Magyar Ifjúság, 1977. szeptember-december (21. évfolyam, 35-52. szám)
1977-12-02 / 48. szám
A titok Soha életemben nem vettem észre, ha megtetszettem valakinek. Ebből aztán sok félreértés is adódott. Később megpróbáltam keresni azokat a jeleket, amelyekből ezt csalhatatlanul ki lehet következtetni. Azóta eltelt sok év, de a titokra mind a mai napig nem jöttem rá. Azaz, már mindez a múlté! Nem kellett messzire mennem, csupán a Corvin Áruházba. Az edényosztályon bolyongva keresgéltem valamit. Az a valami történetesen olyan kis micsoda volt, amit a bútorok alá erősítenek, hogy a lábuk ne karmolja fel a parkettát. Mivel az osztályt éppen átrendezték, hirtelen nem tudtam, hol keressem és megszólítottam az egyik ott ácsorgó eladóhölgyet. ő elfordította a fejét, átnézett a túlsó sarokba és az ott felhalmozott evőeszközöknek válaszolta zárkózottan: — Az nincs! Méltatlankodva megkérdeztem: mi lett volna, ha nekem válaszol, úgy, hogy legalább rám veti a szeme sugarát. Feleletre sem méltatott, nem úgy, mint a kolléganője, aki imigyen kelt védelmére: — Nem vagyunk mi szerelmesek magába, hogy magára nézzünk. Éljen! Egész életem új megvilágítást nyert. Szárnyakat kapva futottam le a lépcsőn és nem bírtam magammal a büszkeségtől. Rájöttem arra, amit eddig nem tudtam: a fél ország szerelmes belém. (seszták) Csak a pecsenyéjét Fodrászhoz ment a feleségem a Szalay utca 5-be. Szerencséjére rajta kívül nem volt ott vendég. Balszerencséjére csak a haját akarta süttetni. A fodrász azt mondta: nem vállalja, mert „kis munka!” Azért a pár forintért még belekezdeni sem érdemes. Így hát ifjú párom egy másik helyen, a Néphadsereg utcában, a Külkereskedelmi Főiskola melletti fodrásznál próbálkozott. Mit szaporítsam a szót, hasonlóképpen járt. Sütetlen hajjal jött haza. Este kócosan azon tanakodtunk, mi történne akkor, ha tegyük fel, a pék a kiflit azért a negyven fillérért nem sütné meg. Ha a kétkilós kenyéren kívül máshoz hozzá sem nyúlna? Mi lenne akkor, ha a vasút nem járulna hozzá, hogy valaki csak egyetlen megálló kedvéért vegye igénybe szerelvényeit, mondván: azért a pár forintért még a jegyet sem érdemes kiadni. Vagy hova jutnánk, ha mondjuk zsebkendőt csak akkor vásárolhatnánk, ha mindjárt vele együtt egy lepedőt is kellene vennünk. És még dobálództunk a példákkal. Okosabbak azonban nem lettünk. A megoldást tíz és fél hónapos gyerekünk találta meg. Az etetéskor a tökfőzeléket feleségem fejére borította. Délután az asszony már ott ült a fodrásznál. — Mosást, * berakást, sütést kérek... — Parancsoljon, drága hölgyem! — szólt a válasz. (ás) Ki a menőbb? A Duna-kanyartól pár kilométerre egy kis faluban jártam egy gyönyörű villa udvarán. A villa ötszobás, ebből három kiadó — naponta és személyenként 70 forintért. Az udvaron levő garázson éppen mesterember dolgozott. Bevallom, egy pillanatra elcsodálkoztam, hiszen a garázs akár lakásnak is elfogadható lett volna. Azután ránéztem az udvaron álló 200-as Mercedesre és lakókocsijára, s megértettem: ennek valóban kicsi és alacsony a régi garázs. A tulajdonos pedig panaszkodni kezdett. A kőműves napi 400 forintot és 2 liter bort (ugye így gyorsabb) kért a munkáért és reggel este fuvarozást a tulaj kocsijával. A tempóból ítélve pedig az átalakítás egy hónapot is igénybe vesz. Hiába, ilyen egy menő kisiparos... Már-már kezdtem megsajnálni a tulajt. Könnybe lábadt szemem törölgetve újból villájára pillantottam, s nem tudtam ellenállni a kísértésnek, megkérdeztem, hol dolgoznak. A férfi jogász, felesége gazdasági vezető. Aztán hirtelen eszembe jutott: a Balatonnál is van egy háromszobás Villájuk, s abban két szoba kiadó. Letöröltem könnyeimet, s elgondolkoztam: most kit sajnáljak. És ki a menőbb? HHIHH11 Busz és modor Busz érkezik a kisvárosi végállomásra. Az utasok leszállnak, mennének a dolgukra, de szentori hang szólal meg: „Az utolsó be szokta csukni az ajtót!” A sofőr hangja ez, amelynek hallatára minden utas visszafordul. Szemük az utolsónak leszállt em-(—r—s) Magyar Ifjúság OLDAL Gesztenyés néni... m mw bért keresi, aki szégyenkezve indul vissza. Igaz, a busz ajtaja kézzel csukódik. Nem valami modern. De a sofőr modora sem az. (Gőz) A kisfiú kerekezik A Visegrádi utcában történt, egy derűs hétköznap délelőtt. Anyuka sétál a járdaszélen, hároméves forma gyermeke mellette karikázik háromkerekűjén. A szembejövők mosolyogva néznek rájuk. „Most kellene az idő kerekét megállítani” hangulat ez. Harmónia. Csörömpölő zaj, villamos közelít. Az ajtóknál leszállni készülő utasok. Az egyik ablaknál ráérős szemlélődő. Vajon mit lát? Kisfiú kerekezik a járdaszélen, önfeledten. Anyja szalad utána (mert kissé elbámészkodott és lemaradt). Kiabál. Sikerül gyermeke és a villamos közé állnia. A veszélyhelyzet elmúlt, lehetne tovább mosolyogni. Ám mit tesz a felindulás: az anyuka tovább kiabál: — Úgy megverlek, kisfiam, hogy megnyomorodsz! Furcsa. Hogy nincs sem öröm, sem megkönnyebbült sóhajtás, sem lelkiismeret-furdalás. Csak a szülői felháborodás. A gyerek ijedten hallgat. A kedves szülő kiabál. (tömör) Ezüstös marslakók Budapesten Lehet ugyan, hogy nem is marslakók (hanem csak a „nyugati” szél fújta divatőrület áldozatai), de nem olyan mint mi vagyunk, az biztos. A minap láttam őket a Gyulai Pál utcában. Hátulról nézve csak az ezüstös (nem ősz!) színű csíkokról tarkálló hajuk volt a feltűnő. Az arcuk viszont — enyhén szólva — mellbevágóan megdöbbentett. Iszonyatos volt. A „férfié” az orrától fölfelé, a „hölgyé” teljesen ezüstszínű. Mintha radiátor- vagy kályhacsőfestékkel mázolták volna be. Tudom, kapcsolatot kellett volna teremteni velük, ha már egyszer éppen itt értek földet. De nem volt hozzá bátorságom, hátha csak a technikájuk fejlett, s egyébként pedig még a kannibalizmus szintjén tartanak. (Szente)