Magyar Ifjúság, 1972. szeptember-december (16. évfolyam, 35-52. szám)
1972-12-29 / 52. szám
MEGVÁLTOZTATNI A VILÁGOT MI A DIPLOMÁCIA? Nem a lexikon szavaival felelünk a kérdésre, nem a görög terminológiából átvett francia diplomatic szó egyszerű magyarázatát akarjuk megfogalmazni, hanem e szó tartalmának változásait a történelmi évforduló kapcsán. Fél évszázada, 1922. december 30-án alakult meg a régi Oroszország helyén született hat szocialista államból és autonóm területekből a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége. Az SZSZSZR — cirill betűs rövidítésével CCCP — címere ma ott található mintegy 140 ország fővárosában, a szovjet nagykövetségek és külképviseletek bejárata fölött, de bolygónkon kívül is, a Holdon, Vénuszon. Ma már a Szovjetunió nélkül vagy ellenére, egyetlen lényeges nemzetközi kérdést sem oldhatnak meg a világon. És a szovjet államnak minden fontos nemzetközi problémáról — a leszereléstől kezdve a világűr békés felhasználásáig — világos és nyílt álláspontja fogalmazódott, amely egybevág a népek érdekeivel. Egykor a diplomácia a kiválasztottak, a hatalom birtokosainak féltve őrzött területe volt, amellyel azon munkálkodtak, hogy — Engels szavaival — egymásra uszítsák a népeket, egyiket a másik elnyomására használják fel és így gondoskodjanak az abszolút uralkodói hatalom fennmaradásáról. Egy neves angol diplomata, H. Nicolson írta, hogy „ez a szerencsétlen szó jelöli azt a különös képességet, amely jó értelemben a nemzetközi tárgyalások során tanúsított ügyességben, rossz értelemben pedig a hasonló ügyekben megnyilvánuló álnokságban jut kifejezésre”. Bármi módon is fogalmazzunk, a diplomáciának a szocialista szovjet állam adott új tartalmat, amikor születésének első óráiban, első külpolitikai okmányával, a békedekrétummal megszüntette a titkos diplomáciát. Azt, hogy az állam alapvető külpolitikai célkitűzéseit eltitkolja a nép elől. Azóta létezik kétféle diplomácia — az ellenségeskedéseket szító és igazolni próbáló imperialista külpolitikáé és vele szemben a népek összefogásán munkálkodó szocialista külpolitikáé AMIKOR 1934-BEN harminc állam javaslatára a Szovjetuniót felvették a Népszövetségbe, Litvinov, filmoperatőrök pergőtüzében kijelentette a szószéken: „A Szovjetek Köztársasága önmagában egy népszövetség! Kétszáz nemzet él itt együtt, békében egymással, őrizve nemzeti szokásaikat és hagyományaikat!” És ott ismételte meg a nemzetközi leszerelési konferencián már korábban előterjesztett szovjet javaslatokat a kollektív biztonságra. Akkor a Szovjetunió még egymagában küzdött diplomáciájával igazáért, a fenyegető fasiszta agresszió megfékezéséért, noha a diplomáciai elszigetelésére tett blokádkísérletek már korábban zátonyra futottak. A híres éjszakai „pizsamás tanácskozás” után, 1922. április 16-án, Szovjetoroszország és Németország képviselői — a népbiztosok tanácsát Csicserin képviselte — aláírták a történelmi jelentőségű rapallói egyezményt, amely rést nyitott a szovjetellenes imperialista fronton. „Ez megrázkódtatja a világot!” — kiáltott fel Child amerikai nagykövet a hír hallatán, amire megnyugtatták őt, hogy a világot még sok ilyen megrázkódtatás éri majd ... Németország volt az első tőkés nagyhatalom, amely elismerte a szovjet államot. 1924 februárjában de jure — jogilag is — elismerte a Szovjetuniót Nagy-Britannia, majd Olaszország, Kína, Franciaország, Japán és — a nagyhatalmak között utolsóként, 1933-ban — az Egyesült Államok. A SZOVJET DIPLOMÁCIA Lenin útmutatásait követte, nyílt és tiszta lapokkal lépett fel a nemzetközi küzdőtéren, valóra váltva, amit ő mondott: „Érteni kell az imperialisták közötti ellentmondások és ellentétek kihasználásához. Ha nem tartottuk volna magunkat ehhez a szabályhoz, akkor a tőkések örömére, mindnyájan már régóta lógnánk a fákon.” Csak így szakíthatta szét a szovjet állam az imperialista katonai és gazdasági blokádot. És az angol-francia szabotázsok ellenére, végül is ez a politika hozta meg a gyümölcsöket a szovjet kormánynak abban az igyekezetében, hogy a második világháborúban kiépült a Hitler-ellenes antifasiszta koalíció. Később — a koalíció felbomlása után — sorra kudarcot vallottak az imperializmus egybehangolt szovjetellenes akciói, Churchill 1946-os fultoni beszédében hidegháborút hirdetett, azonban ez éppen úgy megfeneklett, mint a „feltartóztatás”, majd a „felszabadítás” imperialista taktikája. A szocializmus világrendszerré vált — tizennégy országban felszámolták a kapitalizmust, s az imperializmus már nem tölt be uralkodó szerepet a nemzetközi kapcsolatokban sem. Fél évszázad szovjet külpolitikai és diplomáciai sikerének alapja: a szocialista világrendszer, s annak leghatalmasabb tagjának, a Szovjetuniónak politikai, katonai és gazdasági erőgyarapodása, a nemzetközi munkásmozgalom izmosodása és a nemzeti felszabadító mozgalmak kiterebélyesedése. Ez olyan háttér a szocialista világhatalom külpolitikájához, amivel szemben az Egyesült Államok 44 milliárd tonna TNT-nek megfelelő atomrobbanóereje sem elegendő. Franz-Josef Strauss, a bonni ellenzék vezére évekkel ezelőtt „Kihívás és válasz” című könyvében tette közzé ezt a gigászi számot, ami szerint a Föld minden lakosára 14 tonna, vagyis 140 mázsa amerikai TNT jut. Az úgynevezett Hirosima-indexből kiindulva, amely szerint „20 ezer tonna TNT-vel százezer halottat gyártottak, úgy — Strauss szerint — 28 millió TNT elegendő arra, hogy teljesen megsemmisítsék a kommunista uralmi szféra valamennyi lakott központját.” Hogy mégsem tették, az nem azokon múlott, akik elrendelték ennek az iszonyatos mennyiségű robbanóanyagnak a felhalmozását, hanem a kockázaton, az ellencsapás kockázatán. A Szovjetunió rendelkezik ma minden olyan eszközzel, amely az agresszor megfékezéséhez, elrettentéséhez szükséges. A NUKLEÁRIS ZSAROLÁS amerikai politikáját ezért váltotta fel, az erőviszonyokban bekövetkezett változások hatásaként, az a felismerés — de legalábbis ennek a felismerésnek érlelődése —, hogy a kapitalizmus nem állíthatja meg fegyverekkel sem a szocializmus előretörését a világban. Az a sarkalatos elv, ami szerint a szocializmus és a béke elválaszthatatlan egymástól — így tör utat magának a nemzetközi kapcsolatokban is. Az imperialistaellenes összefogás elve, párosulva a békés egymás mellett élés megvalósulására tett szovjet erőfeszítésekkel — ez tükröződik a második világháború utáni diplomáciai kezdeményezésekben is. Ez gyorsítja meg a lenini jövendölés valóra válását, hogy elérjük az időt, amikor a háború már olyan pusztító lesz, hogy lehetetlenné válik. A két társadalmi rendszer küzdelmében először tartalékba, majd az olvasztókemencékbe kerülhetnek a fegyverek. Ezt szolgálják az első egyezmények, amelyekre szovjet kezdeményezések vezettek: az atomsorompó, az atomcsend, az első SALT-megállapodás. A szocializmus, eszméinek fölényében bízva, békés körülmények között folytathatja a küzdelmet a társadalmi haladásért, a szocialista forradalom győzelméért. És a háború elkerülését szolgálja a kollektív biztonság megteremtéséhez vezető úton 1970- ben a szovjet—nyugatnémet szerződés, a szovjet—francia kapcsolatok elveit rögzítő 1971-es egyezmény, az 1972 májusában, Moszkvában, Leonyid Brezsnyev és Richard Nixon aláírásával ellátott nagy jelentőségű szovjet—amerikai megállapodás. Vagy, hogy a legutóbbi fontos eseményt említsük: ezt az utat fémjelzi a helsinki európai biztonsági konferenciát előkészítő tárgyalássorozott is FÉL ÉVSZÁZAD nemzetközi sikereinek eredményeként változik a világ képe szemünk láttára. Felsorolásához kötetekre lenne szükség. És a ma, a holnap küzdelmének programja is előttünk áll. Mindez szemünk láttára, a népek részvételével valósul meg. A külpolitika és a diplomácia immár nem a szűk uralkodó réteg fondorlatainak, az igazi problémákról való elterelésének és konfliktusok szításának eszköze — a szocializmus országai részéről. A küzdelem többek között azért is folytatódik, hogy mind kevésbé lehessen az az ellenfeleink kezében. Ehhez tesszük hozzá a magunk obulusait mi, magyarok is, együtt a szocialista közösség más országaival, Hogy közös erővel változtassuk meg a világot. Benn UTDAD # ____ Már egy órája repültünk a kis Jak—40-essel az olajfekete földű Tatárország felett. Kazányból, a másfél millió lakosú Tatár Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosából Almetyevszkbe, a szovjet „olajfővárosba” tartottunk. Hajnalokon, a látóhatár szélén vörösen bukott föl a nap korongja. — Haerlerte Kazánul — mondta hirtelen mellettem kísérőm, a tatár ifjúsági lap főszerkesztője. „Jó reggelt, Tatárföld!" — köszöntötte az új napot, s ez a mondat még sokéig visszacsengett fülemben. Amikor néhány nap múlva Bogulináról, az Almetyevszktől ötven kilométerre fekvő repülőtérről ismét magasba emelkedett repülőgépünk, már tartalmat kapott számomra is ez a szépen csengő mondat. Tízezer olajkút országa — Szorítson csak a markába egy csomó földet, meglátja, olaj serken abból is! — állította tréfásan Szalih Galimhanovics Batajev, a köztársaság Legfelső Tanácsának elnöke. — Naponta 279 ezer tonnát ad a 10 ezer olajkút. Számítsa ki, ez évente 102 millió tonnát jelent. Bakuban, amiről sokan úgy hiszik, hogy a korlátlanul feltörő olaj hazája, mindössze 17 millió tonna az éves „termés". Ez alig valamivel több a mienk 16 százalékánál. Még egyetlen adatot: minden negyedik tonna szovjet olaj a mi földünkről származik. Olaj és földgáz. Ez a két fogalom olyan mindennapivá lett ezen a vidéken, mintha a gazdagság, a kimeríthetetlennek tűnő kincsek birtoklása itt öröktől fogva megszokott volna. Pedig Tatárföld arányának létezését fél évszázada még éppen csak sejtették, a múlt század közepén pedig egyenesen lebecsülték. Lenin utasítására 1920-ban tudósok utaztak Kazányba, kutakat fúrtak, új módszerekkel keresték az olajat. És sikerrel. Ha akkoriban, a polgárháború viharai között nem is tudták nagymértékben kiaknázni, huszonhárom évvel később, az akkori tervek nyomán hozták felszínre az első tonnákat. A tatár olajkorszak 1946-ban kezdődött. A feltárást követő első három esztendőben mindössze 11 400 tonnát adtak a kutak, 1946—50 között már másfél millió tonnát, 1956—60 között 148 millió tonnát, a következő öt esztendőben 318,5 milliót, 1966—70 között pedig már 483 millió tonnát. A termelés rohamosan növekedett, s az idén május 14-én ünnepelték az egymilliárd tonna felszínre hozott olajat. Huszonkilenc esztendő alatt annyit termeltek, mint Bakuban 132 év alatt! Elavultak az útikönyvek Még utazásom előtt, itthon jegyeztem ki az 1914-ben kiadott Révai Nagy Lexikonból: „Kazán felületének mintegy 40 százaléka szántó, 7 százaléka legelő, 50 százaléka erdő. A kiválóbb mezőgazdasági termékek a rozs, árpa, kevesebb búza, köles, borsó, len, kender és mák. Az állattenyésztés jelentékeny, legtöbb a juh, a ló, kevesebb a szarvasmarha és sertés.” Az iparról ezt írták: „Ipara elég jelentékeny, számos a bőr-, szappan- és szeszgyár, fűrészmalom, harangöntő, élénk a háziipar is.” Szalim Galimhanovics Batajev mondta: „ A mi köztársaságunkat még nagyon sokan csak úgy tartják számon, mint az iparilag közepesen fejlett állattenyésztő területek egyikét. Az új útikönyvekben, lexikonokban ugyan már szólnak az épülő kámai autógyárról és körülötte az új városról — amelynek lakóit harminc, most alakult kolhoz fogja ellátni élelmiszerrel valamint a nyizsnyekamszki petrolkémiát kombinátról, óragyárunkról, műszer- és gépgyártásunkról. Egyvalami azonban mindig kimarad: megváltoztak az étkezési szokások. Most megkérdezhetni, miért fontos, hogy mit esznek a tatárok? Azért, mert a táplálkozás változása nagyjából tükrözi egy nép fejlettségének színvonalát. A barátság olajfolyója Minden változásnak, ami negyedszázad alatt ezen a vidéken végbement, mégiscsak az olaj a forrása. Olajfeldolgozó és petrolkémiai üzemek sora épült, körülöttük új városokkal, bennük a szovjet köztársaságokból idetelepült, negyven nemzetiségű lakossággal, őket is az olaj vonzotta, akárcsak annak idején Kalifornia telepeseit. A ma itt élő, dolgozó 50 ezer olajbányásznak egyötöde még nem töltötte be a harmincadik életévét. — Meddig ad olajat az almetyevszki föld? — kérdeztem a „TATNYEFT” Olajvállalat vezérigazgató-helyettesétől. Abram Garifovics Garifulin bizakodóan válaszolt: — A feltárás mai üteme szerint a kutak még mintegy 55—60 évig adnak olajat. Azután? A feldolgozó üzemeket összekapcsoljuk majd a tyumeni olajteleppel, amelynek gazdagsága az almetyevszkivel vetekszik. Ezért indul tőlünk a Barátság vezeték. A szivattyúállomás mögött egyszerű tábla jelzi a Barátság I. vezeték nulla kilométerét. Az ezüstösen csillogó csövek a föld alá bújnak, hogy valahol háromezer kilométerrel távolabb egy másik szivattyúállomáson ismét a felszínre bukkanjanak. Amikor a központi irányítóteremben jártam, a diszpécser asztala fölött még csak az 1-es számú vezeték állomásainak lámpácskái villództak. Néhány méterrel távolabb akkor szerelték a Barátság—II. olajfolyójának ellenőrző műszereit, Abram Garifovics mosolyogva mutatta az elektromos műszereken, a mini-komputeren a magyar cégek jelzéseit. — Itt láthatja, mennyire közös érdekeltsége a vezetékrendszer léte és működése valamennyi szocialista országnak — mondta. — Energiaforrása és nyersanyagbázisa a tatár olaj a csehszlovák, a magyar, a lengyel, az NDK- beli vegyiparnak. A második vezetékszál elkészültével még tovább bővülnek majd a fejlődés lehetőségei. Körüljártuk a telepet. Jó volt látni a szivattyúkon, az NDK-beli gyárak jelzéseit, a csehszlovák aggregátokat, a magyar vezérlőpultokat, s azt a harmóniát, ahogyan a különféle nemzetiségű berendezések irányítják, ellenőrzik az olaj folyó lassú lüktetését. Kicsit jelkép is ez a telep. — Haerlerte Kazánul — ez a mondat jött az ajkamra, amikor Bogulmáról ismét a magasba emelkedett a repülőgép. Tiszteletkört írtunk le az olajkutak felett, mielőtt végleg tovatűnt volna alattunk e kincset rejtő, szép vidék. Somfai Péter Föld alá bújnak az ezüstöt csövek, hogy háromezer kilométerrel távolabb ismét felbukkanjanak * A karányi Kreml Az almetyevszki új nemzedék MAGYAR IFJÚSÁG 72/52