Magyar Ifjúság, 1983. január-április (27. évfolyam, 1-17. szám)
1983-01-28 / 4. szám
Húszon harmincöt házon — Utazom — mondja Holló Antal. — Hová? — Phnom Penhbe. — Aha ... — Tudod, hol van? — Hát... — Egy ugrás. Mint a Sugár. Csak nagyobb. 14 ezer kilométer. Érzem én is, ahogy Jászberényben Anti haverja, csak nem rondom ki, van ebben egy kis kérkedés. Pedig a tények megfelelnek a valóságnak. S múlt időben is beszélhetne akár. Egyszer megtette már az utat. Fél esztendőt töltött kinn, a gyerekváros építkezésén. De azért a kis mezővárosi utcán mégis különösen hangzik egy fiatal kőműves szájából a szenvtelen mondat. Annál is inkább, mert most a sokat próbált veterán fennsőbbségével oktatja Boda Lacit, Zsigmond Tibort és a többi újoncot. Nem kell azonban sokat faggatni ahhoz, hogy megvallja, amikor először ült be a 19 órás repülőútra a gépbe és valaki elsuttogta, irány Dél- Kelet-Ázsia, enyhén megremegett a gyomra. Persze tudta ő, mint ahogy tudják a most először készülődök, hogy úgy általában mi várja odakinn. Hisz volt egyhetes előkészítő, megmondták, hol fognak lakni, mit esznek-isznak majd, milyenek a körülmények, a klíma, a szokások, megkapták a létező összes védőoltást himlő, kolera, tetanusz, sárgaláz ellen, marokszám szedték a malária elkerülésére a Tindurint, de hát még a térképen sem volt könnyű kikeresni Kambodzsát. Egyszóval az ugrás képletesen igaz, de kopott szófordulattal, inkább az ismeretlenbe. — Megérkeztünk. Levegőt alig kaptam. Nem is a meleg, hisz itthonról is nyár közepén indultunk. Inkább a csepegős, nyúlós valami, amit oxigén helyett kell belélegezni. De ez csak addig tartott, míg a szladiba értünk. Ott a légkondiból hatalmasakat slukkoltam. Néhány hét elteltével pedig már focimeccseket vívtunk, vasárnaponként. — ötven fokon felül — kap a végszón Tóth Sándor, akit a szülei nem éppen énekszóval kísértek ki a csíkberényi buszhoz. — Aggódtak? — Tudod milyenek az ősök! Hiába magyaráztam, hogy ugyanazt fogom csinálni, mint Pakson, hogy az ácsszekerce khmer földön is úgy forog, mint a szomszéd építkezésen, nem akarták megérteni. Minek olyan messzire menni? Csak ezt hajtogatták. — Tényleg, minek?• — Te, hát ez egy remek dolog! Mikor mész te Kambodzsába? És a haverok? Eljutnak valaha a dél-kínai tengerhez? Alszanak pálmakunyhóban, függőágyban? Esznek rákot, langusztát, békacombot? — Kaland? — De mekkora! — Egy napig, egy hétig, egy hónapig. De te már a második fél évre utazol. — Na igen. A meglepetések megszokottá válnak. Ha unom a tintahalat, eszem rántotthúst. A falusi kunyhó romantikus, de a szállodai apartmanunk minden kényelemmel berendezett. Ezek klassz, de nem a legfontosabb dolgok. — Akkor mi? — Majd fogalmazd meg másképp, hihetőbben, de csak így tudom mondani, jó dolog segíteni. Kérdezd a többieket, lehet, hogy mást is hallasz majd, de én borzasztóan élvezem, ahogy szinte lesik, mit csinálunk, hogyan dolgozunk. Még rá is teszünk egy lapáttal, annyira csodálják. — Először nem értettem, mi van benne különös. Később már rájöttem, a forró égöv alatt minden más. Lassabb a tempó, komótosabban, beosztással végzik, amit kell. Nincs olyan, mint nálunk, hogy Haijrá Fradi, aztán megcsináljuk. — Mint Uszty-Ilimszkben? — Hát. De azért volt döbbenet is! — Keményebb volt a fa? — Kisebb a tégla. Dolgoztam én már pilisborosjenői apró téglával, de ez jó, ha fele akkora. Hármat elkapok egyszerre. — És mi a baj? — Hogy nem emelkedik a fal. Rakom, mint a bolond, aztán sehol semmi. — Na ja. Nincs mindenkinek akkora lapát tenyere, mint neked. Ezek, ott, harminc-negyven kilós pasik. Amikor Anti egy mázsás betonkoszorút , odébb lökött, nekiálltak és vég nélkül tapogatták a karját. Mi lehet ott belül, a bőr alatt? — Meg a bőr felett. Először nem értettük, miért csipkedik, tépkedik ámulva a lábunkat, a karunkat, amikor sortban, atlétában felkapaszkodtunk az állványra. Arra gondoltunk, ez valami barátkozási forma. Aztán rájöttünk, a gyapjaink keltettek bennük ámulatot, ők, azt a pár szál tollat, ami nekibátorodik kitépkedik az arcukról, máshol meg olyan csupaszok, mint a hal. Tán azt hitték, mi csak fölragasztottuk a bekecsünket. — Ha nem, lehet hogy divatot csináltunk. Nagyon megtetszett nekik a bajuszviselet. — S nektek mi tetszett? — A megbecsülés, a tisztelet, ahogy velünk bánnak. Még Ho Si Minhvárosfpán is, pedig az metropolis, mindenütt tudtákmondták: ungri! ungri! Hogy mi vagyunk, 15-en, a magyarok. — Jó, nem kell ilyet mondani, de azért ez mégis felelősség. — Az. Vagyis viselkedni kell. — Nehezetekre esett? , CSAK IDE, KAMBODZSÁBA mmammaam wmmmmmF mkmmmPm mm 9