Magyar Kultúra. Társadalmi és tudományos szemle. 1. évfolyam (Budapest, 1913)
1-12. sz. tartalomjegyzéke - Tanulmányok - Dr. Krüger Aladár: Városaink hitélete: A katholikus Nagyvárad
sában minden olyan életnézet, amely a morális jelzőt megérdemli. A 20—25. lapon mutatóul egy kis csokrot állít össze Burján a destruktív etika virágos kertjének legfrissebb bimbóiból, nézeteikből, a pornográfiáról, a gyermeki szeretetről (erről a célszerűtlen, embertelen, fajtalan dologról, a Nyugat egyik cikke szerint), az igazságról, az iskolákról stb. Ezek után megállapítja a szerző, hogy ennek a destruktív érdekszövetségnek semmi joga nincs „magát úgy kerálni," mintha a voltaképen a magyarság érzelmeinek lenne tolmácsa. Két argumentumot hoz felállításának bizonyítására: 1. „a radikális sóvárgásoknak a magyaros gondolat- és érzésvilághoz a nyelvi kapcsolaton kívül semmi közük, sőt azzal a leglényegesebb pontokban ellentétben állanak;" 2. „a radikalizmus egyre vakmerőbb nyíltsággal fordul segélycsapatokért a nemzetiségi izgatókhoz." A továbbiakban ezt a két bizonyítékot teszi kétségtelenné. Rendkívül érdekes és értékes az irat azon része, melyben összeállítja a magyar néplélek legjellemzőbb vonásait, kimutatván, hogy ettől a józan, nyílt, komoly, rátartós lélektől mennyire idegen az a pusztító szellem, melyet dióhéjban így jellemez: „röviden a rombolást előidéző kizárólagos elemzés, az építő szintézisre való képtelenség." Ezek az exkluzív klikkuralomra törő radikálisok, akik különben minden tekintélyt „ószeres ízű viccekkel" szoktak sárba rántani, rávetették magukat nemzeti kultúránk legkimagaslóbb alakjaira, hogy a maguk számára foglalják le őket, hivatkozással arra, hogy ezek is ostorozói voltak nemzetünk bűneinek, így tesznek meg egy Széchenyit, egy Eötvös Józsefet a maguk ősévé. Valamennyiünk érzelmének ad kifejezést a szerző, mikor rásüti erre az eljárásra a ferdítés bélyegét, kimutatván, mennyire más a nemzetét szerető nagy léleknek hazafias aggodalomban fogant korholása, mint az önző célokra törő doktor urak ízléstelen átkozódása. Csak egy-két gondolatot ragadtunk ki ebből a tartalmas röpiratból, hogy némi tájékoztatót nyújtsunk olvasóinknak, kik már jóízlésük miatt sem szokták kezükbe venni a radikális „írásokat". Melegen ajánljuk, hogy ne elégedjenek meg evvel az igénytelen kis ismertetéssel, hanem olvassák el Burján művét a maga egészében, már csak azért is, mert nemcsak tartalmával bilincsel le, hanem stílusával is. Hangja általában komoly, olykor a meghatottságig is emelkedik, másutt tréfás, játszi, ötletekben gazdag. Eltanulván ellenfeleitől azt az ötleteskedő, léha, zsargonszerű stílust, amely annyira jellemző erre az irodalmi és tudományos érdekszövetségre, saját fegyvereikkel teszi őket nevetségessé. Dk. Pásztor Árpád: Savitri. Lányom. A Nemzeti Színház újdonságai. A Nemzeti Színház I. évi első újdonsága Pásztor Árpádnak két rövid darabja volt: az egyfelvonásos Savitri és a kétfelvonásos Lányom. Az estén úgy éreztük magunkat, mintha a pezsdülő magyar romanticizmus pesti magyar színházában, a harmincas évek színházában üldögéltünk volna, — sőt a felvonások között szinte bántóan csapott szemünkbe az a fényáradat, melyet a színház villanyos lámpái szórtak. A harmincas évek színpadát képzeltük magunk elé, amelyen Vajda Péternek és Kisfaludy Károlynak a darabjait adják egymás után. Vajda Péter — tudjuk — a német romanticizmusnak volt szoros követője; idegen mintái szerint ő is előszeretettel használta a keleti világ mesés tárgyait és színterét, két okból: 1. mert az divat