Magyar Ifjúság, 1985. január-április (29. évfolyam, 1-17. szám)

1985-04-26 / 17. szám

panoráma LESZ-E GYÜMÖLCS A FÁN? A fenti címmel nyitották meg Urbán Tamás „friss” Balázs Béla-díjas fotóri­porter kollégánk kiállítását a KISZ KB szék­házában. A téma ilyen vagy olyan megközelítésiben Urbán Tamástól már megszokott: a fiatalokra leselkedő ve­szélyek. — Hányadik kiállításod is ez a mos­tani? — Várj csak?! Itt a KISZ-székházban a második, aztán volt egy az orvos­­tudományi egyetemen, az Egészségügyi Minisztériumiban és a Fényes Adolf teremben. — Változatos helyszínek ... — Igen, hát ezek közül talán a Fé­nyes Adolf terem az egyetlen, ahol ilyesmit szoktak rendezni. De én szán­dékosan törekedtem arra, hogy képei­met „a tett helyszínére” vigyem, így re­mélhetőleg sikerül elindítanom a tár­lat megtekintőiben egy olyan gondolat­sort, mely talán tettekre sarkall. S azt hiszem, ez a lényeg. Mert hiába esett jól a Fényes Adolf teremben az elis­merő szavakkal teleírt vendégkönyv, jobbára olyanok kézírása volt, akik kí­vülállók. A megdöbbenésen, a részvé­ten túl sokat nem tehetnek. Ezért gon­doltam, hogy ezt a kiállítást, ezt a té­mát el kell juttatni az „illetékesekhez”. Talán nem eredménytelenül. Most itt a KISZ KB-ban is, a képek megtekin­tése után, komoly eszmecsere kezdődött felelős vezetők között. Hát ennek van értelme. Egy fotóriporter ezekért a srá­cokért a maga módján ennyit tehet. — De úgy tudom, te többet is teszel. Műsort szervezel a narkósoknak, régeb­bi ismerősöket pénzzel is segítesz, ka­rácsonykor felkeresed őket a börtön­ben. Ez nálad életforma? — Majdnem. Először én is csak fotóz­tam őket. Aztán egyre inkább megszűnt számomra a téma kuriózum jellege. Kezdtek érdekelni a mögöttes dolgok, a felülről-kívülről nem láthatóak. Ma már ott tartok, hogy az ilyen jellegű kap­csolataimnak talán ha a tíz százaléká­ból lesz kép. Segítek, ahogy tudok. — Mondd, miért csinálod? — Ez az a kérdés, amire csak nagy szavakkal lehet válaszolni. De mondd, ha azt válaszolom neked, hogy lelkiis­­m­eret-furdal­ásom van, akkor elhiszed? Ugye, milyen fellengzősnek tűnik? Pe­dig a képeimmel azt a folyamatot sze­retném elindítani másokban is, ami bennem végbement. Eltüntetni a ve­szélyeztetett, a narkós fiatalokkal szem­beni rossz reflexeket, és helyette elő­hívni a segítő szándékot. Tulajdonkép­pen társadalmi szinten kellene, hogy lelkiismeret-furdalásunk legyen, mert bár egyéni tragédiákról van szó, mégis sok esetben kimutatható, hogy ezeket a srácokat mi juttattuk a mélybe. Mi: a család, a haverok, a munkahely, a nemtörődömség, a rohanás. És a kor­szellem sem kedvez nekik. Történel­münk különböző stádiumaiban mindig valami nagyon fontos volt, most ép­pen a gazdaság, de tudsz-e mondani olyan időszakot, amikor legelső szem­pont az ember volt. Gazdasági muta­tókra hivatkozva kiket tanácsolnak el legelőször a munkahelyről? Ezeket a fiatalokat. Pedig hát 20—30 fiatalnak munkát adni, cselekvést, életértelmet talán még mindig olcsóbb, mint „ki­fizetni” a következményeit annak, ha az utcára kerülnek. Mert akkor ezek a fiatalok sodródnak, alkoholisták, nar­­kósok, bűnözők lesznek. Igaz, ennek az árát már nem az adott vállalat, hanem a társadalom fizeti meg. — Képeid, és most szavaid, nem túl optimisták. Hadd kérdezzek a kiállítá­sod címével, mi a véleményed, lesz-e gyümölcs a fán? — A kérdés, az idézet Petőfi Sándor A magyar if­jakhoz című verséből való: „Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? / Avagy virág vagy te hazám ifjúsága?”. Én végül is optimista va­gyok, hiszem, hogy lesz virág és gyü­mölcs a fán. Ha nem hinném, nem csi­nálnám. I. N. T.­ ­ NEVÉBEN KÉT VITÁRÓL SZERETNÉK SZÓLNI Lakótelepi lakásunk abla­ka a térre néz. A térre, ahol délutánonként a gye­rekek iskolából jövet fo­cizni szoktak. El-elnéze­­getem őket az ablakból. Nem mintha játékuk oly szemet gyönyörködtető volna, bár akad köztük egy-két ügyes focista. De a látványnál sokkal izgal­masabb a kísérő szöveg. Rendszerint innen tudom meg, mi foglalkoztatja mostanság legjobban ezt a korosztályt. Megtanulom az új divatszavakat, meg­jegyzem az ügyeletes sztárok nevét. A múltkoriban valamin összevitatkoztak. Egymás szavába vágva ordítottak, káromkodtak, sőt a dolog a tettlegességig fajult. Így aztán gyorsan eldőlt volna a kérdés, mert ilyenkor a társaság Pufi néven tisz­telt tagjának van mindig igaza. Erőfölénye egyértel­mű: két fejjel magasabb osztálytársainál. De mire Pufi barátunk igazságot tehetett volna, egy arra­­járó megelégelte a dolgot és beavatkozott. Vesztére. Kiderült, hogy több szem­tanú van. Az ablakokból egyre-másra bújtak elő az emberek, ők is vitatkoz­tak, ők is ordítottak, a végén ők is káromkodtak már, és a dolog itt is majdnem tettlegességig fajult. Szóval nem tűnt parlamentárisnak a vita. Pedig akkortájt a Parla­mentben is heves vita zajlott ugyanarról, az or­szággyűlés tavaszi ülés­szaka az oktatási törvényt tárgyalta. Sokan nehezmé­nyezték, hogy a törvény az oktatásról és nem a nevelésről szól. A vitában dr. Végh György képviselő indítványozta, hogy a tör­vényben fogalmazódjanak meg a legalapvetőbb ne­velési feladatok, mint például a munka tisztele­te, az alkotás megbecsülé­se, a szülők iránti tiszte­let. Mikor idáig jutottam a parlamenti tudósítás olva­sásában, Pufi és társai ju­tottak eszembe. Vajon mi­lyen gondolatokkal men­tek haza múltkor, amikor látták szüleiket, a felnőt­teket magukból kikelve káromkodni, ordítani. Biz­tos megnyugvással hajtot­ták álomra fejüket:­­ így kell ezt csinálni, hát ezt csinálták ők, a nagyok is.­­Pufiék valószínűleg még jó ideig nem olvassák majd a most elfogadott oktatási törvényt. És arról sem igen értesülnek, hogy a törvény elfogadását he­ves vita előzte meg, mely­­­­nek egyik sarkalatos kér­dése a nevelés féltése volt. Talán csak sokára tudják meg, mi a különb­ség a két fogalom: okta­tás és nevelés között. És az sem igen érdekli még őket, hogy az oktatás tör­vénye keretet adhat a ne­velésnek is. A nevelésnek, amelyben benne foglaltatik mindaz, amit­­ dr. Végh György képviselő is hiá­nyolt. De vajon lehet-e ezt törvénybe foglalni? És ha igen, akkor a téren káromkodó szülők tör­vénysértők lesznek? (nagy) Ifjúság Verebes hallgat Verebes, a győriek edzője most már sokadik al­kalommal teszi meg, hogy mérkőzés végén nem nyilatkozik a sportlap munktársának, lehetetlen helyzetbe hozva ezzel az újságírót. Eleinte meg­oldották a dolgot azzal, hogy neve után odaírták, „Nem nyilatkozom!” vagy „Nincs mit monda­nom!”, hiszen az elképzelhetetlen, hogy egy edző ne nyilatkozzék, amikor megkérdezik. Nálunk olyan nincs, hogy valaki kilógjon a sorból, ha ti­zenöt edző nyilatkozik, akkor nyilatkozik a tizen­hatodik, ha a­ fene fenét eszik, akkor is. Csakhogy Verebes továbbra sem beszél, a lap utóbb már az egyesület vezetőségével is felvette a kapcsolatot, ugyan bírják már rá az edzőt, hogy szóljon valamit. Jószerivel az is mindegy, hogy mit, olvasva a mérkőzés utáni edzői nyilat­kozatokat, ezekben nem az a lényeg, hogy mit mondanak, hanem hogy mindenki beáll szépen a sorba, és ha van mondanivalója, ha nincs, meg­szólal. Kötve hiszem, hogy egy olyan vélemény, hogy „Egy gólt rúgtunk, ezzel nyertünk” — több lenne a semminél. Nem, ez az edző ugyanúgy nem mond semmit, mint ahogy teszi azt Verebes, csak­hogy ezt le lehet írni, Verebesét meg nem. A lé­nyeg azonban ugyanaz — egyik sem mondott az égadta világon semmit. De hát miért nem nyilatkozik Verebes? Arról szó sincs — mint ahogy ezt megpróbálták eleinte be­állítani —, hogy győztes meccs után nyilatkozik, vesztes után nem, mivel itt a példa: csapata le­győzte nemrég az Egert is, mégsem szólalt meg a végén. Nahát Verebes azért nem nyilatkozik, mert nem szó szerint azt köztik, amit ő mond. Ez itt a nagy bökkenő. Ő szó szerint szeretné viszont­látni a mondandóját, ez azonban az esetek több­ségében nem történik meg, mivel a lap nem közli szó szerint. Egyik értékelő írásában a sportlap munkatársa ezt nem is tagadja, sőt természetes­nek gondolja, mint az kiderül a következő fejte­getésből: „A vesztes mérkőzések után néhány szak­vezetőnk olyan vádakat csapkod a bírók és még a másik öltözőben levő kollégája fejéhez is, ame­lyek bőven kimerítik a becsületsértés és rágalma­zás fogalmát. Tavaly egy játékvezető sajtópert in­dított az újság ellen, mert szó szerint helyt ad­tunk az edzői vádaskodásnak és elég nehéz volt tisztázni, hogy a mi hibánk csak a kommentár nélküli továbbadás. Azóta egy kicsit »kozmetikáz­zuk« az első felindulásban elhangzottakat, a több­ség másnap hálás ezért.” Hát, ez okozza a patthelyzetet, ez állítja most már hetek óta megoldhatatlan feladat elé a sport­lapot. Verebestől nyilatkozatot kérnek és várnak el, ámde arra semmi garanciát nem adnak, hogy azt úgy köztik, amiként elhangzott. Verebessel az a baj, hogy azt hiszi, ha megkérdezik, akkor arra azt válaszolhatja, ami a lelkét nyomja, elmond­hatja véleményét, komolyan veszi a nyilatkozást. Arra nem gondol, hogy az érzelmektől fűtött, szívből jött vélemény nem jó vélemény, elüt a többitől, és akkor azzal a szerkesztés nem tud mit kezdeni. Jogi problémát, sajtópert említ a lap, holott más­ról van szó, a magyar jog ugyanis van annyira huszadik századi, hogy megnyugtató megoldást ad­jon arra, vajon kinek kell felelősséget vállalnia Verebes nyilatkozatáért. Verebesnek, vagy bárki­nek. Nem erről van szó, inkább arról, hogy a sportélet, de voltaképpen az egész magyar közélet nincs hozzászokva az indulatos érzelmekkel teli, szubjektív megnyilatkozásokhoz, az ilyen vélemé­nyek nagyon is alkalmasak arra, hogy megboly­gassák a kialakult rendet, ellentéteket szítsanak, állásfoglalásra késztessenek. Nem, ezek nem jó nyilatkozatok, csínján kell velük bánni, ilyenkor kell megkeresni a főnököt, ugyan, szóljon már az emberének, mondjon már valamit, persze csak olyat, amilyet várnak tőle, különben semmi ér­telme az egésznek. Csakhogy egyre több manapság a Verebes-féle ember, tollforgató már alig tud ve­lük valamit kezdeni, mi lesz itt, ha egyszer min­denki azt mondja, amit gondol, az isten sem győzi azt kozmetikázással. Verebes ebből az egészből nem kér, meccs után feláll és beballag az öltözőbe. Pillanatnyilag ez a véleménye. Mit lehet ezen megírni? Kovács Zoltán 5

Next