Magyar Lettre Internationale 1993. ősz (10. szám)
ÍRÁSTUDÓK FELELŐSSÉGE - Fehér Ferenc: Havel vagy Kundera?
Egy évvel ezelőtt New Yorkban egy értelmiségi társaságban elmeséltem egy anekdotát fiatal koromból, a Holocaust idejéből. A történetnek az volt a poénja, hogy egy tipikusan túlasszimilált magyar zsidó fölényesen elhárított mindenféle olyan vádaskodást, miszerint a náci német állam állítólag népirtást folytatna a lengyelországi koncentrációs táborokban. Ez a tragikusan ostoba öregúr, aki hamarosan elpusztult a budapesti gettóban, a következő fellengzős szavakkal utasította vissza e gonosztettek legcsekélyebb gyanúját is: „Hiszen maguk Goethe és Schiller népéről beszélnek!” Az anekdotához érdekes megjegyzést fűzött egy ismert jogfilozófus (maga is zsidó). Bár a túlasszimiláltságról csak azért beszéltem neki, hogy kielégítsem a kíváncsiságát, őt inkább valami más érdekelte. „Ez a legfurcsább dolog a világon - mondta -, olyasmi, amit én soha nem tennék. Hogy lehetne egy embercsoportot legjelentősebb íróinak a nevével definiálni?” Ez a különbség az, hogy a németséget Goethe és Schiller nevével definiáljuk (vagy jellemezzük, vagy pusztán megjelöljük), vagy ellenkezőleg az, hogy tartózkodunk az írók és az irodalom efféle kultikus imádatától - egyike az Ó és az Újvilág közötti legsokatmondóbb önértelmezési különbségeknek. Milyen vonatkozásai lehetnek annak, ha Németországot „Goethe és Schiller népével” azonosítjuk? Van benne egy tagadhatatlanul arisztokratikus elem, hiszen az egyén mint zseni áll itt a „nemzeti szubsztancia” helyén, akár mint annak forrása, akár mint annak teljes kiterjedése. Egy észak-amerikai inkább az alkotmányra hivatkozna, és rámutatna a republikánus szabadság intézményeire, amelyek az alkotmányból következnek, vagy pedig az örök amerikai álomra, az egyén korlátlan gazdasági esélyeire, vagy az Újvilág világhódító technikájára hivatkozna. Ezen kívül az előbbi megközelítésben a „zseni”, a „kultúra” és a „nemzet” fogalmai annyira összemosódnak, hogy már megkülönböztethetetlenekké válnak, és csak egymással kölcsönös összefüggésben lehet őket meghatározni. E három fogalom szétválaszthatatlan összekapcsolása egy olyan elvre utal, amely magasabbrendű az egyén gyakorlati érdekeinél és törekvéseinél, de nem azonos a nyomasztó „vezérelvvel” sem. Amennyiben az emberek egy csoportjának (erkölcsi és kulturális) szubsztanciáját legnagyobb írói nevének felsorolásávaljuk körül, úgy e csoport tagjainak olyan kulturális, erkölcsi és politikai útmutatást adunk, amelynek a parancsolatok személytelensége helyett személyes íze van. Amikor az emberek egy csoportját úgy jellemzik, mint Goethe és Schiller, Puskin és Tolsztoj, Petőfi és Arany, Mickiewicz és Slowacki népét, akkor az egyes írók különkülön, a nemzeti irodalom pedig a nagy összességében, a kollektív daimonion és a vátészorákulum - tehát egyfajta személytelen Kasszandra - különböző, de összekapcsolódó funkcióit töltik be. Ebben az értelemben az orosz irodalom Puskintól a századvég szocialista íróiig - jobb híján - mindenféle erkölcsi tekintély és politikai pártalakulat helyettesítője volt. Kelet-Közép-Európában hasonlóképpen hordozták a nemzeti irodalmak különféle áramlatai a nemzetté alakulás irányzatait. Szociológiai értelemben az „intelligencia” (vagy értelmiség) oly sokat vitatott és oly jellegzetesen kelet-európai kategóriája szorosan kapcsolódik az irodalomnak egy olyan felfogásához és funkciójához, amelyhez a géniusz-demiurgosz szolgáltatja a „nemzeti szubsztanciát”. Ez a csoport közismerten Karl Mannheimtől kapta a nevét, aki freischwebende Intelligenznek (szabadon lebegő értelmiségnek) keresztelte el. De miből is áll ez a „szabadon lebegés”? Az elnevezés mindenekelőtt arra utal, hogy a csoport tagjai nem integrálódnak és nem szívódnak fel semmiféle társadalmi intézménybe (melyek közül normális körülmények közt a legerősebbek és legvonzóbbak az egyetemek), ami, úgy tűnik, nem más, mint a bohémélet szegénységgel párosuló szabadsága. Ez azonban nyilvánvalóan becses életforma, hiszen alig néhány évvel ezelőtt, amikor az amerikai sajtóban szenvedélyes vitát kavart Russell Jacoby könyve, The Last Intellectual (Az utolsó értelmiségi), kiderült, hogy bár az amerikai kultúra általában csak a „gazdagok és híresek” iránt mutat tiszteletet, mégis keserves hiányát érzi . Q LÜ O sLü WO WO FEHÉR Ferenc Az antinómiák költője Magvető, 1972 (Geller Ágnessel) Egy tiszta politikai forradalom MFK Párizs, 1981 Egy forradalom üzenete Kossuth, 1989 Jalta után Kossuth, 1990 (Heller Ágnessel és Márkus Györggyel) Diktatúra a szükségletek felett Cserépfalvi, 1991 (Heller Ágnessel) Kelet-Európa „dicsőséges forradalmad T-Twins, 1992 A megfagyott forradalom Cserépfalvi, 1992 „Európa arcai" Magyar Lettre Internationale, 1991. 1. „A marxizmus mint politika - gyászjelentés” Magyar Lettre Internationale, 1991. 4. „Az emlékezet háborúi” Magyar Lettre Internationale, 1992. 7. MICKIEWICZ, Adam Krími szonettek Új Magyar Kiadó, 1955 Az ősök Európa, 1963 Pan Tadeus Európa, 1977 SLOWACKI, Juliusz Versei Európa, 1976 MANNHEIM Károly Ideológia és utópia Atlantisz, 1993