Magyar Ipar, 1917. július-december (38. évfolyam, 27-52. szám)
1917-07-08 / 27. szám
448 ténye az, hogy háborús talpbőrgyártmányaink a legmagasabb követelményeknek megfelelnek. S ezt nemcsak azoknál a nagy gyáraknál tapasztaltuk, amelyek a háború előtt is elsőrangú minőségeket termeltek, hanem oly közép- és kisebb gyáraknál, amelyeknél csak a rövid hároméves fejlődés eredményezte a gyártmányok nagymérvű javítását. A háború kitörése előtt a különböző felsőbőrök gyártása szintén örvendetes módon haladt előre, s nemcsak a rég megszokott tehénbőrgyártás volt kielégítő, hanem azt láttuk, hogy egyes gyárak a finom borjúbőrnek, a különböző brombőrnek, a boxborjúbőrnek, boxmarhabőrnek és a különböző lakkbőröknek gyártásában oly nagy eredményeket értek el, hogy főleg az utóbb megemlített cikkek Európaszerte, tehát az előtt a külföld előtt is, amely tulajdonképpen versenytársunk ebben a cikkben, a legnagyobb elismerést aratták és állandó piacra tettek szert. Természetes, hogy mivel ezeknek a bőrneműeknek mennyisége csakis a mi belföldi fogalmaink szerint elég nagy, de a sokat fogyasztó külföld előtt nagyon is mérsékelt, ezeknek a gyártási ágaknak fejlesztése és nagyobbítása szükségesnek mutatkozott. A nagyiparé mellett igen érdekesnek mutatkozott a kis- és középipar fejlődése, amely a megindult iparfejlesztési akciónak egyik kiváló eredménye volt. Ez iparfejlesztési akció különféle irányai közt két irányzat dominált, mégpedig egyrészt a segélyezési akció, másrészt pedig a szakfelügyelők, vagy, mint hivatalos nyelven mondták, a vándortanítók útján létesített gyakorlati útmutatás és oktatás akciója. Ennek az iparfejlesztési akciónak úgy a szorosabb értelemben vett magyar vidékeken, mint az erdélyrészi megyékben igen hálás talaja volt és az 1913-as és 14-es évek főleg tehén-és borjúfelsőbőrökből olyan kisipari készítményeket hoztak piacra, amelyek bármely elsőrangú gyári készítménynyel bátran vetekedhettek. Természetes, hogy ezt a kedvező eredményt csak úgy lehetett elérni, hogy a kis- és középtimárok legalább a legszükségesebb és legelemibb gépberendezkedésre áttértek, az ezekkel való termeléssel megbarátkoztak és a különböző cikkek gyártását lassan-lassan meg is tanulták. Hogy mennyire sikeres volt e kisebb üzemeknek átalakítása és modernizálása, mutatja az a körülmény, hogy mikor a háború kitört és a hadvezetőség a szállítandó bőrneműek minőségéhez a legnagyobb követeléseket fűzte, ezek a kis- és középipari készítmények a legnagyobb elismerésben részesültek. Természetes azonban, hogy ez az örvendetes fejlődés csak azoknál az üzemeknél volt tapasztalható, amelyek a haladás útjára léptek és a tanulás iránt fogékonyaknak mutatkoztak. Sajnos, hogy az országban nagyon sok az olyan kistimár, aki megmaradt a régi nemtörődömségben, aki sem gépekről, sem modern segédeszközökről nem akar tudomást venni és a tanulástól idegenkedik. Milyen idegenkedés mutatkozott valamikor kistimároknál gépek beszerzése ellen, mégpedig nemcsak akkor, ha a gépeket a maguk pénzén kellett megvásárolnak, de még olyankor is, amikor a gépeket az állam támogatásképpen felajánlotta. Körülbelül 10 év előtt magam Debrecenben jártam és elkísértem oda Stodola József állami szaktanítót, aki előadások megtartására rándult oda. Ezt megelőzőleg a debreceni ipartársulat akkori elnöke a társulatnak felajánlott gépekre vonatkozólag úgy nyilatkozott, hogy neki a gépek nem kellenek — mert közös lónak túrós a háta — gép, melyet közös műhelyben állítanak föl, csak kárt okozhat és nem hozhat hasznot. Az öreg Ekli bácsi — természetesen — ezzel a felfogásával egymagában maradt s az említett előadásokon, melyek a Bőrszín Nagytermében voltak, a megjelent tímárok legnagyobb része az új módszerek iránt nagyon is fogékonynak mutatkoztak és mohón följegyeztek minden olyan utasítást, mely akkor nyomtatásban magyar nyelven még nem volt beszerezhető. Azóta Debrecen nagyokat lépett a haladás útján. Ott vannak mint vezérférfiak Kovács Ferenc, Veréb Lajos, ifj. Ormós József, Pósalaki Ferenc, Kiss Imre, a Petők, a Szilágyiak, valamennyien egészen modern felfogást tanúsítanak, fiaikat német szóra tanítják és kiküldik külföldre a szükséges új ismeretek megszerzésére. Itt mindjárt bekapcsolom azt, hogy mily nagy szükség volna a magyar timárszakiskola megalapítása. De ezzel a felette fontos tárgygyal nem kívánok ez lakalommal részletesebben foglalkozni, mert a timárszakiskola felállítása összejövetelünknek külön tárgya. De kötelességem ez alkalommal is, hogy rámutassak arra, hogy mily fontos és mily életbevágó szükség a bőriparban a szakismeretek tanítása és fejlesztése. Mily állapotok vannak ma Szatmár, Bereg, Ugocsa, Mármaros és igen sok erdélyi megyében! De nemcsak az egyes vidékek érdeke, nemcsak gazdasági közérdek, hogy ezen javítsunk, hanem ehhez a kérdéshez fontos valutaérdek is fűződik, mert minél jobban tudjuk fejleszteni a belföldi termelést, annál kevesebb behozatalra lesz szükség. Ez alkalommal a szakma egy különleges ágára akarok rámutatni, mégpedig a juhbőrgyártás helyzetére. Szólni akarok a juhbőrgyártás kérdéséről. Valamikor a szömörcés juhbőr gyártása Magyarországon világra szóló iparág volt. Nagyarányú telepek voltak Óbudán, Újpesten, Székesfehérvárott, Veszprémben, Lugoson, Fogarason és sok más vidéken. Azoknak a szerencsétlen állategészségügyi intézkedéseknek következtében, melyek a Darányi-korszakhoz fűződnek, a nyersbőrimport a Keletről Fiumén át teljesen megszűnt, elterelődött Triesztbe és ott az osztrák, valamint a német verseny a magyar iparost teljesen kiszorította. Az évek folyamán ez a nagyarányú szömörcés juhbőrgyártás megszűnt és nem maradt meg más, csak a juhbőrkészítés, néhány, az utjainkon megolvasható timár kivételével. A cseres juhbőr készítése Magyarországon a legkezdetlegesebb állapotban van. Oly rossz minőségűeket készítenek az ország különböző vidékein, olyan nyersanyagból, melyből sokkal jobbat lehet ké-