Magyar Ifjúság, 1977. május-augusztus (21. évfolyam, 18-34. szám)
1977-05-13 / 19. szám
Hír: „Takács Sándor, az FTC volt kitűnő válogatott kézilabdázója az elmúlt év októberében egyik napról a másikra, szinte szó nélkül eltűnt a szakosztályából, s abbahagyta a játékot. Most ismét edzésbe állt. Amennyiben formája megfelelő lesz, már a hét végén kezdődő bajnokságban játéklehetőséget kap.” Ritkaság, hogy egy ilyen rövid hírben a kérdés és a „megoldás” is szerepeljen. Megtudtuk, hogy egy válogatott játékos, se szó, se beszéd, távozott. Megtudtuk, hogy visszatérve tárt karokkal fogadták, s már a következő bajnoki mérkőzésen szerepeltetik. Erről eszünkbe jut egy aggodalmaskodó kérdés: mi lesz, ha ezen felbuzdulva, legközelebb az egész csapat eltűnik a szakosztályból? (— cs —) Ezt a tésztát! Csak ülök és ámulok. Egy filmriportot nézek, és nem hiszek a szememnek! Hogy milyen élelmes emberek vannak?! Egy gép két oldalán két aszszony teker egy kart, készül a kézi tészta. Nehéz és fáradságos munka egész nap ezt csinálni. A riporter keresztkérdése is erre utal. A válasz: „Volt ezen motor is, csak leszereltük, mert akkor már gépi tésztának minősítették volna az árut.” Talán más volna a minőség? „Ugyan, a minőségben semmi különbség, az árdifferencia a lényeges.” Mi az, hogy lényeges! Az azonos minőségű gépi és kézi tészta között mintegy 20 forint különbség van az utóbbi javára. És ezért — hiába, nagy úr a pénz! — a gépnél ketten egész nap tekernek. Jóval túl a század felén, a hetvenes éveket fogyasztjuk. — tom — Szűkszavúan ennyi: 1977. március 28-án, a dobogókői Eötvös Turistaház éttermében 8, azaz nyolc forinttal számolt többet a felszolgáló. A kedves vendégek reklamáltak, a kedvetlen felszolgáló visszaadott 8, azaz nyolc forintot. Nem vitatkozott. Nem kért bocsánatot. Hang nélkül távozott. A történet már fel sem háborít, csupán regisztrálom. Ma nyolc forint... S fülemben mókásan zsong Radnóti három sora: „A vastag déli nap a fán addig tolong, / amíg a lombon át kis piszokba nem lép. / A kis piszok fölött hét kis legyecske dong.” A kis háromsoros címe: Mosoly. Szeretettel küldöm a Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalatnak. És a dobogókői étterem pincérének. .. Ezúttal nem sikerült. Ó, szép Abbázia ! ! '* Valóban szép az újjávarázsolt és átalakított Abbázia Étterem és Presszó. Olyan szép, hogy a belépő rémülten hőköl vissza: talán valamelyik közeli színház színpadára tévedt be véletlenül? S egyáltalán hol van itt az étterem? A díszletnek beillő falak, oszlopok zegzugában merre kell elindulni, hogy a jóféle falatokhoz juthassunk? De ez még nem jelentene gondot. Aki keres, az megtalálja az éttermet is. Csakhogy ez minden, de nem étterem! Egymás melletti szűk kis bokszok, mozdíthatatlan asztalokkal és ülőhelyekkel, mérgesen le-fel toporgó éhes emberekkel és kisgyermekes családokkal, hely nélkül. Az Abbázia újjátervezői — mint ahogyan ebből kiderül — „családtervezéssel” is foglalkoznak. Valószínűleg sokat számolgattak, s így jutottak a végeredményre: hány darab egy-, két-, három-, illetve négyszemélyes bokszot alakítsanak ki... Ebből furcsa dolog született: aki csak teheti, s van merészsége hozzá, „társbérletben” eszik, valamilyen idegenhez betársulva. A gyerekes családok pedig — a kellemesnek ígérkező vasárnapi ebéd közös élménye helyett — „alkotóelemeikre” bomlanak fel, sajátos pantomimmel tudatják szeretteikkel, hogy mit rendeltek, ízlik-e a falat, Pistike ne hagyja ott a húst és így tovább ... Ó, szép Abbázia! Nem ilyennek képzeltek törzsvendég családjaid, amikor lesték, mikor nyitod ki újra kapuidat. Hiába vagy modern és szemnek tetszetős, ha nem töltöd be igazi hivatásodat! S ráadásul még modern sem vagy eléggé, mert nem vették figyelembe tervezőid, hogy a ma ideálja a háromgyermekes család. Vagy azok — helyszűke miatt — ne is gondoljanak rád? Az együtt ebédelő nagyszülőkről nem is beszélve... {sojos) (-i) Rémálmok Félek, rettegek a gondolattól, hogy én is sorstárssá válok. Száz meg ezer boldogtalan, zilált idegzetű, rémképeket hajszoló szülő sorstársává! Félek attól, hogy mint az űzött vad, üzletről üzletre kell kilincselnem. Egyszer fafurulyáért — mert a fém nem elég tiszta hangú és egyébként is, az könnyebben beszerezhető —, máskor kék pettyes labdáért, mert a tornatanár ehhez ragaszkodik, no meg narancssárga csíkkal ellátott tornaruháért, mert ugyebár az jobban mutat a piszkos, kopott tornaterem málladozó falai között, mint holmi fekete vagy sötétkék dressz. Olyan egyébként is kapható, tehát hadd szaladgáljon a kedves szülő, hiszen ráér! És persze ha egyik napról a másikra nem kap, sebaj, kap helyette a gyerek, intőt vagy egyest! És gyötör a félelem, hogy ártatlan gyermekem netán elvállalja: akadályversenyt vezet a kisebbeknek. Honnan szerez majd hajtogatható piros papírt?! Mert mit tegyünk, ha piros színben csak kemény karton kapható? Félek, hogy — bár kulturált embernek tartom magamat —, egy szép napon, sorstársaimmal együtt, nem tudok tovább uralkodni indulataimon és dühömben felvilágosítom a kedves és egyébként jóakaratú pedagógusokat: hogyan lehetne szülőket és gyermekeket egyaránt megkímélni a sorozatos mérgelődésektől, kudarcoktól. Nekik tudniuk kellene, hogy ha szeptember elején összeírják „jogos”, különleges kívánságaikat, akkor a kereskedelem különböző vevőszolgálatai készségesen rendelkezésükre álltak, és időben, és egyszerre beszerzik a narancssárga csíkos tornaruhát és társait. Sőt, bizton állíthatom, hogy a szülők is boldogabban fizetik ki a kollektívan beszerzett holmikról benyújtott számlát, minthogy fejvesztve — és minden kézzelfogható eredmény nélkül — rohangáljanak! (charta)