Magyar Konyha, 1983 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1983-08-01 / 3. szám
Ekkor Jókai kertelés nélkül kimondta: „Kérlek, fogadjátok szeretettel bejelentésemet. Elvégeztetett köztünk, hogy egybekelünk.” Nagy éljenzés követte szavait, mindenki felugrott a helyéről, hogy megszorongassa az ifjú jegyesek kezét. Egyedül Petőfi maradt ülve. Olyasvalamit dünnyögött maga elé, hogy „nem fog ez sokáig tartani!”. Amiben alaposan tévedett — Jókai vagy negyven esztendeig élt azontúl hitvesével, igen nagy boldogságban. A NAGY KIBÉKÜLÉS Petőfi ezt már sajnos nem láthatta . . . ám Jókay mama idővel megenyhült, látva fia s menye boldog házaséletét. Móric és Róza komáromi látogatása alkalmával békét kötött menyével, majd maga is felkerekedett, hogy felkeresse a fiatalokat a Svábhegyen. Ez a látogatás azonban már nem Róza asszony házikójában történt, hanem abban a villában, amelyet első nagy sikerű regényeinek, az Egy magyar nábobnak és a Kárpáthy Zoltánnak kétezer forintos honoráriumából vásárolt Jókai. Ide érkezett (a mai szabadság-hegyi Költő utcába) egy szép napon Jókay mama, unokája Váli Mari társaságában, aki ekképpen jegyezte fel naplójában érkezésüket: „Belekerült ötnegyed órába — írja — míg folytonosan szépen ápolt szőlők közt kanyargó és sok helyen bizony elég meredek és vízmosásos úton feljutottunk a fáktól árnyékolt, füstölgő kéményű kis ház elé. Egy új ültetésű, kis hársfákkal szegélyezett széles úton odahajtottunk a nyaraló konyhaajtajához, hol Móric bátyám örömmel szedett le bennünket a kocsiról. Majd mellette termett Róza néni is, ki könyökig feltűrt ujjával, hullámos fekete haján hátrakötött, fehérbabos piros selyemkendővel, gyönyörű jelenség volt. . . Sietve törölte le kezeit, hogy kezet foghasson, mert bizony éppen egy liba bontásán fáradozva találtuk az ünnepelt színésznőt. — Olyan bolondos a szakácsnőm — magyarázta működésének okát — hogy mivel ő nevelte a libát, semmi áron sem akarta megtömni, sem megölni; még a felbontásánál is sírva fakadt, mikor a majorosné kezére adta. Nekem kellett megkönyörülnöm rajta, hogy délre pecsenye nélkül ne maradjunk! Jöjjenek ide, anyámék is, az eperfa alá! Mindjárt készen leszek ám már! Nagymamám kedvteléssel nézte menyét, kinek kezében jól állt a munka. Két deszkapad volt az eperfa alatti malomkő asztal mellett, arra települtünk le mindnyájan, természetesen Móric bátyám is, míg Róza néni átadhatta a megtisztított libát a szakácsnőnek.” A látogatás remek ebéddel folytatódott, délután pedig Egressy Gábor, Tóth József és ifj. Lendvay Márton köszöntöttek be, akik „gyalog jöttek fel a hegyre, egy csésze jó kávéra, puha kalácsra, mit Róza néni, szinte igen finom foszlófát tudott dagasztani . . . Kedves nagymamám pedig azt kérte ozsonna idejekor, hogy hadd kóstolja ő most meg azt a híres, jó svábhegyi tejet, forralatlan állapotban. Mire Róza néni mindjárt hozott sajátkezűleg egy nagy köcsög tejet, melyből midőn egy pohárkával megivott, nagymama elismerte, hogy ilyen pompás ízűt valóban nem élvezett még.”. Mondani sem kell talán, hogy ezek után a svábhegyi látogatás a teljes, végleges megbékélés jegyében végződött. Özvegy Jókayné nagyasszony azzal a nyugodt tudattal tért haza Komáromba, hogy menye nemcsak a színpadon ragyog , hanem a tűzhely mellett is jeleskedik, s igencsak jól tartja az ő kedves Maricát. Odaállt a tűzhely mellé, hogy savanyú levest vagy kolozsvári káposztát főzzön saját liliomkezével.