re, hiszen számolnom kell azzal, hogy ön még nem járt ezen a istenhez veze­tő létrán, s ezért tapasztalatokban sze­gényebb, tehát nem bírja még követni bonyolult — s egyre bonyolódóbb! — gondolatmenetemet.­­Egyébként mi­lyennek képzelné ön Jákob létráját? Nyilván pehelykönnynek és tükörsi­mának, amelyen lépkedni hasonló ér­zés, mint mondjuk egy vastag habszi­vacs szőnyegen! Nos közölhetem­ , a létra harmadosztályú, ócska fából ké­szült, s ráadásul éppen most húztam ki egy ronda nagy szálkát a tenyeremből S ez már a negyedik szálka, az előző­ket mikor leültem megpihenni itt, a 14 731-ik fokon, máshonnan húztam ki.) Tehát ön a kezembe nyomott egy olvasólevelet. Ez pontosan január 20- án történt — úristen, de rég volt! Bi­zonyos Keszkendi Andor írta, s azon méltatlankodott benne, hogy a Vörösi Aratás férfidivat áruházban vásárolt fehér lenvászon alsógatyájának nem elöl, középütt, hanem oldalt­­volt a slicce. Olvasónk az egészséges férfi­ember számára használhatatlan — de legalábbis sok kényelmetlenséget okozó — gatyát nyomban visszavitte kicseré­lés végett. Ekkor derült ki, hogy a Vö­rös Aratásban található minden egyes alsóneműnek hasonló hibája van, azzal a különbséggel, hogy míg a len- illetve kendervászon gatyák slicce a bal, a habselyem- és műanyag alsók slicce a jobb oldalra került. ön akkor felhívta figyelmemet a bírálat és a személyes felelősség fon­tosságára s felszólított, hogy keressem meg az alsóneműk hibájának okát és okozóját. Fölkerestem hát a férfidivat áruhá­zát, s az alsóneműosztály vezetőjének megmutattam olvasónk panaszlevelét. Az amúgy is pirospozsgás férfiú erre vérvörös színt öltött, s azt mondta: — Kérem, én csak azt árusíthatom, amit ide raknak elém. Az árukat álta­lában maga az igazgató szerzi be, ő nyilván többet tud mondani erről az ügyről... Zsebre vágtam a borítékot, és föl­mentem az igazgatóhoz. Amikor meg­hallotta, hogy a sajtótól van itt vala­ki, kávét és italt kért a titkárnőjétől, majd cigarettával kínált, s csak azután ült le mellém. Akkor vele is végigol­vastattam a levelet. Krákogott, majd rákezdte: — Tudja, itt kettős problémánk van. Az egyik a gatyapiac struktúrája. Mi két cégtől rendelhetünk: a Polacsek Jenő Fehérneműgyártól, és a tiszapár­­duci Nemzetközi Nőnap fehérnemű kisipari szövetkezettől. Mindkét válla­lat csak ezeket a típusokat gyártja már jó ideje. Ha híreim nem hamisak, azért mert kapacitásgondokkal küszködnek. Nomármost az a kérdés, rendeljünk-e, vagy inkább vállaljuk annak kockáza­tát, hogy férfi alsónemű nélkül marad­jon az ország. Gondolom érthető, hogy ez utóbbi súlyos morális és politikai következményekkel járhat. Volna az­tán még egy alternatíva ... Más szö­vetkezeteket kellene rábírnunk a szab­ványos alsónemű-sorozatok gyártására. Erre viszont jelenleg képtelenek va­gyunk, mert — és ez már a második probléma — a Tröszt nem engedélye­zi számunkra a beszerző státus létesí­tését, holott évek óta kérjük. Márpe­dig ennek hiányában, az amúgy is ag­gasztó létszámgondjaink közepette, képtelenek vagyunk új beszerzési pia­cot keresni. Ezt ön is beláthatja! Beláttam. Annál is inkább, mert az igazgatóban talpig becsületes, áldozat­kész és őszinte férfiút ismertem meg további beszélgetésünk során, amely­re most nem térek ki, mert nem tar­tozik szorosan a tárgyhoz. Szívem szerint akkor már visszaad­tam volna önnek a megbízatást. De lelkiismeretem nem engedte meg, mint ahogy azt sem, hogy egyetlen elmés glosszával lezárjam az ügyet. Gondot okozott, hogy innen ketté­vált az út. Az egyik ösvény a gyártó cégekhez, a másik a Tröszthöz veze­tett. Ahhoz, hogy az objektív okokat minden oldalról feltárhassam, mindkét utat egyforma becsületességgel kellett végigjárnom. Úgy éreztem, a Tröszt a könnyebbik csapás, hát azzal kezd­tem. Itt Svenyák Jenő munkaerő-gaz­dálkodási osztályvezető fogadott. Becsü­letes kék szemében a gondterheltség árnyéka ült. — Ismerem a problémát — mondta —, s higgye el, jómagam is szeretnék már pontot tenni az ügy végére. Hiszen az áruház panasza száz százalékig jo­gos. De mit tegyünk, ha az elavult lét­számszabályozó rendelkezések megvál­toztatása érdekében már évek óta hiá­ba ostromoljuk a minisztériumot? Következő lépcső: minisztérium. A főigazgató, akihez eljutottam, régi is­merősöm. Talpig igaz ember, legutóbb akkor írtam róla portrét, amikor har­madszor tüntették ki a Hős Életmentő címmel, mert kiemelt a zajló Ördög­árokból egy öngyilkosjelöltet. De to­vábbmegyek: e férfiú megkapta már érdemeiért a francia Becsületrendet, az etióp Kőoroszlán Érdemérmet, tulajdo­nosa a Krasznaja Druzsba kitüntetés­nek és a Herr Tüchtig arany fokozatá­nak is, hogy csak néhányat említsek el­ismeréseiből, jellemzésül. Mindezeken felül kellemes modor jellemzi, s nincs híján a szakmai tudásnak és szónoki képességeknek sem. — Nézze — mondta nagyon emberi hangon —, talán nem árulok el hadi­­titkot, ha megsúgom magának, hogy státuszügyi előadónkat, aki e kérdés­nek úgyszólván egyetlen hazai szakér­tője, fél éve behívták katonai szolgá­latra ... Mi többször kértük a felmen­tését, de hiába hivatkoztunk népgazda­sági érdekekre, hajthatatlanok marad­tak. Mondanám, hogy őket kérdezze meg inkább, dehát a honvédelem állampol­gári kötelesség, s a katonai ügyeket ci­vilek nem is bolygathatják. Azt taná­csolom, munkatársunk leszereléséig maga se foglalkozzon a témával. Hi­szen annyi, de annyi probléma vár még megoldásra! Csak a p példa ked­véért mesélek el egy egyszerű panaszt. Apró dolog, de a kis ügyeket is érde­mes kivizsgálni. Tegnap vettem egy alsónadrágot a Vörös Aratásban, és képzelje csak: oldalt van a slicce! Hát szabad ennek megtörténnie a technika századában? Ez volt első őszinte kétségbeesésem pillanata. Ha azt mondom, majd sírva fakadtam, enyhítem érzéseimet. Zsák­utca volt, a falig jutottam, vissza kel­lett fordulnom. (Gondolom, akkor már önnek is feltűnhetett szokatlanul hosz­­szú távollétem.) A másik út első állomása: Polacsek Jenő Fehérneműgyár. Az igazgató két­ségbeesetten tolta le nadrágját, mutatva, hogy nem kivételezett egyén ő sem, s kénytelen ugyanazt az oldalt slicces alsót hordani, amit hazánk minden férfiúja, akinek nem jutott eszébe tar­talékolni a hajdani normális gatyák árusítása idején.­­ Már a próbaüzemelésnél kiderült, hogy ezek az automata gatyagyártó gé­pek, amelyeket súlyos valutáért vásá­roltunk egy fejlett országtól, nevezete­sen Becsuánaföldtől, nem felelnek meg a követelményeknek ... Felordítottam: — Nem megyek Becsuánaföldre! Nem fogom néhány gatya miatt körül­utazni a világot! — toporzékoltam­­té­vesen, mert az ember nem önmaga irá­nyítja cselekedeteit, mint hamarosan ön is belátja). — Tegyünk inkább ren­det a saját portánkon! — Nyugodjék meg — fogta meg a vállam az igazgató —, én voltam ott. Tisztáztam a körülményeket. Kiderült, hogy ezek a gépek az ottani éghajlati viszonyok között tökéletesen működ­nek, tehát a Gépimpi, azaz a Gépipari Import Iroda alapos körültekintés és vizsgálat után vásárolta meg a gépsort. Az éghajlati tényezőkre ugyebár, sen­ki nem gondolt volna. Az a baj, hogy a mi időjárási viszonyaink között a műanyag sliccvágó szelepek elhajla­nak, s az alsóneműkön nem középre, hanem oldalra helyezik a vágást. Nem azért vagyok önnek legmegbíz­hatóbb riportere, hogy ennyivel meg­elégedjék. Rákérdeztem: — Dehát akkor hogyan lehetséges az, hogy az önök által gyártott ga­tyáknak bal, a Nemzetközi Nőnap KTSZ által készítetteknek pedig jobb oldalon van a sliccük? — Nagyon egyszerű a magyarázat — mosolygott az igazgató —, s megér­tése nem is kíván szakértelmet. Nos, a mi gyárunkban a gépek északról kap­ják a napfényt, az övékében pedig el­lenkező irányból, délről... — És mi történne, ha teszem azt, keresztben állítanák fel a gépeket, hogy a fényt kelet—nyugati irányból kapják? — Megpróbáltuk — legyintett kese­rűen az igazgató. — A sliccvágó szele­pek az égnek meredtek és a levegőt döfködték, mint a szuronyok a díszőr­ségen. Képtelen vagyok beletörődni a meg­­változtathatatlanba. Ha a természet át­alakítható — mint tavaly írtam kará­csonyi tudományos mellékletünkben —, ha rakétákkal tudjuk lövöldözni a hol­dat, meg kell birkóznunk néhány va­cak sliccvágó szeleppel! — Valami megoldásnak mégiscsak lennie kell! — mondtam. — Létezik is — így a válasz. — Ha a műhely alatt távfűtéses klímaberen­dezést fektetnénk le, s a hőmérséklet éjjel-nappal elérné a huszonöt fokot, a sliccvágó szerkezetek úgy szuperálná­­nak, mint kisbicska a szalonnában. Energetikusaink ragyogó módszert dol­goztak ki, sőt hozzá is kezdtünk a csö­vek lefektetéséhez, csakhogy ... Tessék! Megint egy csakhogy! Mire a csövek jó részét lefektették, kiderült, hogy itt a legszabályosabban működte­tett távfűtés sem fűt, hanem ellenkező­leg, fagyasztja a vizet. Hogy miért? A Kiskazánszerelő Vállalat szakemberei fordítva szerelték be a kazánház fűtő­­berendezését. Részletezzem tovább? Szerkesztő elvtárs, esküszöm, megint könnybe lá­bad a szemem. Igazi kálváriám ugyan­is csak most kezdődött. Mert elmentem a kiskazánszerelők­höz. Objektíven elemezték a helyzetet. Bebizonyították, hogy nem ők a felelő­sek, hanem a főigazgatóság, amelyik e prototípusba csak ezt a beszerelési mó­dot engedélyezi. A főigazgatóság bebi­zonyította, hogy minden ügybuzgalma mellett sem tehet semmit a hibák ki­javítására, mert a minisztérium ... Nem, nem bírom idegekkel... A mi­nisztérium azért nem, mert a külföldi licenc... A külföldi gyártó vállalat a belpolitikai helyzetre hivatkozott. Elmentem én a belpolitikai helyzet­hez is. Akkor már makacs voltam, és elhatároztam, hogy fittyet hányva a gátló tényezők és objektív akadályok sokaságának, végére járok ennek a ga­tya-ügynek. A belpolitikai helyzet a nemzetközi helyzetre hivatkozott. A nemzetközi helyzet az ENSZ-re. A főtitkár közismert udvarias moso­lyával fogadott. Elmondta, hogy isme­ri a nemzetközi helyzetet. A megoldás azonban nem rajta múlik. Megköszön­te, hogy új aspektusból sikerült előt­te megvilágítanom a feszültségek sú­lyos témáját, s azonnal intézkedett, hogy az UNESCO mellett hozzanak létre egy szakbizottságot, amely hiva­tott felderíteni a nemzetközi helyzet hatását az illető kormány problémái­ra, különös tekintettel arra, hogy a kormány gondjai licencadó vállalaton, majd a magyar szakminisztériumon, s ezen továbbhaladva a főigazgatóságon, a kiskazánszerelőkön, a távfűtésen át hogyan hatnak ki a Polacsek Jenő Fe­hérneműgyár rendes tevékenységére, amely viszont komolyan befolyásolja a magyar férfigatyapiac struktúráját. Megértette, szerkesztő elvtárs? Félő, hogy nem. Félő, hogy ön is belezava­rodott e bonyolult sorokba, mint én is, a főtitkár is. De végül úrrá lettünk a helyzeten egy komputer segítségével, és sikerült megértetni az összefüggések lényegét. — Hol van hát a következő lánc­szem? — kérdeztem. — Kihez fordul­hatok, ha a világszervezeten sem mú­lik a dolog? Ki a felelős mindenért? Talán a jóisten? A főtitkárnak megcsillant a szemüve­ge. — Látja — mondta oly megnyugta­tó, halk hangon, mintha egy ámokfutót igyekezne csitítani —, ez könnyen le­hetséges ... Talán ő segíthet, vagy megmagyarázhatja e világ nevetséges bonyolultságát. Nem is köszöntem meg személyes jó­indulatát, pedig megérdemelte volna, hiszen láttam, hogy íróasztalán hábo­rús konfliktusok tömege vár megoldás­ra, s ő mégis szakított időt az én kér­déseim meghallgatására. Feldühödten kirohantam az épületből. Hogy hogyan kerültem ezután arra a bizonyos mezőre, amelyet átölelt a nyugtató napsugár, s hogyan kevered­­tem le a zöld gyepen, ezt már ne tőlem kérdezze, szerkesztő elvtárs. Végülis mellékkörülmény, kérem, tekintsen el tőle. Ha kielemezném, nyilván erről is megállapítanám, hogy kapcsolatban van az oldalt slicces al­sókkal, de — ne haragudjon! — ennek már nem néztem utána. Mert ahogy ott pihentem a kellemesen simítgató melegben, a szinte zenei csöndben, egy­­szercsak megláttam a LÉTRÁT. Kive­­hetetlen magasságokba vezetett, de szinte csábított, hogy elinduljak rajta fölfelé. Az ötezredik fok körül szárnyas an­gyalkákkal találkoztam, ők súgták meg, hogy a jóisten már vár rám oda­­fönt. A levélre tehát egyszer talán választ tudunk majd adni lapunkban. Ámbár el tudom képzelni, hogy még az isten alsónadrágjának is oldalt lesz majd a slicce. De ebben az esetben arra kérem önt, küldje vissza filozófiai bizonyít­ványomat az egyetemnek, mert a to­vábbiakban már nem tarthatok rá igényt. Ha odafönt esetleg találkoznék Kant­tal, majd váltok vele erről néhány szót. Amennyiben sikerül nyilatkozatra bírnom, számíthat az anyagra, szer­kesztő elvtárs. A MEGISMERÉS NEHÉZSÉGEI ÍRTA: KÖVES JÓZSEF 71/2614MAGYAR IFJÚSÁG

Next