Magyar Ipar, 1911. január-július (32. évfolyam, 1-26. szám)
1911-02-19 / 8. szám
bizonyítja az a körülmény, amelynél fogva Csetneken virágzó rézgyárakat alkotott, a hazai ilynemű ipart fejlesztette, tökéletesítette s számtalan családnak megélhetési módot és kenyeret adott. De bár élénk és teremtő szellemi ereje a hazai ipar fejlesztése felé terelte a figyelmét, a köz- és társadalmi élet követelményeit sem hanyagolta el. A czikk ezután ismerteti g. Szontagh Pál hosszas közéleti szereplésének főbb momentumait, majd így végződik: A politikai térről visszavonulása óta az evang. egyház ügyein kívül nyilvánosan csak az Országos Iparegyesületben működik, hol 15 év óta az egyik alelnöki állást tölti be. Most már a jól megérdemelt nyugodtabb élet napjait élvezi szerető családja körében : nejével, Madarász Paulával, 55 éves boldog házasságban, gyermekeivel és unokáival, de még mindig teljes lelki-testi erőben és élénk érdeklődéssel kíséri a közügyek folyását, az evang. egyház, a hazai ipar és politikai élet átalakulásait. Azon régi, tisztes hazafiak közé tartozik, akik eleget téve kötelességüknek, egy munkában, sikerekben gazdag hosszú életre, általános elismeréstől, tisztelettől környezve tekinthetnek vissza. Szontagh Pálné, a „vasasszony“. Hogy milyen nőt választott Szontagh Pál élettársául, ennek jellemzéséül lenyomatjuk e helyen egy jeles napilapnak következő igen érdekes följegyzéseit: A Madarászok, a Szontaghok egyaránt a közélet terén is kivették részüket a magyar hazafi kötelességéből. A szepesi s gömöri vendégszászok különben se hasonlíthatók soha az erdélyi szászokhoz hazafias érzés tekinteteiéből : mintha csak nem is egy náczióból származtak volna, anynyira elütnek egymástól. A „czipszer“ szász mindenkor tüzes magyar volt, nem úgy az erdélyi. Nagyszerűen viselkedtek negyvennyolczban is mellettünk, ellentétben erdélyi vérrokonaikkal, Bem apó esküdt, de gyáva ellenségeivel. Madarászokkal együtt hadba szálltak a szász Szontaghok is, a megtámadott magyar haza védelmezésére. Szontagh Pált is, bár alig volt még kétesztendős férj, maga a fiatal menyecske küldte el a boldog családi otthonból a csaták zivatarába. Míg a férj Móga, Perczel, Görgey alatt küzdött, a hámortelepet egymaga vezette a vasmenyecske. Csak éjjelenként siratta, annyi ezer magyar asszonytársával, Madarász Paula is honvéd urát. Nappal nem volt szabad látni se emberfiának, se a a munka folyásának a bánkódó asszony fájdalmát, megcsappant munkakedvét. Hanem azért egyszer nagyhitelen megakadt az élet a csetneki füstös kohókban, elnémult a tűzokádó füstös szörnyetegek folytonos bőgése, lehanyatlott a sok száz munkáskéz a hámorokban, rézbányákban, csak a papírgyár maradt „üzemben“ , annak dolgoznia kellett Kossuth-bankónak valót. Az úrasszony eltűnt Csetnekről. Hírét vette, hogy szerelmes urát már Svediát óta nem látták. Szontagh Pálnak, a honvédnek, nyoma veszett. Vagy elesett a vitéz honvéd, vagy eltűnt. Madarász Paula ötlovas posztilionra kapott s beszágulta egész Dunántúlt, hogy felkutassa férjét. Sehol semmi nyomot nem talált s kétségbeesett szívvel, de szilárd elszántsággal sietett haza — tovább dolgozni hámoraiban népével a házért és a hazáért. Akkora pedig már otthon várta az eltűnt férj is. A bányászatban és kohászatban urával egész nemzedékeket nevelt föl és tartott el a gömöri népből, valamennyit a maga családi iparműveinél. A Madarász-család, melynek leánya volt a vasasszony, csetneki gyárvállalataival úgyszólván úttörő volt a ma oly híres gömöri vas- és réztermelés terén. Édesapja, Madarász András, a nyersvas feldolgozásának új módszereit alkalmazta hámoraiban. Ő honosította meg a primitív magyarországi hámorok helyébe a gőzzel dolgozó hámorokat és ezzel nagy lendületet adott Gömör vastermelésének, nagy gazdagságot tulajdon családjának s bőséges kenyeret a szegény nép ezreinek. Paula már leánykorában folyton ott sürgölődött a hámorokban s egész életére úgyszólván éltető elemévé vált ez a gyári, hámori, férfinak való munka. És hámoros munkáját megosztotta urával egy hosszú, boldog életen át. Gyémántlakodalma. 1906. április első hetében a következőket írta a „Magyar Ipar“ : Szép, ritka megható ünnep volt a múlt héten a Deák-téri ágostai evangélikus templomban, ünnepe egy tisztes házaspár hatvan éven át tartott derűs, zavartalan családi boldogságának. Gömöri Szontagh Pál csetneki földbirtokos és rézgyáros, egyesületünk igazgatósági és végrehajtó bizottsági tagja, ipari közéletünknek kimagasló alakja ülte meg gyémántlakodalmát feleségével, született Madarász Paulinával, néhai Madarász András és felesége született Milhan Zsuzsanna leányával. Az ünneplés délután ötödfél órakor a templomban kezdődött, ahol Zelenka Pál tiszakerületi evangélikus püspök nagy és díszes közönség jelenlétében áldotta meg a hatvan esztendővel ezelőtt kötött házasságot, kérve a Mindenhatót, hogy ez ideális frigy tiszta boldogságát tartsa meg sokáig. Szontagh Pált és feleségét minden felől elárasztották jókívánságokkal. A gratulálókhoz örömmel csatlakozunk mi is, akik közelről ismerjük gömöri Szontagh Pálnak előrehaladott korában is ifjúi hévvel folytatott közérdekű munkásságát, amelynek még nagyon sokáig óhajtunk örvendező és elismerő tanúi lenni. Betegsége halála. A gyémántlakodalom után két évvel Madarász Paulina örök álomra hányta le szép szemeit. És Szontagh Pál ez idő óta szárnyaszegett lett. Nem tudta elviselni élete hű párjának elvesztét. Egy ideig még küzdött, nem akarta első és egyetlen férfiúi gyöngeségét elárulni, de azután mégis megadta magát, vágyódott gyémánt-menyecskéje után. Fáradtabb lett, közénk is csak ritkán járt el. Bár sokszor vonzódott hozzánk s mindig megírta, ha Csetnekről Budapestre jött, vagy innen hazament, hogy hová küldjük utána az értesítéseket. Velünk annyira tartotta a nexust, hogy utoljára 1910. január 25-én vett részt végrehajtó bizottsági ülésen.