Magyar Ifjúság, 1973. július-szeptember (17. évfolyam, 27-39. szám)
1973-08-24 / 34. szám
A házat elölről diófák sűrű lombsátra takarja. A kutya először lustán, aztán haragosan, gyors vakkantásokkal jelzi, hogy idegen közeledik. A helyszín: Somogyvár, Kossuth Lajos u. 62. A hátsó udvaron száz színben pompáznak a virágok. A szirmokon mézgyűjtő táncot járnak a méhek. Bent a hűs szobában álmosító félhomályban az akaratról beszél egy legény: Harangozó István. Huszonkét éves. Egy mondatot csupa nagybetűvel írtam a jegyzetembe. - ADDIG VAGYUNK EMBEREK, AMÍG AKARNI TUDUNK... Ez a huszonkét éves szakállas fiatalember nagyon tud akarni és nagyon akar élni. A minap húsz lépést tett az udvaron. Húsz igazi, emberi lépést, igazi lábak nélkül. Mindkét lábát amputálták. Az anya kicsi, és pirospozsgás arcú, nevető szemű. Elsírta már a könnyeit. Amikor a fia első műtétje volt, agyvérzés verte azágyhoz. Az apa köpcös és csendes. A doktorok a szívéről mondtak ítéletet. Mosolyogni már régen elfelejtett." Ha asszonya és fia valamin jót kacag, csak a ráncok gyűrűznek az arcán. Az anya kezdi: Szilveszter éjszakáján kezdődött, 68-ról 69-re virradóra. Barátaival volt a fiam, olyan vidáman, mint a csikók. Éjfélkor mindenki jót kívánt a másiknak és pezsgővel koccintottak a boldogító holnapra. Az én Pistámnak akkor kezdett el fájni a lába. Azt érezte, hogy fáznak a lábujjai. De akkor még nem gondoltunk semmi rosszra. Azt hittük, hogy tényleg csak fázik, mert az úton jeges hó volt, és egy papírvékony talpú cipő annyi idő alatt átázik, amíg három sóhajt ereszt az ember. A sóhajok szinte egymástól kapnak szárnyakat. A fiú hosszan és mélyen, az apa levegő után kapkodva, az anya elfúlva sóhajt. - Háromszor szültem. Ez a fiam a legjobb tanulók közé tartozott, itthon az iskolában, és Csepelen, a szakmunkásképzőben is. Jeles volt a lelkem, s ha nem ilyen huncut-vidám, talán mindig kitűnő lehetett volna. Csak három hónapig dolgozott. Negyvennyolc órával a tizennyolcadik születésnapja előtt műtötték először. Jószívű ember volt a doktor, ezzel is erőt akart adni neki. Most tett volna júniusban érettségi vizsgát a fonyódi gimnáziumban, de áprilisban az érszűkület visszaparancsolta a pesti kórházba. És húsz hónappal az első után elvesztette a másik lábát is. Úgy fog kezet, hogy az ember satuban érzi a markát. Amikor végzett a csepeli szakmunkásképző intézetben, a MEZŐGÉP lengyeltóti gyáregységében lett géplakatos. Összesen három hónapig állt a pad mellett. Azután jöttek a műtétek. Bejáró dolgozó volt, hazatérése után szülőfaluja KISZ-alapszervezetének vezetőségi tagjává választották. Pofonokat bőven osztogatott neki az élet. Előbb az apa, majd az „édesmama” lett rokkantnyugdíjas. Bátyjával, Jóskával együtt tudott és akart vigaszként mellettük állni, így tanult meg akkor is nevetni, amikor a keserűség csak könnyeket csal az ember szemébe, és a férfivállakat is úgy tudja rázni a zokogás, mint az enyhe szél a HÚSZ LÉPÉS Az elsőnél káromkodni akart; a második fogcsikorgatva sikerült; az ötödiknél észre sem vette, hogy folynak a könnyei; a tizenharmadiknál azt hitte,elesik, bele a semmibe; a tizenhetediknél a szenteket emlegette, a huszadik után lihegve ült le a padra, és amikor kitisztult a szeme, boldognak érezte magát. Elindult falevelet. Hófehér kórházi ágyakon vont mérleget és gyártott tanulságot: - Cél nélkül élni nem lehet... És minden napra, minden órára célt állított maga elé. Az első láb elvesztése után, hogy újra járjon. A tudós doktorok nem hittek a szemüknek, amikor állva köszöntötte őket a harmadik napon. De otthon a barátok között még mást is megtanult. Táncolni. Angolkeringőt,és csárdást járni. A gyermekotthon párttitkára jött először, és órákon át beszélgetett velem. Ő mondta, hogy vigyázzak nagyon, mert cél nélkül nincs verseny, és verseny nélkül nincs győzelem. Ez a tanár az egyik kezén és a szemén sérült meg a háború alatt. Azt tanácsolta, hogy iratkozzam be a gimnáziumba, tegyem le az érettségit, akkor bemehetek az intézetbe, képesítés nélküli nevelőnek, mivel lakatos úgysem lehetek többé ... Ujjaival fésüli kórházban növesztett szakállát, - így lett célom. De az érszűkület újra meg újra közbeszólt. Műtét, vizsga, gimnáziumi tananyag, matematika, magyar, Madách, Petőfi, fizika és újra kórház. A srácok anyától kértek fényképet rólam, hogy kint legyek a tablón. Kitettek magukkal együtt, pedig az utolsó nagyvizsgával még adós vagyok. Egészen mostanáig haragosan, hangosan beszélt, most csendesre vált. - A srácok ... - és újra meg újra elismétli a hatbetűs szót. Megtudták, hogy csak egy pizsamám van és nincs fürdőköpenyem. Naranccsal és csokival bélelve jött a csomag kétsoros levéllel: „Vigyázz magadra, mert nagyon várnak haza a KISZ-esek. Három hete voltam itthon, amikor újra kopogtak. Egy ORILUX tévét hoztak, a megye KISZ-szervezeteinek ajándékát. Anyám csak sürögni-forogni tudott körülöttük. Én meg szólni sem. Most meg verandát építenek nekem. Azt mondják, olcsón szereznek anyagot, és fürdőszobát is húznak a veranda mellé, mert jó lenne, ha bármikor megfürödhetnék. Most vasárnap tizenöten pucolták a verandát. Tizenöt hazai srác. Kőművesek és olyanok, akik nem is értenek hozzá... - Mostanában melegek az éjszakák, sokszor forgolódom álmatlanul, és ilyenkor elragad a gondolkodás. Miért adnak nekem a srácok, és egyáltalán miért segít egyik ember a másikon? Én öt vietnami műszakon dolgoztam vasárnaponként, ismeretlen fiatalokért. Talán ezért? ... Egyszer még régen meg akarták verni a legjobb barátomat, és én megvédtem, mert akkor még erős voltam. Lehet, hogy ezért? ... Nem tudom, nem hiszem. Mert amit én tudtam eddig adni, az túl kevés. A jövő héten kapom meg a járó lábaimat. És az is eszembe jutott, hogy mit mondott a főorvos a szomszéd szobában fekvő sorstársamról. A tizedik napon felöltözött, és kiszökött az egyik vendéglőbe. A szabadnapos orvosok vették észre a szomszéd asztalnál. Egy lánnyal vacsorázott, és még tangót is járt... - Én nem táncot, hanem mindössze újabb húsz lépést akarok először adni a srácoknak. Húsz lépést, és azután a többit. Németh Sándor Fotó: Kotroczó 11