Magyar Ifjúság, 1977. május-augusztus (21. évfolyam, 18-34. szám)
1977-05-27 / 21. szám
Mese, mese, meskete Így kezdem, fülel a lányom. Ismeri a fordulatot, tudja, hogy hamarosan színre lép Ormányos Csocsó — mármint az elefánt — és Szippantó Morzsi, a kutya. Esti szertartás ez nálunk, a családiban, de gondolom, az országban is. A szülőkorba lépett huszonévesekkel beszélgetve egyre-másra bizonyosodik be, hogy mostanában újra jelentőséget tulajdonítunk a mesének. Elvégre pszichológusok, gyermekgyógyászok, szociológusok állapították meg — s a szülői gyakorlat is sejteti —, hogy a mese az érzelmi nevelés egyik leghatásosabb eszköze. Most már csak az a kérdés, hogy élünk-e ezzel a korántsem megvetendő eszközzel? Tudunk-e mesélni? Tudunk. Már tudunk, de a sztorizás, a fordulatosdi cselekményesdi még nem vált vérünkké. Nyilván azért — azért is —, mert a mai huszonévesek szüleinek kevesebb idejük volt mesélni. Felnőtté válva kellett megtanulnunk mesélni. Ma már jócskán vannak mesekönyvek, szépek is, képzeletmozgatók is. Nem illő panaszkodni a televízióra, s végképp nem érdemes panaszkodni a rádióra. Minden rendben van, legalábbis látszólag. Csakhogy nap nap után érzékeljük: a külső feltételekkel ugyani nincs baj, de a belsők... Nemcsak arra gondolok, hogy nem lehet büntetlenül kihagyni fejlődési fokozatokat, s akit annak idején szegényes érzelmi batyuval engedtek el hazulról, annak kettőzött figyelmet kell fordítania a gyermeknevelésre. Inkább azon tűnődöm, hogy — kellő szervezőkészség és időérzék híján — nem ruházzuk-e át a felelősséget a mégiscsak személytelenebb könyvre, televízióra, rádióra? Ezután már csak valamiféle szentenciát jegyezhetnék ide. (Mondjuk ezt: Tanuljuk meg beosztani az időnket!, vagy ezt: Szakítsunk néha időt gyermekeinkre is!) De félő, hogy a megoldás korántsem ennyire egyszerű. Ezért is kérdezek tovább: vajon az imént érzékeltetett hiányérzet mennyire jellemzi az idősebb gyerekeket, a kamaszokat? Egymás szemében Mert az egy pillanatig sem kétséges, hogy a 13—17 évesek érzelmi amplitúdója nagy csak igazán. Tudom, ez életkori sajátosságuk, mindazonáltal arra is gyanakszom, hogy kiegyensúlyozásukért — vagy legalábbis a látszólag érthetetlen kedélyhullámzások megmagyarázásáért — mi sem teszünk túl sokat. Mindenekelőtt az irodalmat kárhoztatom. Olykor úgy tűnik fel, mintha a magukra valamit is adó írók húzódoznának a kamaszlélek megközelítésétől. Pedig nem föltétlenül Cilike-regényt kellene írni, pedig nem a sekélyes igényeket kellene kielégíteni Követésre méltó, bár távoli példa a Jeremy című amerikai film — nemrégiben mutatták be a hazai mozikban —, amelyben a kamaszmagányról kapunk plasztikus képet. (S hogy mennyire árnyalt ez a kép, azt a cannes-i díj is tanúsítja.) De van már közelebbi példa is, Szilvási Lajos legújabb regénye. Igaz, a kötetet még nem láttam — állítólag napok alatt elfogyott —, de a kecskeméti Petőfi Népe hasábjain hónapokon át olvasgattam a két tinédzser levelezését. Lehetséges, hogy az író ezúttal is hatásvadászó. Az is elképzelhető, hogy az Egymás szemében híján van a magasabb esztétikai értékeknek. De hogy a Fiú és a Lány románca korhangulatot tükröz, az csaknem bizonyos. Azért írom, hogy „csaknem”, mert a felfokozott siker óvatosságra int. Hátha csupán az elszánt — és többnyire harminc fölötti — Szilvási-rajongók rohanták meg a könyvesboltokat. Hátha csupán arra jött rá a szerző, hogy a kamaszlélek az a senkiföldje, amit a mai magyar irodalom — esetleg sznobizmusból — még nem fedezett föl... Választ nálam hivatottabbak adhatnának. Már csak azért is, mert a kritikusoknak kötelességük volna egyszer szembenézni ezzel a bestsellerrel, s ami mögötte rejlik: az irodalom eszközeivel való érzelmi nevelés lehetőségeivel. Jegyzőkönyvsztori A detektívregény is kívül esik a kritikusok érdeklődésén. Pedig a krimi kelendő, pedig (félre)nevelési lehetőségeit nem szabadna lebecsülni. Hát még ha magyar és mai — mi több: holnapi — dietektívregényről van szó. Márpedig Nemere István ilyent írt, 39 forintos könyve, a Triton-gyilkosságok néhány hete látott napvilágot. Bolton felügyelő — az Eurpol bűnügyi nyomozócsoportjának vezetője — bolygóközi szervezkedést göngyölít fel, a 2428-ban (!) játszódó űrdráma nem rosszabb és nem jobb az Albatroszsorozatban megjelentek bármelyikénél. Nem is ezért hozom szóba, hanem azért, mert a huszonéves író erényt kovácsolt a nemzedéki hátrányból, a mesélőkészség hiányából. Kötete voltaképpen jegyzőkönyvrészletekből áll, a fiktív dossziék fiktív tartalma mégis valamiféle összefüggő történetet sejtet. Az antitörténetből fordulatos és krimihagyományokhoz méltó befejezésű meseutópia lesz. A következtetés nyilvánvaló: csak az írhat jó utópisztikus detektívregényt, aki jól ismeri a jelent; csak az írhat jó mesét, aki jól ismeri a valóságot. Persze, a kettős állítás már-már közhelyszámba megy, mégis akadnak olyan írók és jelöltek, akik vitatják igazságtartalmát. Szobahorizont Olvasom a Mozgó Világ 1977/1. számában a Sebők Jánost bemutató jegyzetet. Megtudom belőle, hogy a most 19 esztendős szerző kilencéves korában publikálta első versét, 1974-ben első díjat nyert a sárvári diáktalálkozón, már kisregénye is megjelent, nemrégiben érettségizett, és „szabadfoglalkozású irodalmi pályát választott”. Az utolsó mondat meghökkent. Ha jól értem, akkor azt jelenti, hogy az egyébként csakugyan tehetséges író jelölt nem tanult tovább és nem helyezkedett el — otthon ül, rágja a tollat, ír. Véletlenül személyesen is ismerem, rokonszenves és szerény fiú, akár sokra is viheti, de ... De vajon pár év múlva nem tesz-e majd szemrehányást környezetének, hogy hagyta elbújni a valóság elől? Vajon nem kéri-e majd számon eltartani és biztatóii, hogy kimaradtak életéből a főiskolai vagy egyetemi élmények, netán a munkahelyi élmények? Vajon nyilvánvaló tehetsége és kevésbé nyilvánvaló mesélőkedve nem sínyli-e meg, hogy szemhatára már 19 éves korában lezárult a dolgozószoba mennyezeténél? Ezekre a kérdésekre csak a jövő válaszolhat. Azt mindenesetre nem tagadhatom meg magamtól — és talán az olvasótól sem —, hogy kijelentsem: figyelmünkre elsősorban azok az alkotók érdemesek, akik a szobán kívül föllelhető élet iránt is érdeklődnek. Lábjegyzet Olvasom a Mozgó Világ legutóbbi — 1977/2. — számában Őrszigethy Erzsébet szociográfiáját. A Budapesttől ötven kilométerre szerzője második díjat nyert az ifjúsági folyóirat pályázatán, tartalmas vállalkozása mégsem ezért ragadta meg figyelmemet. A lábjegyzetek gondolkoztattak el, a szám szerint tizenhárom hivatkozásból kiderült... Mi is derült ki? Tulajdonképpen a saját szavaimmal is elmondhatnám, de olvasói élményemet sokkal pontosabban fogalmazta meg Berkovits György. A pályázatot nyilvánosan is értékelő szociográfus azt fejtegeti, hogy a beküldött művekből „a dokumentálás hiányzott a legjobban. Például az is, hogy a tudományos apparátust — ha egyáltalán igénybe veszik — úgy használják fel a szerzők, hogy saját koncepciójukhoz és stiláris elképzelésükhöz egyénítsék. (Ebben ... Őrszigethy Erzsébet jeleskedett egyedül.) ... Pályázóinknak az a képessége, hogy irodalmi alapanyagként használják a tudományos információkat, nem mutatkozott meg." Amiből az a tanulság, hogy illő némileg módosítani imént taglalt felfogásomat: elsősorban azok az alkotók gyakorolnak tartós hatást ránk, akik képesek egyesíteni-kibontani a valóságkutatói és szobatudósi erényeket. Moldovaalapszervezet Ilyen alkotó például Moldova György is. Ha leírom róla, hogy áradó mesélőkedvű, ez senkit sem lep meg. De ha hozzáteszem azt, amit ő is feltűnő szemérmességgel vall be, hogy nem csupán elszánt országjáró, hanem az egyik legszorgalmasabb könyvtárlátogató is... Nem volna nehéz kimutatni, hogy páratlan népszerűségét éppen ismert-meglepő kettőssége magyarázza. Ez, persze, csupán feltételezés. Az viszont bizonyosság, amit házi archívumomban őrzök, több mint fél évtizede. A kisbabóti fiatalok 1972-ben alapított KISZ- alapszervezetének egyes számú dokumentumáról van szó, amelyet Fodor Sándor titkár írt alá. Azt ecseteli benne, hogy „mivel nagyon megtetszetek az író könyvei”, az alapszervezet „Moldova György nevét vette fel”. A továbbiakban azt kéri a KISZ KB illetékes titkárától, hogy szerezze meg nekik a névadó címét, „mivel levélben szeretnénk hozzá fordulni, és majd meghívni egy találkozóra”. Nem tudom, hogy a címzett közvetített-e a kisbabóti fiatalok és az író között. Azt tudom, hogy Magyarországon nem szokás, nem helyes élő személyről elnevezni alapszervezetet. Ám azt aligha kell tudni, mert jól érzékelhető, hogy a kissé suta és nagyon rokonszenves sorokból az igazi irodalom szeretete árad. Igazi irodalom? Nevezhetnénk valóságra orientált mesének is. Z. L EGYZETEK | 34 KULTURÁLIS MELLÉKLET