Magyar Lettre Internationale 1993. ősz (10. szám)

ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE - Fehér Ferenc: Havel vagy Kundera?

E­gy évvel eze­lőtt New York­ban egy értel­miségi társaságban elmeséltem egy anekdotát fiatal ko­romból, a Holocaust idejéből. A történet­nek az volt a poén­ja, hogy egy tipiku­san túlasszimilált magyar zsidó fölé­nyesen elhárított mindenféle olyan vá­daskodást, miszerint a náci német állam állítólag népirtást folytatna a lengyel­­országi koncentrá­ciós táborokban. Ez a tragikusan ostoba öregúr, aki hamaro­san elpusztult a bu­dapesti gettóban, a következő felleng­zős szavakkal utasí­totta vissza e go­nosztettek legcseké­lyebb gyanúját is: „Hiszen maguk Goethe és Schiller népéről beszélnek!” Az anekdotához ér­dekes megjegyzést fűzött egy ismert jogfilozófus (maga is zsidó). Bár a túlasszimiláltságró­l csak azért beszéltem neki, hogy kielégít­sem a kíváncsiságát, őt inkább valami más érdekelte. „Ez a legfurcsább dolog a világon - mondta -, olyasmi, amit én soha nem tennék. Hogy lehetne egy embercsoportot leg­jelentősebb íróinak a nevével definiálni?” Ez a különbség­­ az, hogy a németséget Goethe és Schiller nevével definiáljuk (vagy jellemezzük, vagy pusztán meg­jelöljük), vagy ellenkezőleg az, hogy tartózkodunk az írók és az irodalom efféle kultikus imádatától - egyike az Ó­ és az Újvilág közötti legsokatmondóbb önértelmezési különb­ségeknek. Milyen vonatkozásai lehetnek annak, ha Németországot „Goethe és Schiller népével” azonosítjuk? Van benne egy tagadhatatlanul arisztokratikus elem, hiszen az egyén mint zseni áll itt a „nemzeti szubsztancia” helyén, akár mint annak forrása, akár mint annak teljes kiterjedése. Egy észak-ameri­kai inkább az alkotmányra hivatkozna, és rámutatna a repub­likánus szabadság intézményeire, amelyek az alkotmányból következnek, vagy pedig az örök amerikai álomra, az egyén korlátlan gazdasági esélyeire, vagy az Újvilág világhódító technikájára hivatkozna. Ezen kívül az előbbi megközelítés­ben a „zseni”, a „kultúra” és a „nemzet” fogalmai annyira összemosódnak, hogy már megkülönböztethetetlenekké vál­nak, és csak egymással kölcsönös összefüggésben lehet őket meghatározni. E három fogalom szétválaszthatatlan össze­kapcsolása egy olyan elvre utal, amely magasabbrendű az egyén gyakorlati ér­dekeinél és törekvé­seinél, de nem azo­nos a nyomasztó „vezérelvvel” sem. Amennyiben az em­berek egy csoport­jának (erkölcsi és kulturális) szubsz­tanciáját legnagyobb írói nevének felso­rolásával­­juk körül, úgy e csoport tag­jainak olyan kulturá­lis, erkölcsi és poli­tikai útmutatást adunk, amelynek a parancsolatok sze­mélytelensége he­lyett személyes íze van. Amikor az em­berek egy csoportját úgy jellemzik, mint Goethe és Schiller, Puskin és Tolsztoj, Petőfi és Arany, Mickiewicz és Slo­­wacki népét, akkor az egyes írók külön­­külön, a nemzeti irodalom pedig a nagy összességében, a kollektív daimo­­nion és a vátész­­orákulum - tehát egyfajta személyte­len Kasszandra - kü­lönböző, de össze­kapcsolódó funkció­it töltik be. Ebben az értelemben az orosz irodalom Puskintól a századvég szocialis­ta íróiig - jobb híján - mindenféle erköl­csi tekintély és poli­tikai pártalakulat helyettesítője volt. Kelet-Közép-Euró­­pában hasonlókép­pen hordozták a nemzeti irodalmak különféle áramlatai a nemzetté alakulás irányzatait. Szo­ciológiai értelemben az „intelligencia” (vagy értelmiség) oly sokat vitatott és oly jellegzetesen kelet-európai kategóriája szorosan kapcsolódik az irodalomnak egy olyan felfogásához és funkciójához, amelyhez a géniusz-demiurgosz szolgáltatja a „nemzeti szub­sztanciát”. Ez a csoport közismerten Karl Mannheimtől kapta a nevét, aki freischwebende Intelligenznek (szabadon lebegő értelmiségnek) keresztelte el. De miből is áll ez a „szabadon lebegés”? Az elnevezés mindenekelőtt arra utal, hogy a cso­port tagjai nem integrálódnak és nem szívódnak fel sem­miféle társadalmi intézménybe (melyek közül normális körülmények közt a legerősebbek és legvonzóbbak az egyete­mek), ami, úgy tűnik, nem más, mint a bohémélet szegénység­gel párosuló szabadsága. Ez azonban nyilvánvalóan becses életforma, hiszen alig néhány évvel ezelőtt, amikor az ameri­kai sajtóban szenvedélyes vitát kavart Russell Jacoby köny­ve, The Last Intellectual (Az utolsó értelmiségi), kiderült, hogy bár az amerikai kultúra általában csak a „gazdagok és híresek” iránt mutat tiszteletet, mégis keserves hiányát érzi . Q LÜ O sLü WO WO FEHÉR Ferenc Az antinómiák költője Magvető­, 1972 (Geller Ágnessel) Egy tiszta politikai forradalom MFK Párizs, 1981 Egy forradalom üzenete Kossuth, 1989 Jalta után Kossuth, 1990 (Heller Ágnessel és Márkus Györggyel) Diktatúra a szükségletek felett Cserépfalvi, 1991 (Heller Ágnessel) Kelet-Európa „dicsőséges forradalmad T-Twins, 1992 A megfagyott forradalom Cserépfalvi, 1992 „Európa arcai" Magyar Lettre Internationale, 1991. 1. „A marxizmus mint politika - gyászjelentés” Magyar Lettre Internationale, 1991. 4. „Az emlékezet háborúi” Magyar Lettre Internationale, 1992. 7. MICKIEWICZ, Adam Krími szonettek Új Magyar Kiadó, 1955 Az ősök Európa, 1963 Pan Tadeus Európa, 1977 SLOWACKI, Juliusz Versei Európa, 1976 MANNHEIM Károly Ideológia és utópia Atlantisz, 1993

Next