Magyar Lettre Internationale 1997. tavasz (24. szám)
POLONIA EXPRESSZ - Conte, Edouard: Határvidék
A legtöbb európai számára, különösen a kontinens nyugati felén, a szülőföld, az anyanyelv, az állampolgárság és a vallási hovatartozás az identitástudat megváltoztathatatlan és örökletes meghatározói. De ha a lengyel-ukrán határvidék régiójában vizsgálgatjuk ezeket az „állandó tényezőket”, rá kell döbbennünk, hogy a cári birodalom és az osztrákmagyar monarchia széthullása után az itt élő népek között olyan kapcsolat- és ellentétrendszerek alakultak ki, amelyek igencsak viszonylagossá teszik az imént felsorolt ismérvek érvényességét. Annak idején mindkét monarchia a kétfejű sast választotta címeréül; nem véletlen, hogy éppen ez a mesebeli ragadozó madár lett mind Keleten, mind Nyugaton a hatalom heraldikus szimbóluma. ,A falunk, a földjeink közelében csak amolyan rögtönzött határok húzódnak... Nálunk ki fehérorosznak, ki ukránnak tartja magát, de akad közöttünk lengyel meg orosz is. Ha itt, Lengyelországban is lenne egy kis Szovjetunió, ebben a faluban legalább négy autonóm köztársaságot kellene létrehozni. A Poleszje-vidék (Polézia) lakói lelkét olyan könnyű alakítgatni, formálni, mintha csak viaszból volna...” - jegyezte fel 1936-ban egy ottani földműves. 1918-tól kezdve a volt Szovjetunió határai mentén az államhoz illetve néphez tartozás, a társadalmi és gazdasági viszonyok, a földhöz jutás lehetőségeinek szakadatlan változásai talán azt bizonyítják, hogy a jelenlegi „átmeneti állapot” nem is annyira rendkívüli, és a folyamatok iránya sem megfordíthatatlan... Így aztán, bár a Balkántól a Csecsenföldig pusztító erőszakhullám mintha azt igazolná, hogy minden nép saját nemzeti állam létrehozásáért küzd, mégis megkockáztathatnánk azt az állítást, hogy a kultúrák többszínűsége és folyamatos változása, egymásra hatása a keleteurópai társadalmak alapvető jellemzője, és az is marad. Napjainkban, amikor Galícia és Mazúria (milyen egzotikusan csengő nevek a nyugati ember fülében!) bejelentette az Európai Unióhoz való csatlakozási szándékát, igen bölcs dolog felidézni ezeknek a régióknak a történelmi közelmúltját. Feldarabolt szülőföld, gyökerét vesztett nemzeti tudat 1996 tavasza, Lengyelország északkeleti csücske, Suwalki-vajdaság: egy nyolcvanesztendős férfit nemrég meginterjúvolt egy varsói riporternő. „Ugye, maga lengyel?” - kérdezte a riporter. „Lengyel állampolgár vagyok, de a nemzetiségem litván” - hangzott a felelet. „Éppen erre a válaszra számítottam” - jegyezte meg ironikusan a hölgy. „Senki nem téveszti össze az édesanyját a mostohájával” - vágta rá az aggastyán. Valamivel délebbre, a Lengyelország és Belorusszia között húzódó határnál (Podlasie), a rozsdás szögesdrót-kerítés mellett egy csalódott férfi aggodalmaskodva jegyzi meg, hogy ugyancsak elsiették a még éppen csak megalakult Belorusszia és az Oroszország közötti „unió” megkötését; az egyezség Jelcin és a kolhozelnökből lett államelnök Lukasenko között csupán azért jött létre, hogy az 1996 júniusi orosz választások kimenetelét befolyásolja, mert ezzel a lépéssel a nagyorosz nosztalgia híveit Jelcin egy csapásra megnyerte a maga számára. Ez a férfi elmúlt hatvan éves, és bár szülőfaluját soha nem hagyta el, mégis elmondhatja, hogy hosszú „nemzetközi utat” tett meg. 1936-ban lengyel állampolgárként látta meg a napvilágot, hároméves korában szovjet állampolgár lett; két évvel később a Reich bekebelezte szülőföldjét. A németek nem csupán megszállták a területet, hanem hivatalosan Németországhoz csatolták. 1945-ben aztán megint Lengyelországban találta magát, de eközben mindig tudta magáról, hogy ő belorusz, azaz fehérorosz. Az itt idézett két férfi egy pillanatig sem téveszti össze az anyanyelv, a nemzetiség és az állampolgárság fogalmát. Szociológiai szempontból tényleg igen labilis nemzeti, kulturális és vallási csoportosulások jöttek létre ezeken a területeken, ahol németek, fehéroroszok, zsidók, lengyelek, oroszok, tatárok, ukránok és más, Ukrajnában élő nemzetiségek élték úgy történelmüket, hogy hol eltűnt fejük fölül az állam, hol pedig olyan államhoz tartoztak, amelyet valamilyen más etnikum irányított. A gyengébb, a vesztes fél esetében a nyelvhasználat vagy a vallásgyakorlás kérdése vagy fel sem vetődött, vagy pedig egyezkedés, alkudozás tárgyát képezte. De mindig akadtak néhányan, akik patetikusan képviselték a „kemény nemzeti magot”, különösen, ha úgy szolgálhatták népüket, hogy közben személyes előnyökhöz juthattak. A hazáról alkotott képük aszerint változott, hogy melyik oldalon álltak; ha ők uralták a helyzetet, akkor ezt Isten kegyelméből tették, ha viszont elnyomottak voltak, akkor ez azért történt, mert az Isten megfeledkezett róluk. A lengyel-ukrán határvidék (a kresy, ez a mitikus táj, amely még ma is mélyen hat a lengyelek eszmevilágára - egyébként ez a szó, akár az Ukrajna név, határvidéket, mezsgyevidéket jelent) nemessége (szlachta) igazi paradigmája ennek az állításnak. Az orosz és lengyel uraságok szakadatlanul vetélkedtek, a saját nyelvük, kultúrájuk felsőbbrendűségét bizonygatták, de abban teljesen egyetértettek, hogy megtagadják alattvalóik nyelvének, a fehérorosznak a létjogosultságát. A parasztok nem sokat törődtek az urak civódásaival, beérték azzal, hogy otthon érezték magukat őseik földjén. Csak úgy beszéltek magukról vagy egymásról, mint „idevaló” vagy „környékbeli emberekről”, és nem tartották lényegesnek, hogy pontosan milyen nyelven is beszélnek egymás között. Amikor 1930 körül egy poléziai asszonyt megkérdeztek, hogy milyen nyelven beszél, rövid habozás után lengyelül szólalt meg: „Hát, ahogy itt beszélnek... én is úgy beszélek, ahogy mindenki mifelénk” - azaz fehéroroszul vagy ukránul, vagy egy olyan dialektusban, amely mindkettőhöz igen közel áll, és esetleg még egy csipetnyi „nagyorosz” jellege is van. ,Az urak, azok olyan urasan beszélnek”, vagyis lengyelül. Nyilvánvaló, hogy ez az asszony a nyelvhasználatban inkább társadalmi, mint nemzeti különbségeket érzékelt. Egy lengyel faluszociológus ezt így fogalmazta meg: „A mindennapi életben a lengyel paraszt közelebb érzi magához az ukrán parasztot, mint a lengyel értelmiségit”. De hát akkor hogyan lehetne meghatározni egy paraszt nemzeti hovatartozását? Segít-e eldönteni az, hogy milyen nyelven beszél? A gyakorlat azt mutatja, hogy a két- vagy háromnyelvűség, ez az alkalmazkodóképességből és szándékból táplálkozó és igen elterjedt ismeret jelentős mértékben enyhíti a nemzetiségtudatból fakadó ellentéteket. Még olyan családokban is gyakori, ahol pedig az írásismeret alig-alig van jelen. Egy gazdálkodó fia, akinek az apja a századelőn Podhajce városka környékén, Kelet-Galíciában, tehát ukrán területen művelt kéthektárnyi földet, azt állítja magáról, hogy ő „tősgyökeres lengyel”. Néhány ezres lélekszámú falujában körülbelül nyolcvan lengyel és tizenkét zsidó család él. Rutén (ruszin) játszótársai - ez a népnév lengyelül „kisoroszt” vagy „ukránt” jelent - mazurinak tartják. Mikor nagyobbacska lesz, néha elviszik a templomba. Ott valami olyan nyelven EDOUARD CONTE VINZENZ, Stanislaw Tájak - történelemmel Jelenkor, 1994