Magyar Ifjúság, 1977. január-április (21. évfolyam, 1-17. szám)
1977-04-08 / 14. szám
sa. Régen Lourence Marquesnak hívták ... — Miért nem ezzel kezdi — vágnak közbe egyszerre —, tudja, oda mostanában mi már nem járunk ... Egy teljes napom marad a csatlakozásig, így azzal kísérletezem a megszállott buzgalmával, hogy kijussak Johannesburgba. Vagyis a keresztkérdések és a lehúzott sorompók rengetegéből — a fehértelepes rendszer kellős közepébe. Ehelyett, mint afféle rosszcsontot — bezártak. Nem a tanári szobába, nem a szamárpadba, hanem a repülőtér tranzithotelébe. Egy tapodtat sem tehettem. Rádió? Ugyan minek? Micsoda igények. No, majd csak kibírom valahogy azt az egyetlen napot, amíg kizsuppolnak, illetve felraknak az első Mozambikba tartó gépre — és ebből láthattam, hogy az új és haladó Mozambikba menni, nos, ez rossz pontnak számít Dél-Afrikában ... Televízió? Az nincs. Mármint magának! Nem elég, hogy magyar, még ráadásul újságíró! (A televízió, persze, sokaknak hozzáférhetetlen , és nemcsak a 25 milliós lakosság négyötödét alkotó feketék óriási tömegeire gondolok. A képi gondolkodástól amúgy is gyakorta kapnak és kaptak hideglelést ebben az országban, így adódott, hogy a fejlett országok közül — mert hogy politikai elavultsága ellenére gazdaságilag végül is a fejlett államokhoz sorolandó — Dél-Afrika volt az utolsó televízió nélküli mohikán. A pretoriai „hoppigheid”, a makacsság még a tévé meghonosításának is évtizedeken át gátat vetett. Csak két évvel ezelőtt kezdték el a kísérleti adásokat. Azóta is csak egyetlen csatornácskán sugároz ez a nagyhatalom — az amerikai Los Angeles Times szerint — a kormány faji politikáját rabszolgai módon másoló napi ötórás programot! De ebben az áldásban — a hófehér ruhás őrzőangyalok jóvoltából — nem részesülhettem. Újságok? No jó. Azt esetleg — bátorítottak engesztelve. Megmutatom, hogy hol vehet — mondta rideg előzékenységgel, ettől fogva állandó kísérőm, a lerázhatatlan. Aztán ellentmondást nem tűrő udvariassággal fölkísért a szobámba. (Amikor az étterembe mentem, szintén velem tartott. Tán hogy ne érezzem olyan magányosnak magam. Ki tudja, lehet, hogy ebben az esetben jobban elszenvedtem volna egy kis unatkozást...) Teljes komforttal berendezett egynapos házi száműzetésemben a dél-afrikai sajtó tanulmányozásához fogtam. Dél-afrikai lapszemle? Mi tagadás, ritkán adódik erre alkalom. Talán még azért is hálával tartozom, hogy elolvasásuk után a lapokat még el sem kobozták tőlem... Belelapozom a „To The Point” című — ottani mércével liberálisnak számító — hetilapba. Az impreszszum fölsorolja a munkatársakat. Csupa jól csengő, jellegzetes dél-afrikai családnév: Kruger, du Plessis, de Villiers, de Jong. Pásztázom a tudósítói helyeket — már a fölsorolás is sokat mondó: állandó állomáshely Tel-Aviv és a tajvani Taipei, Puerto Rico és Montevideo, Gibraltár és Hongkong. Végül megakad a szemem a főkommentátorok során: Christian Barnard professzor neve ismerősen cseng. És nem kevésbé a legelső helyen említett „újságíró”, bizonyos Otto von Habsburg. Kiragadok egy egész oldalas cikkecskét a „Modern élet” című rovatból. Már a címe telitalálat, s jól jellemzi a sowetói diáklázadásoktól feszülő, az afrikai radikális fordulatoktól tartó dél-afrikai közhangulatot, a fehér közérzetet. A jól olajozott puska egész életre szóló társ! A jó puskacső örökké eltart, ha gondosan kezelik. Ezt állapították meg a Swartklip cég szakértői és a dél-afrikai hadsereg tüzérspecialistái. Az alaposan megtisztított lövedékek és a gondosan használt csőtisztító kefe és kóc megmutatja kié a puska! — írja a „To The Point” című hetilap. Az ismertebb nevű helyi lap, a johannesburgi „Star” viszont — legnagyobb meglepetésemre — azt mutatta be, hogy mit nem lehet bemutatni Dél-Afrikában. Hogy hogyan lehetséges ez? Négyrészes sorozatot indított, amelynek címe: Ismerd meg cenzorod! (Vagy ahogy itt hívják: a „kiadói tanácsot”.) Az utolsó fejezet a szexet, a pornográfiát hívta tetemre. Ami a pőreséget illeti, a Kiadói Tanács a Brandwagpers-döntéssel takarózott. Vagyis a közösségi érdekekre hivatkozva továbbra is vasszigorral válogat. Teljes vagy részleges fedetlenség megjelenítése tilos. Nem engedhető meg a nemi szőrzet avagy a férfi és női hátsórészek mezítelen mutogatása. Még a farcsont felvillantása sem tanácsos. Az ok? Mindez a meztelenséggel és a nemiséggel való visszaélésekhez vezetne. Nincs elítélendőbb, mint amikor a filmvásznon egy szeméremöv gyarlan nyílni kezd — magyarázta a Kiadói Tanács szemérmetlen szakértője egy film megkurtításának históriáját. Elmélyedtem az élményekben, egy más világ szokatlan közszellemében. Röpült az idő. Végre a repülőgéphez szólítottak — és persze kikísértek. (Elmaradhatatlan társam már a szállószobám ajtajában várt a kellő időben.) — Remélhetőleg nem jön vissza — hangzott a kevéssé marasztaló búcsú. — Megígérhetem — intettem búcsút az ígéretek földjének. De nem álltam meg, hogy hozzá ne tegyem. — Illetve nyilván jövök még. De tartok tőle, hogy akkor majd elkerüljük egymást. Hogy mikor? Magam sem tudom. Egyhamar biztos nem. De ők, a hófehér ruhás vizsgáztatók akkor már biztos nem lesznek ott... Benda László Adóparadicsom-kalauz »Kövér hatalom« A franciák nagy útikönyvolvasók — írja a Párizsban megjelenő amerikai napilap, az International Herald Tribune. Nem cso■ ha tehát, hogy az útikalauzok kiadásában sok más nemzetet megelőztek. A napokban jelent meg a legújabb guide-könyv, amelynek a címe: Kalauz az adóparadicsomhoz. Aligha kell találgatnunk, hogy miről van szó: hogyan lehet kijátszani a francia adótörvényeket, hová érdemes utazni, avagy pénzt átutalni, ahol alacsonyak az adók, netán egyáltalán nem sújtják adók a külföldieket?) A szerző a 34 éves Edouard Chambost, aki már feltűnt néhány hasonló könyvével, amelyek többek között a liechtensteini, a bahamai, a monacói s a ciprusi adótörvényekkel ismertették meg az érdeklődőket. A Bahama-szigeteken, ahol mindössze 225 ezer ember él, több mint 350 bank működik - persze nem a bahamaiak, hanem a hazájuk szigorú adótörvényeit kijátszó külföldi cégek pénzügyeinek intézésére. Chambost 22 helyet tart „különösen értékesnek" a pénzügyi kérdésekben utazók számára. Ezek között szerepel Andora, Bahama és az Új-Hebridák (angol-francia közös igazgatás alatt álló szigetcsoport a Csendes-óceánban). De ajánlja Bohréit, Görögországot, Írországot és Svájcot is. Különösen ideálisnak tartja Chambost a 21 négyzetkilométer területű Nauru korallszigetet a Csendes-óceánban, ahol egy 30 szobás hotel várja az üzletembereket, s ahol nincs ügyvéd és a klíma különösen kedvező a holding-társaságok számára. Hiszen csak egy levélszekrényt kell nyitni a hotelban és kész a „fióktársaság”, ahová a profitot utalhatják . Hajóstársaságoknak Libériát és Máltát ajánlja, új vállalatok részére Írországot (adómentesség, olcsó munkaerő, megértő szakszervezetek) ... Chambost könyvének végén sajnálkozik, hogy ő maga nem élhet az általa felsorakoztatott javaslatokkal, mert minden jövedelme Franciaországból származik. Vagy eltitkolja a saját kiskapuját? ■ Olaszország is szerepelhetne Chambost könyvében, mint „a műkincsrablók paradicsoma”. A párizsi Figaróban olvastuk, hogy január végén az éjszakai órákban tehergépkocsi érkezett Pompei romjaihoz, amelyet egyébként különleges állami őrség véd: tizenöt őr. A teherautóval érkező rablóbanda kötöző berendezést és csörlőt is hozott magával. Az egyik antik palotából kivágtak 12 freskót, egy másik házból pedig egy festett falat. Néhány szobrot is feltettek a teherautóra, majd eltűntek... Az őröknek nem sikerült elcsípniük a tolvajokat! Egyébként Olaszországból évente körülbelül tízezer műkincset és relikviát lopnak el. Főként az Egyesült Államokba, Japánba és az NSZK-ba csempészik a lopott műkincseket. Ha ilyen ütemben, akkor Pompei romjai hamarosan eltűnnek ... A kövér gyönyörűt - olvassuk az egyik amerikai ruházati cég (amely a Kövér Sportviselet nevet viseli) reklámján. „Kövér hatalom” - „Kövér vagyok és büszke vagyok” - olvashatjuk a reklámon, amely tudatja az amerikaiakkal, hogy íme, itt a „kövérek felszabadítási mozgalma”. Mi történt, hogy az észak-amerikai ruházati ipar hirtelenjében a kövérek vagy mondjuk így: testesebbek pártjára állt? Az áruházak némelyike még azzal is csalogatja a bővebb méretű öltözetet kereső hölgyeket, hogy ingyen sültkrumpliszeletekkel kínálják őket! Felfedezték, hogy az amerikai nők kövérebbek lettek, s a vásárlóknak ezt a rétegét sem szalaszthatják el, de az sem érdekük - mint azt a diétákat publikáló egészségügyi szervezetek szorgalmazzák -, hogy lefogyjanak. A nagyobb méretű öltözetekért többet fizet a vásárló. Éljen hát a „kövér hatalom", éljen a „kövérek felszabadítási mozgalma” ! (Sebes) 23