Magyar Ifjúság, 1973. október-december (17. évfolyam, 40-52. szám)
1973-12-28 / 52. szám
IFJÚSÁGUNK KÖNYVEI, AVAGY A KÖNYVEK IFJÚSÁGA A könyvet szerető embereknek van egy titkos szektája. Titkos, mert nemigen beszélnek róla, gyakran maguk sem tudják, hogy tagjai a „szervezetnek”, mi több, a pontokba foglalható alapszabályokkal sincsenek tisztában. Ennek ellenére fel lehet ismerni őket bizonyos jelekből, ők azok, akik havonta leróják tagsági díjaikat a könyvesboltokban. ők azok, akik ismerős mosollyal köszöntik egymást a kölcsönkönyvtárakban. ők azok, akik kérve-kéretlenül könyveket ajánlanak ismerősnek és ismeretlennek, hogy aztán bonyolult keresztkérdéseknek vessék alá: elolvasta-e az ajánlott kötetet? Mi tetszett? Mi miért nem tetszett? Volna-e kedve inkább arról olvasni, hogy ...? Szívós és ötletgazdag, türelmes és kedvét el nem vesztő csapat ez, mint mindazok, akik tudják, hogy boldogabbá tehetik az emberiséget. Szégyenkezés nélkül bevallom, hogy tagja vagyok ennek a „szervezetnek”. Nem magyartanári diplomám okán, hanem azért, mert őszinte örömet jelent a könyvek adta élmény megsokszorozása. S nem is csak az, ami közvetlenül a könyvekből származik. Események és megoldások bogozgatása közben megismerjük beszélgető társainkat. Julien Sores bűnének mibenlétéről beszélve vall a maga érzelmeiről, gondjairól, társadalmi közérzetéről. Mindarról, amiről nem beszélne, ha kérdeznénk, hiszen szemérmesebb is annál, kifejezni sem tudja magát, vagy egyszerűen: fogalma sincs arról, hogy őt ezek a kérdések érintik. Ilyen beszélgetések évek alatt felgyűlt tapasztalata győzött megarról, hogy nem roszszabb, nem jobb, de sok tekintetben nem is más a most serdülő nemzedék, mint annak idején mi voltunk. Miközben kilépnek a gyermekkor semlegességéből, küszködnek még kialakulatlan érdeklődésük, hajlamuk, érzelmi világuk vonzásai és taszításai közepette, ugyanazok a nagy sorskérdések izgatják őket. Az ember életének értelmessége általában s a maguk ideáljának megválasztása különösen. A szerelem, mint az emberi boldogság egyik fő forrása és a maguk testére eszmélés. A társadalmi felelősség történelmi méretekben, s a bajtársiasság egy iskolai stikli kapcsán. Új és még újabb tantervekkel agyonterhelve, a jövendő továbbtanulás megannyi szempontjától korlátozottan, napi tízórai alvás igényével együtt mindig van egy végeláthatatlan délutánjuk annak tisztázására, hogy optimista-e vagy pesszimista Az ember tragédiája? Ez nem Madách irodalmi rangjának kijelölése miatt fontos számukra, hanem azért, mert itt, ebben a vitában közelebb juthatnak ahhoz, amit maguk hisznek, vagy hinni vágynak az ember küldetéséről. Vitájuk őszinte indulata, s a tisztázott meggyőződések következményei arról győztek meg, hogy csak remekműveket, eszmeiség és művészi megoldások dolgában is tiszta alkotásokat szabad, kell adni az ifjúságnak. Évről évre újra jelentkezik egy nemzedék, amelynek új a világ, amely újra keresi eszményképeit — az olvasni már tudók felelőssége, hogy csak tiszta forrást mutassunk nekik. Iskolai kötelező olvasmányaink megfelelnek ennek a törekvésnek. Csakhogy soha semmit nem utált jobban az éppen eszmélő ifjú ember, mint azt, hogy kitaposott úton induljon. Bármilyen jó is a kötelező vagy magyarórán ajánlott könyvek jegyzéke, éppen a legigényesebbeknek ez nem kell. Mit tehetünk? Nagyon üzletszerűen hangzik a megfogalmazás, mégis bevált: növelni kell a kínálatot. Az a fiatal olvasó, aki a maga gondjairól, sorskérdéseiről tudni akar, még nem tud könyvet választani. Még válogat. Érdeklődése, hajlama szerint keres. Hogy ne érezze olvasás közben is leckét tanuló gyereknek magát, hogy ne érezze azt: most is csak a felnőttek által megszabott elvárásoknak felel meg, meg kell teremtenünk a módot és alkalmakat arra, hogy a legjobbak közül választhasson. Olcsó klasszikus könyvek kellenek — vannak is! —,amelyeket jól érthető jegyzetanyag, rövid, tisztán érvelő életrajz egészít ki, s esetleg egy táblázat is, amely a könyvben előforduló idegen nevek helyes magyar kiejtését mutatja. Sokan — és nemcsak fiatalok — azért beszélnek nehezen könyvélményeikről, mert nem tudják másként nevezni a hősöket, mint a fiú, a lány, annak apja, emennek barátja. Természetesen könyvélményéről csak az tud beszélni, aki már könyvet olvasott. Akiben eleve megvan az érdeklődés a könyv megszerzésére. Nagyon sokan — gyaníthatóan a fiatalok közül jó sokan — magát az olvasás igényét nem ismerik. A könyvkiadás gondjával egyenértékűnek tartom az olvasás propagandájának dolgát. Itt nem ajánló listákra gondolok, nem agitáló magyartanárokra, s agitáló könyvtárosokra, hiszen — mint előbb érintettem is — ezek státusuknál fogva „gyanúsak” a könyvet még nem szeretők előtt. Ezeknél sokkal hatékonyabbnak tetszik az, ha úgy alakítjuk ki a műveltség, érdeklődés szintjeit, hogy bizonyos kötetek, írók ismerete nélkül ne érezze jól magát a fiatalember. Miért csak a napi, múlékony sikereket támogató sznobok képesek elérni, hogy művek mellett toborozzanak, miért csak ők terrorizálhatnak? Jó könyv, nagy költő ismerete idézése miért nem ugyanolyan kényszerítő erő? Nyilván belejátszik ebbe az is, hogy a sznobízlés könnyebben elsajátítható, divatosabb problematikájú, mint az igényes klasszikusok vagy kortárs remekművek. Kevesebb szellemi energiát jelent birtokba vételük. De nemcsaka szellemi renyheség, hanem a népszerűsítés módja is más. Kisszámú könyvklubunk csak olyan programmal rendelkezik, ami a beavatottakat vonzza. A társastáncklub mindenkit. Ha a kettőt összekapcsolnák, még nem következne be szentségtörés, de a jól táncoló legény vagy leány olvasó fiatalok közelségében úgy találná, hogy neki sem ártana átlapozni egy Váci Mihály-kötetet. A könyvtár olvasóterme nemcsak klastromi csendtől lehetne „hangos”, de esetenként vitáktól is, amelyek nemcsak könyvismerőknek szólnak, hanem sportolóknak is, akiket a könyv közelségével vagy egy éppen akkor „véletlenül” rendezett színes kiállítással lehetne új érdeklődéssel beoltani. Igen sok olyan társasjáték van — Varga Balázs a tudója —, ami látszatra játék, de könyvek ismeretét is igényli, vagy könyvek felé terel. Ha a Rolling Stonest ismerni illik tinédzserkörökben, lehetetlen elérni, hogy Anyegin is ismerőssé váljon? Mindaz, amiről eddig szó esett, nem kizárólag az ifjúság olvasási gyakorlatát érinti, összefügg a felnőtt, még nem gyakorlott olvasók meghódításának kérdésével is. Éppen ezért hiszem, hogy nem kizárólag ifjúsági könyvkiadók, gyermekkönyvtárak, serdülők számára létesített klubok gondja. A színesebb, kevésbé iskolás módszerű közművelődésé. S ezen a ponton lehetne beleépíteni művelődési hálózatunk egészébe. ESZMECSERE AZ IFJÚSÁGI IRODALOMRÓL ZÁRSZÓ HELYETT Amikor szeptemberi számunkban eszmecserét kezdtünk az ifjúsági irodalomról, nem gondoltuk, hogy nézetek és vágyálmok, tapasztalatok és kételyek kicserélése azonnali megoldással szolgál. Mégis vitára bocsátottuk ezt az éveken át elhallgatott, vagy csak szakmai körökben tárgyalt gond—törekvés—kérdőjel fonadékot, mert az volt a véleményünk, hogy csakis vitában tisztázhatjuk: kell-e a gyermek- és felnőttirodalom határán 15—25 évesek irodalmáról, olvasási gyakorlatáról beszélnünk? Vitánknak két fóruma volt: kulturális mellékletünk hasábjai és a Szekszárdon megtartott tanácskozás. A nézeteket itt is, ott is két nagy táborra oszthatjuk: az egyik tábort azok alkották, akik — mint Vargha Balázs jelszószerűen megfogalmazta — a „minden az ifjúságé” elvét vallják. Vagyis: felesleges külön ifjúsági irodalomról beszélni. A klasszikusok, 26 KULTURÁLIS MELLÉKLET a színvonalas ismeretterjesztés, a különféle érdeklődésűeket más-más szinten kielégítő szakirodalom — az ifjúságé. A másik tábor — nem tagadva a klasszikusok és az ismeretterjesztés szerepét — hangsúlyozta, hogy az ifjúságnak megvannak az életkori sajátosságoktól határolt problémái és témái, ezekkel pedig feltétlenül számolni kell az olvasás gyakorlatának kialakításakor. Színvonalas, közérthető, az ifjúság problémáit is tárgyaló, érdeklődését felkeltő művek kellenek ebben az életkorban, hogy felnőtté válva válogatni tudjon a könyvek között, olvasási igénye kialakuljon, tovább éljen. De miben állnak a mai ifjúsági fiziológiai, pszichikai és társadalmi meghatározói? Ismerjük ezeket? Eddigi nézeteink nem avultak el? S hogy találjuk meg annak a módját, hogy a különféle tapasztalatok művészi élménnyé formálódjanak? Mint Illés Lajos az eszmecsere során elmondta: az ifjúság helyzetének egészét kell felmérni ahhoz, hogy — az irodalom alapos ismerete mellett — meghatározhassuk, mi vonzza, taszítja, készteti vitára ifjúságunkat. Úgy tetszik, hogy az első táborba tartozók kényelmesebbek: az ifjúság közvetlen gondjainak vizsgálatára nem vállalkoznak, mert meggyőződésük, hogy a klasszikusok olvasásakor mindenre választ kaphatnak az ifjú olvasók. Mégis azt kell látnunk, hogy számos — nézetünk szerint igen jól hasznosítható — tanáccsal, ötlettel állnak elő annak érdekében, hogy ezt a korosztályt a könyvek gyakori forgatására buzdítsák. S ez a módszereket kereső gond nem kényelemről vall, hanem arról, hogy ha az ifjúsági irodalom létét tagadják is, az ifjúság olvasási gyakorlatának kialakítását szívügyüknek vallják. S innen közelítve meg a kérdést, kitetszik, hogy a két tábor nem szemben áll egymással, hanem fegyvertársként küzd a közös célért. Mindenképpen haszna tehát a vitának az, hogy tisztázódott: a könyvet szerető, igénylő fiatalság többféle módon — róla szóló irodalom, illetve vonzóvá tett klasszikus irodalom felől — közelíthet az írott világ felé, hogy önismeretre, közösségi élményekre találjon. A mi nézetünk szerint módszertani kérdéseket vet fel a „minden a fiataloké” — meggyőződés az új irodalom, új törekvések megvalósítását az ifjúság problémájú tábor. Köztük fontossági sorrendet teremteni bajos és