Magyar Ifjúság, 1974. május-augusztus (18. évfolyam, 18-35. szám)
1974-05-17 / 20. szám
Galambok S ” B ■ W I v. S * 7i' ■”*. 2 Bj gfe .í A ,fi!( ij, j,.' as » s®* *y,- ís- ív. 5k- ö» »V Fennállásának huszonöt éve alatt az együttes évente átlagosan háromszáz, háromszázötven előadást tartott, évente mintegy kétszáz-, kétszázötvenezer néző előtt. Ez, durván számolva, a negyedszázad alatt 7500 előadás, hat és fél millió néző. A nézők zöme — körülbelül négymillió — katonafiatal volt. Jártak — Algériától a Szovjetunióig, Ausztriától Kubáig — összesen tizenhárom országban, összesen harmincegy alkalommal. Az énekkaruk közreműködésével készült lemezfelvételek közül több nyert nemzetközi nagydíjakat. A kóruson kívül működik szimfonikus zenekaruk, népi zenekaruk, tánckaruk, színészegyüttesük. Ebben az együttesben kezdte pályafutását egész sor kiváló operaénekes: Ágay Karola, Ilosfalvy Róbert, Palcsó Sándor, Szőnyi Ferenc, Molnár Miklós, Tarnay Gyula, s a nemrég hirtelen elhunyt Réti József. Itt indult a koreográfusi pályája Seregi Lászlónak, az Opera balettegyüttese egyik vezető művészének, itt volt a zenekar karnagya, Lukács Ervin, ugyancsak az Opera kitűnő karmestere. Ennek az együttesnek a férfikarából formálta Vásárhelyi Zoltán az ország talán legjobb Kodály- és Bartókinterpretáló kórusát. Az ő számukra int a magyar zeneszerzők színe-java (Kodálytól, Farkas Ferenctől Petrovicson, Szokolayn, Vujicsicson át Ránkiig, Decsényiig) új, nagyszerű műveket. 1949. április 29-én bemutatott első műsoruk óta jelen vannak a magyar művészeti életben, s olyan sajátos színfoltként, olyan sajátos feladatokat is ellátva, amelyek megkülönböztetett helyet biztosítanak a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének. Mindezekkel együtt mégis megkérdezheti valaki: tulajdonképpen miért van szükség egy ilyen nagy létszámú együttes fenntartására? Nem fényűzés ez? E kérdésekre a válasz csak az lehet: nem, nem fényűzés. Mert, azon túl, hogy a kultúra nálunk sosem válhat árucikké, s művelődéspolitikai céljainkat sosem befolyásolhatja az anyagi haszon vagy veszteség kereskedelmi szempontja, egy olyan együttesnek, mint a Néphadsereg Művészegyüttese, még számos más oka is van a létezésre. Mindjárt elsőnek az a felmérhetetlenül fontos szerepe, amelyet a katonafiatalok szórakoztatásában és ízlésnevelésében betölt. Minthogy előadásaik több mint háromnegyed része helyőrségekben, laktanyákban, helyőrségi klubokban kerül sorra, önmagában már ez is igényel egy központi, jól szervezett, sokféle műsortípussal felvonuló, fő hivatású művészekből álló együttest, amelynek az a feladata, hogy egy meglehetősen nagy számú, jellegénél fogva eléggé zárt, de összetétele miatt heterogén közösség számára más oldalról talán nem, vagy csak nehezen megszerezhető kulturális élményeket nyújtson. Az együttes tagjai órákon át tudnak mesélni azokról a sokszor megható találkozásokról, melyek az ilyen szereplések alkalmából a katonafiatalok és a művészek között létrejönnek. Sok kiskatona életében először ennek az együttesnek a műsorain találkozik a magas színvonalú énekkari, zenekari vagy táncművészeti kultúrával, tőlük hall először klasszikus és modern zeneműveket, irodalmi alkotásokat. S mivel az együttes fellépései ingyenesek, ez még pénzükbe sem kerül. Létezésük, fenntartásuk másik indoka az a szerep, amelyet a nem honvédségi közönség számára tartott előadásaikon töltenek be. Egyes műsoraikban a katonaélet sajátos problematikáját, egy színes és érdekes világ mozzanatait viszik színpadra, komplex művészi eszközökkel (mint például a nagy sikerű Együtt című műsorban). Máskor önálló, gondolatgazdag produkciókban idézik a nemzeti múlt jelentős eseményeit és hőseit (mint például a Dózsa című táncjátékban). S újabban nagy formátumú, modern hangvételű, vagy éppen a néptánc formanyelvét felhasználó, de önálló kompozíciót teremtő táncjátékokban keresik a kitágultabb horizontú, egyetemes mondanivalójú produkciók lehetőségeit (mint például a jubileumi műsorsorozatban bemutatott, Eck Imre koreográfiájával készült Változások, s a Novák Ferenc koreográfiájával, Vujicsics Tihamér zenéjével alkotott Mese a vándorlegényről). Az utóbbi műsorok — s más törekvések is — egyben azokat az új elképzeléseket is tükrözik, amely az együttes és a nem honvédségi közönségrétegek közötti jobb kapcsolat kialakítását célozzák. A lényegesen kibővített és megfiatalított tánckar, a sok fiatal muzsikussal gazdagodott szimfonikus zenekar, a nagyon színvonalas népi zenekar minden bizonnyal sok élménnyel gazdagítja majd a jubileumi esztendő műsorainak nézőit. A jelenleg nem a legjobb formájában levő, létszám- és szólamgondokkal küszködő kórus hamarosan komoly vérfrissítést kap, s akkor bizonyára ismét férfikaraink élvonalában foglal helyet. Fontos és érdekes, hogy a művészeti együttesek szívesen és jelentős számban „szereznek” tagokat a sorállomány tehetséges katonái közül is. A korábbi tehetségkutató akciók most is folytatódnak. Ha béke van, Mars sisakjában galambok fészkelnek — a régi latin mondás jelképes igazságát a jubiláló Néphadsereg Művészegyüttese szemléletesen testesíti meg. Néphadseregünk szellemétől, feladataitól, a honvédség és a „civilek” közötti kapcsolat jellegéből egyenesen ered, hogy ezt az együttest mindnyájan magunkénak érezhetjük. Fennállásuk negyedszázados évfordulóján működésüknek ezeket a vonásait kell a legmelegebben üdvözölnünk. T. I. 15 m A tánckar jelenete az Együtt című műsorból A Művészegyüttes ének- és zenekara 27