Magyar Ipar, 1916. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-02 / 1. szám
t adassanak ki. A munkák kiadása körforgalomszerűen történjék, hogy a látszata is elkerültessék annak, hogy itt egyesek a többiek rovására favorizáltatak. Nyilvános pályázatok teljesen mellőzendők, e helyett a műszaki osztályok kis tételekre osszák fel a munkát és zártkörű pályázatra mindig más iparost szólítsanak fel. A 10.000 koronán aluli munkáknál sem bánatpénzt letenni, sem bélyegeket ragasztani a költségvetésekre ne kellessen. Az iparos által szállított munkák kereseti kimutatásaira arányos összeg folyósíttassék, a munka befejezésével a számla öszszege teljes egészében fizettessék ki. Műhely nyitása, tanonczfelvétel és anyagbeszerzés czéljából váltó fedezet ellenében személy hitel formájában üzemi hitel nyújtassék az iparág megkezdhetéséhez szükséges minimális összeg erejéig. Ezen hiteleket is a kormány által kijelölt intézet nyújtaná. De módjában volna a törvényhozásnak a kivételes helyzetnél fogva javaslatba hozni azt, hogy az iparfejlesztésre és hadsegélyezés czéljaira meg nem nevezett rendeltetéssel befolyt és rendelkezésre álló tőkékből, ipartestületi és iparegyesületi véleményezés alapján egyénileg megbízható iparosoknak hosszú lejáratú hitel formájában kamatmentes kölcsönt folyósítson. Megfontolást igényel, miként válhatna lehetővé ezen munkálatok elvégzésére az érdekképviseletek, ipartestületekek bevonása. Magában véve az a körülmény, hogy az ipartestületeknek javarészt tehermentes házuk van s elnökeik javarészt vagyonilag független emberek, lehetővé tehetné azt, hogy az összesség részére kiutalni szándékolt összegek tagjaik közt való szétosztás végett testületi jótállás mellett az ipartestületeknek adassanak át. Végül azon hiszemben, hogy a főváros a kormányintézkedések hatása alatt hasonló intézkedésekre határozza el magát s polgárai érdekeinek megfelelően maradandó szocziálpolitikai alkotásaival túlszárnyalni igyekszik a kormányt — fejezem ki azt a jogosult kívánságot, hogy katonai szolgálattól visszatért, iparát folytatni akaró iparos arra való tekintettel, hogy iparának megszüntetésére kényszerítő körülmények késztették — új iparigazolvány váltására ne legyen kötelezve, hanem régi iparigazolványának érvényessége ismertessék el. A sajtónak hivatása a háború után az kell, hogy legyen, hogy a társadalmat szükségleteinek beszerzésére buzdítsa és felkeltse a társadalomban azt a tudatot, hogy az ipar pártolása kötelesség és ha csak lehet, magyar ipari termékeket vásároljon. A kézműiparosok ellen felhangzó régi időkből átvett tradicionális szólam, hogy a kisiparos ügyetlen, termelése esetlen, az utóbbi évtizedben elvesztette alapját. Karöltve és együtt dolgozva tervező művészeinkkel, a magyar iparos ma a legkényesebb ízlés kielégítésére is képes. A magyar társadalom iparunk fellendülésének és ipari érdekeinknek előmozdítását nagyban elősegíthetné azzal, hogy saját lakása küszöbén állítja fel az önálló vámterületet és következetesen magyar ipari termékeket vásárol. Ezzel a céltudatos hatósági és társadalmi támogatással egy iparilag fejlődő új Magyarországot szervezhetnénk, hol békés munkálkodás, polgári jólét és ennek folyományaként kulturális emelkedettség vezető szerepre juttatná hazánkat. Vajha a háború utáni új Magyarország ne legyen a politikai társalkodások hazája. A drágaság és a kamarák.*) Irta: dr. Szávay Zoltán, a temesvári kereskedelmi és iparkamara másodtitkára. A drágaság elleni küzdelem első fázisát a közigazgatási hatóságok parcziális megoldásra törekvő intézkedései ellen tett lépések jellemezték. Az a körülmény, hogy a közfogyasztási czikkekben egyre nagyobb hiány volt észlelhető, a drágaság pedig szintén fokozódott, az ország számos vidékén arra indította az illetékes hatóságokat, hogy parciális megoldást keressenek. Részben kormánybiztosi, részben közigazgatási hatósági intézkedésekkel eltiltották az egyes közfogyasztási czikkeknek az illető járásból, városból vagy vármegyéből való kivitelét, a forgalmi árakat pedig maximálták. Az illető hatóságokat ennél a tevékenységnél a legnemesebb intencziók vezették: biztosítani akarták a saját körzetük ellátását és védni kívánták a fogyasztó közönség érdekeit. A kereskedelmi és iparkamarák és a hazai érdekképviseleti intézmények ezekkel az intézkedésekkel szemben a legnehezebb helyzetbe kerültek, mert egyrészt tekintettel kellett lenniök a hatóságok által védeni kívánt közérdekre, másrészt pedig védelemben kellett részesíteniök saját iparos és kereskedő érdekeltségüket, amelyre legtöbb esetben saját hibáján kívül nehezedett az árdrágítás ódiuma. A közfelfogás könnyen volt hajlandó feltételezni, hogy az áruhiány és a drágaság kizárólag a közvetítő kereskedelem nyereségvágyára vezethető vissza és ez a népszerű felfogás csak újabb tápot nyert az említett hatósági intézkedésekben. Kötelességünk volt tehát, hogy a kormánybiztosi és közigazgatási hatósági hatáskörben hozott említett részleges megoldásra törekvő intézkedéseket megvizsgáljuk és pedig két irányban: először, hogy mennyiben nyugosznak törvényes alapon, másodszor, hogy váljon egyáltalában alkalmasak-e az általuk kívánt czél elérésére? Azt találtuk, hogy nem voltak sem törvényesek, sem czélszerűek. *) A vidéki kamarák értekezletén tartott előadásból.