Magyar Lettre Internationale 1997. tavasz (24. szám)

POLONIA EXPRESSZ - Conte, Edouard: Határvidék

A legtöbb európai számára, különösen a konti­nens nyugati felén, a szülőföld, az anyanyelv, az ál­lampolgárság és a vallási hovatartozás az identitástu­dat megváltoztathatatlan és örökletes meghatáro­zói. De ha a lengyel-ukrán határvidék régiójában vizsgálgatjuk ezeket az „állandó tényezőket”, rá kell döbbennünk, hogy a cári birodalom és az osztrák­magyar monarchia széthullása után az itt élő népek között olyan kapcsolat- és ellentétrendszerek ala­kultak ki, amelyek igencsak viszonylagossá teszik az imént felsorolt ismérvek érvényességét. Annak ide­jén mindkét monarchia a kétfejű sast választotta cí­meréül; nem véletlen, hogy éppen ez a mesebeli ra­gadozó madár lett mind Keleten, mind Nyugaton a hatalom heraldikus szimbóluma. ,A falunk, a földje­ink közelében csak amolyan rögtönzött határok hú­zódnak... Nálunk ki fehérorosznak, ki ukránnak tart­ja magát, de akad közöttünk lengyel meg orosz is. Ha itt, Lengyelországban is lenne egy kis Szovjet­unió, ebben a faluban legalább négy autonóm köz­társaságot kellene létrehozni. A Poleszje-vidék (Polézia) lakói lelkét olyan könnyű alakítgatni, for­málni, mintha csak viaszból volna...” - jegyezte fel 1936-ban egy ottani földműves. 1918-tól kezdve a volt Szovjetunió határai mentén az államhoz illetve néphez tartozás, a társadalmi és gazdasági viszo­nyok, a földhöz jutás lehetőségeinek szakadatlan változásai talán azt bizonyítják, hogy a jelenlegi „át­meneti állapot” nem is annyira rendkívüli, és a folya­matok iránya sem megfordíthatatlan... Így aztán, bár a Balkántól a Csecsenföldig pusztító erőszak­hullám mintha azt igazolná, hogy minden nép saját nemze­ti állam létrehozásáért küzd, mégis megkockáztat­hatnánk azt az állítást, hogy a kultúrák többszínűsé­­ge és folyamatos változása, egymásra hatása a kelet­európai társadalmak alapvető jellemzője, és az is marad. Napjainkban, amikor Galícia és Mazúria (mi­lyen egzotikusan csengő nevek a nyugati ember fü­lében!) bejelentette az Európai Unióhoz való csatla­kozási szándékát, igen bölcs dolog felidézni ezek­nek a régióknak a történelmi közelmúltját. Feldarabolt szülőföld, gyökerét vesztett nemzeti tudat 1996 tavasza, Lengyelország északkeleti csücs­ke, Suwalki-vajdaság: egy nyolcvanesztendős fér­fit nemrég meginterjúvolt egy varsói riporternő. „Ugye, maga lengyel?” - kérdezte a riporter. „Lengyel állampolgár vagyok, de a nemzetiségem litván” - hangzott a felelet. „Éppen erre a válasz­ra számítottam” - jegyezte meg ironikusan a hölgy. „Senki nem téveszti össze az édesanyját a mostohájával” - vágta rá az aggastyán. Valamivel délebbre, a Lengyelország és Belo­russzia között húzódó határnál (Podlasie), a rozs­dás szögesdrót-kerítés mellett egy csalódott férfi aggodalmaskodva jegyzi meg, hogy ugyancsak elsi­ették a még éppen csak megalakult Belorusszia és az Oroszország közötti „unió” megkötését; az egyezség Jelcin és a kolhozelnökből lett államelnök Lukasenko között csupán azért jött létre, hogy az 1996 júniusi orosz választások kimenetelét befolyá­solja, mert ezzel a lépéssel a nagyorosz­ nosztalgia híveit Jelcin egy csapásra megnyerte a maga számá­ra. Ez a férfi elmúlt hatvan éves, és­­ bár szülőfalu­ját soha nem hagyta el, mégis elmondhatja, hogy hosszú „nemzetközi utat” tett meg. 1936-ban len­gyel állampolgárként látta meg a napvilágot, há­roméves korában szovjet állampolgár lett; két évvel később a Reich bekebelezte szülőföldjét. A néme­tek nem csupán megszállták a területet, hanem hi­vatalosan Németországhoz csatolták. 1945-ben az­tán megint Lengyelországban találta magát, de eközben mindig tudta magáról, hogy ő belorusz, azaz fehérorosz. Az itt idézett két férfi egy pillanatig sem téveszti össze az anyanyelv, a nemzetiség és az állampolgár­ság fogalmát. Szociológiai szempontból tényleg igen labilis nemzeti, kulturális és vallási csoporto­sulások jöttek létre ezeken a területeken, ahol né­metek, fehéroroszok, zsidók, lengyelek, oroszok, tatárok, ukránok és más, Ukrajnában élő nemzeti­ségek élték úgy történelmüket, hogy hol eltűnt fe­jük fölül az állam, hol pedig olyan államhoz tartoz­tak, amelyet valamilyen más etnikum irányított. A gyengébb, a vesztes fél esetében a nyelvhasz­nálat vagy a vallásgyakorlás kérdése vagy fel sem vetődött, vagy pedig egyezkedés, alkudozás tár­gyát képezte. De mindig akadtak néhányan, akik patetikusan képviselték a „kemény nemzeti ma­got”, különösen, ha úgy szolgálhatták népüket, hogy közben személyes előnyökhöz juthattak. A hazáról alkotott képük aszerint változott, hogy melyik oldalon álltak; ha ők uralták a helyzetet, akkor ezt Isten kegyelméből tették, ha viszont el­nyomottak voltak, akkor ez azért történt, mert az Isten megfeledkezett róluk. A lengyel-ukrán határvidék (a kresy, ez a mitikus táj, amely még ma is mélyen hat a lengyelek eszme­világára - egyébként ez a szó, akár az Ukrajna név, határvidéket, mezsgyevidéket jelent) nemessége (szlachta) igazi paradigmája ennek az állításnak. Az orosz és lengyel uraságok szakadatlanul vetélked­tek, a saját nyelvük, kultúrájuk felsőbbrendűségét bizonygatták, de abban teljesen egyetértettek, hogy megtagadják alattvalóik nyelvének, a fehér­orosznak a létjogosultságát. A parasztok nem sokat törődtek az urak civódá­­saival, beérték azzal, hogy otthon érezték magukat őseik földjén. Csak úgy beszéltek magukról vagy egymásról, mint „idevaló” vagy „környékbeli embe­rekről”, és nem tartották lényegesnek, hogy ponto­san milyen nyelven is beszélnek egymás között. Amikor 1930 körül egy poléziai asszonyt megkér­deztek, hogy milyen nyelven beszél, rövid habozás után lengyelül szólalt meg: „Hát, ahogy itt beszél­nek... én is úgy beszélek, ahogy mindenki mife­lénk” - azaz fehéroroszul vagy ukránul, vagy egy olyan dialektusban, amely mindkettőhöz igen kö­zel áll, és esetleg még egy csipetnyi „nagyorosz” jel­lege is van. ,Az urak, azok olyan urasan beszélnek”, vagyis lengyelül. Nyilvánvaló, hogy ez az asszony a nyelvhasználatban inkább társadalmi, mint nemzeti különbségeket érzékelt. Egy lengyel faluszocioló­gus ezt így fogalmazta meg: „A mindennapi életben a lengyel paraszt közelebb érzi magához az ukrán parasztot, mint a lengyel értelmiségit”. De hát ak­kor hogyan lehetne meghatározni egy paraszt nem­zeti hovatartozását? Segít-e eldönteni az, hogy mi­lyen nyelven beszél? A gyakorlat azt mutatja, hogy a két- vagy há­romnyelvűség, ez az alkalmazkodóképességből és szándékból táplálkozó és igen elterjedt ismeret je­lentős mértékben enyhíti a nemzetiségtudatból fakadó ellentéteket. Még olyan családokban is gyakori, ahol pedig az írásismeret alig-alig van je­len. Egy gazdálkodó fia, akinek az apja a század­előn Podhajce városka környékén, Kelet-Galíciá­­ban, tehát ukrán területen művelt kéthektárnyi földet, azt állítja magáról, hogy ő „tősgyökeres lengyel”. Néhány ezres lélekszámú falujában kö­rülbelül nyolcvan lengyel és tizenkét zsidó család él. Rutén (ruszin) játszótársai - ez a népnév len­gyelül „kisoroszt” vagy „ukránt” jelent - mazurinak tartják. Mikor nagyobbacska lesz, né­ha elviszik a templomba. Ott valami olyan nyelven EDOUARD CONTE­ ­ VINZENZ, Stanislaw Tájak - történelemmel Jelenkor, 1994

Next