Magyar Lettre Internationale 1992. ősz (6. szám)
FORRADALMAK ÉS RESTAURÁCIÓK - Esterházy Péter: Posztmodem barbarizmus
ESTERHÁZY PÉTER LORENZ STOER: GEOMETRIKUS TÁJKÉPEK Minden Egész eltörött, írta Ady Endre a század elején. Az az érzésem, azóta csak az időt húzzuk, múlatjuk, háborúkkal, hideggel, meleggel, majd a szocializmusnak nevezett hazugságbarakk építésével és összedőlésével, hogy most ugyanott állunk, ahol a századelő szkepszise, a liberalizmusból kiábrándulva, a liberalizmusra hagyatkozva (mert mire másra). Közben azonban csak eltelt az évszázad, és - hogy finoman fejezzem ki magam - történt egy s más. Rosszabb helyzetben tehetjük föl ugyanazokat a kérdéseket. (Annak külön már nem örülünk, hogy a kérdéseket egyáltalán föltehetjük.) A világ egyre kevésbé ártatlan. Tudomásul vesszük, hogy folyamatos botrányban élünk, új barbarizmusban. Du musst dein Leben ändern, mondta valaki Duino környékén. Ne tegezz, válaszoljuk még csak nem is szemtelenül vagy ingerülten, inkább csöndesen. Az úgynevezett Közép-Európa értelmisége leszerepelt. Nem ezt vártuk magunktól. Ha belepillantunk egy öt-tíz év előtti tükörbe - ott láthatjuk magunkat, ahogy páváskodva veregetjük a saját vállunkat, dicsérve morális tartásunkat, tartalékainkat, azt a nagy emberi melegséget, melyet oly sok viszály dacára megőriztünk, és az is világos volt, hogy nagyralátó terveinknek, országépítő vágyainknak csupán a „rendszer” áll útjában, az oroszok, a kommunisták... A Hófehérke mostohájának jobb tükre volt. Szép vagy, szép vagy, szebb a Napnál, de... A de-t mi már nem hallottuk. És mi van most? Most Jugoszlávia van. Ez egyszerre ige és főnév és jelző. Jugoszláv jugoszlávok jugoszlávozunk. Minden szégyen indokolt. Hol van az a fantasztikus közép-európai szellemiség? Kéne mutatni legalább egy fél sort, egy szlovén fél sort vagy horvátot, szerbet, egy magyar fél sort. Ki vagy? - hangzik a kérdés, és nekem erre azt kéne válaszolnom, magyar? Milyen szánalmas volna ez, milyen szánalmas, szűkös és szegény csakis magyarnak vagy szlovénnek, vagy szerbnek lenni! Vajon nem arra való volna az irodalom, hogy ezerféleségünkről szóljon, olykor még teremtve is ezt az ezerféleséget? Ha ezt föladja az irodalom, akkor a legitimitását adja föl. Magyar vagyok. Szlovén vagyok. Szerb vagyok. Ezekhez a mondatokhoz nem kell irodalom. Ehhez elegendő egy bürokrata meg egy pecsét. Egy határőr. Egy hadsereg. Nincsen semmi a fejünkben. Üres a fejünk. Ez az üres fej most Európa. Fölzárkóztunk a Művelt Nyugathoz, amennyiben ugyanolyan tanácstalanul nézünk körbe, mint ők. Ők egy működő világban, viszonylag határozott én-tudattal, mi meg a már megszokott (megszokhatatlan) nem-működőben, állandóan kérdésekkel bombázva a kérdéses én-t. Joggal tartunk a nagy társadalmi vízióktól, elegünk van belőlük, megégettük magunkat (ez az égés, megégés volt ez a század). De arra nézve nincsen semmiféle tapasztalásunk és gondolatunk, hogy milyen az az Európa, melyben nincsen álom, minthogy mióta világ a világ, Európában mindig volt valamiféle álom, jószerével ez, a megszakíthatatlan álom, Európa sine qua nonja. Ez új helyzet. Ott vagyunk, ahol Musil elengedte a szálat: a tulajdonságok nélküli ember keresi identitását. (Vilenica, 1992. szeptember) 1 LO 'LOo ü'Louth-10 LO Oá ESTERHÁZY Péter „Az elrabolhatatlan Európa. Az új európai rosszkedvről” Magyar Lettre Internationale, 1991. 2. „Örökségünk, a félelem” Magyar Lettre Internationale, 1991. 4.