Magyar Ipar, 1916. január-június (37. évfolyam, 1-26. szám)

1916-01-02 / 1. szám

t adassanak ki. A munkák kiadása körforgalomsze­­rűen történjék, hogy a látszata is elkerültessék annak, hogy itt egyesek a többiek rovására favo­rizáltatak. Nyilvános pályázatok teljesen mellő­zendők, e helyett a műszaki osztályok kis tételekre osszák fel a munkát és zártkörű pályázatra mindig más iparost szólítsanak fel. A 10.000 koronán aluli munkáknál sem bánat­pénzt letenni, sem bélyegeket ragasztani a költség­­vetésekre ne kellessen. Az iparos által szállított munkák kereseti kimutatásaira arányos összeg folyósíttassék, a munka befejezésével a számla ösz­­szege teljes egészében fizettessék ki. Műhely nyi­tása, tanonczfelvétel és anyagbeszerzés czél­­jából váltó fedezet ellenében személy hitel formá­jában üzemi hitel nyújtassék az iparág meg­­kezdhetéséhez szükséges minimális összeg ere­jéig. Ezen hiteleket is a kormány által kijelölt intézet nyújtaná. De módjában volna a törvény­­hozásnak a kivételes helyzetnél fogva javaslatba hozni azt, hogy az iparfejlesztésre és hadsegé­lyezés czéljaira meg nem nevezett rendeltetéssel befolyt és rendelkezésre álló tőkékből, ipartestületi és iparegyesületi véleményezés alapján egyénileg megbízható iparosoknak hosszú lejáratú hitel for­májában kamatmentes kölcsönt folyósítson. Meg­fontolást igényel, miként válhatna lehetővé ezen munkálatok elvégzésére az érdekképviseletek, ipar­testületekek bevonása. Magában véve az a körül­mény, hogy az ipartestületeknek javarészt teher­mentes házuk van s elnökeik javarészt vagyonilag független emberek, lehetővé tehetné azt, hogy az összesség részére kiutalni szándékolt összegek tag­jaik közt való szétosztás végett testületi jótállás mellett az ipartestületeknek adassanak át. Végül azon hiszem­ben, hogy a főváros a kor­mányintézkedések hatása alatt hasonló intézkedé­sekre határozza el magát s polgárai érdekeinek megfelelően maradandó szocziálpolitikai alkotásai­val túlszárnyalni igyekszik a kormányt — fejezem ki azt a jogosult kívánságot, hogy katonai szolgá­lattól visszatért, iparát folytatni akaró iparos arra való tekintettel, hogy iparának megszüntetésére kényszerítő körülmények késztették — új ipar­igazolvány váltására ne legyen kötelezve, hanem régi iparigazolványának érvényessége ismertes­sék el. A sajtónak hivatása a háború után az kell, hogy legyen, hogy a társadalmat szükségleteinek beszerzésére buzdítsa és felkeltse a társadalomban azt a tudatot, hogy az ipar pártolása kötelesség és ha csak lehet, magyar ipari termékeket vásá­roljon. A kézműiparosok ellen felhangzó régi idők­ből átvett tradic­ionális szólam, hogy a kisiparos ügyetlen, termelése esetlen, az utóbbi évtizedben elvesztette alapját. Karöltve és együtt dolgozva tervező művészeinkkel, a magyar iparos ma a leg­kényesebb ízlés kielégítésére is képes. A magyar társadalom iparunk fellendülésének és ipari érdekeinknek előmozdítását nagyban elő­segíthetné azzal, hogy saját lakása küszöbén állítja­ fel az önálló vámterületet és következetesen magyar ipari termékeket vásárol. Ezzel a c­él­­tudatos hatósági és társadalmi támogatással egy iparilag fejlődő új Magyarországot szervezhetnénk, hol békés munkálkodás, polgári jólét és ennek folyományaként kulturális emelkedettség vezető szerepre juttatná hazánkat. Vajha a háború utáni új Magyarország ne legyen a politikai társalkodások hazája. A drágaság és a kamarák.*) Irta: dr. Szávay Zoltán, a temesvári kereskedelmi és iparkamara másodtitkára. A drágaság elleni küzdelem első fázisát a közigazgatási hatóságok parcziális megoldásra tö­rekvő intézkedései ellen tett lépések jellemezték. Az a körülmény, hogy a közfogyasztási czik­­kekben egyre nagyobb hiány volt észlelhető, a drágaság pedig szintén fokozódott, az ország szá­mos vidékén arra indította az illetékes hatóságo­kat, hogy parc­iális megoldást keressenek. Rész­ben kormánybiztosi, részben közigazgatási hatósági intézkedésekkel eltiltották az egyes közfogyasztási czikkeknek az illető járásból, városból vagy vár­megyéből való kivitelét, a forgalmi árakat pedig maximálták. Az illető hatóságokat ennél a tevé­kenységnél a legnemesebb intencziók vezették: biztosítani akarták a saját körzetük ellátását és védni kívánták a fogyasztó közönség érdekeit. A kereskedelmi és iparkamarák és a hazai érdek­­képviseleti intézmények ezekkel az intézkedésekkel szemben a legnehezebb helyzetbe kerültek, mert egyrészt tekintettel kellett lenniök a hatóságok ál­tal védeni kívánt közérdekre, másrészt pedig vé­delemben kellett részesíteniök saját iparos és ke­reskedő érdekeltségüket, a­melyre legtöbb esetben saját hibáján kívül nehezedett az árdrágítás ódiuma. A közfelfogás könnyen volt hajlandó feltételezni, hogy az áruhiány és a drágaság kizárólag a köz­vetítő kereskedelem nyereségvágyára vezethető vissza és ez a népszerű felfogás csak újabb tápot nyert az említett hatósági intézkedésekben. Köte­lességünk volt tehát, hogy a kormánybiztosi és közigazgatási hatósági hatáskörben hozott említett részleges megoldásra törekvő intézkedéseket meg­vizsgáljuk és pedig két irányban: először, hogy mennyiben nyugosznak törvényes alapon, másod­szor, hogy váljon egyáltalában alkalmasak-e az általuk kívánt czél elérésére? Azt találtuk, hogy nem voltak sem törvényesek, sem czélszerűek. *) A vidéki kamarák értekezletén tartott előadásból.

Next