Magyar Lettre Internationale 2005. ősz (58. szám)
TÖRTÉNET-ÍRÁS - Iggers, Georg G.: A történetírás elmélete és története - helyzetjelentés
globális méretekben formálták át a társadalmakat. A modernizációt tehát világméretekben komolyan kell venni. A modernizáció régebbi modelljei persze nyilvánvalóan elégtelenek a nem-nyugati társadalmakra alkalmazva, és inadekvátak a nyugaton végbemenő fejlemények elemzésénél is. A nácizmus és a sztálinizmus nagyon is modern volt, mégsem illik bele a modernizáció szokásos felfogásába. A nem-nyugati világra alkalmazva ez a modell még inkább inadekvátnak bizonyult. Van a modernizációnak számos olyan eleme a korporatív kapitalizmus globalizálódásának részeként, amely hasonló fejlődést mutat a technikai és a gazdasági szférában, és bizonyos mértékig, a különböző társadalmakban különbözőképpen, a fogyasztói szokások, az életmód és a populáris kultúra terén is. Vannak tehát a homogenizálódásnak elemei, de ezek sehol nem teljesek. Különböző társadalmak adaptálták (átvették) a nyugati modernitás egyes aspektusait anélkül, hogy teljesen adoptálták (magukévá tették) volna, beillesztették volna saját őshonos kultúrájukba. Egy kiváló indiai társadalomtudós, Dipesh Chakrabarty Provincializing Europe címen publikált cikksorozatában egyfelől igyekszik kimutatni, mennyire provinciális a történelmi fejlődésnek az a nyugati felfogása, amely a modernitáshoz vezető fejlődési szakaszokban szemléli azt, és a gyarmati kultúrákban archaikus vagy premodern formákat lát, amelyeknek az a sorsa, hogy utat engedjenek a modernizációnak. Másfelől elismeri, hogy a tudomány és a társadalomtudományi racionalitás nyugati formáit általánosan átvették a gyakorlatilag gyarmatosított világban, különösen Dél-Ázsiában. Megállapítja tehát, hogy „az ún. európai intellektuális hagyomány ma az egyedüli, amely eleven a legtöbb, ha nem az öszszes (indiai) egyetem társadalomtudományi tanszékein.” Kevés az olyan indiai társadalomtudós, ha akad egyáltalán, aki régi indiai gondolkodókra alapozná az elméleteit. Az európai gyarmati uralom egyik következménye Indiában, hogy „az egykor töretlen és szanszkrit, perzsa vagy arab nyelven eleven szellemi tradíciók mára »tényleg kihaltak«.” De politikai és kulturális szinten egyáltalán nem maradtak meg kikezdhetetlennek a gyarmatosítók által bevezetett minták. Egyrészt az antikolonialista és a posztkolonialista mozgalmakat mélyen áthatották az emberi jogok és a demokrácia felvilágosult koncepciói. Másfelől egymás mellett éltek a társadalmi és politikai szerveződésre vonatkozó ősi hindu elképzelésekkel, amelyek ellentétben állnak a modern indiai demokráciával. Ezek egyáltalán nem voltak pre-modern jellegűek, hanem egy fontos formáját alkották a modernitásnak. Tehát nemcsak egyféle modernitás van, hanem sokféle modernitás; a történészek és a szociológusok elkezdtek „többféle modernitásról” beszélni. Az indiai modernitást Chakrabary szerint nem lehet megérteni vallásos gyökerei nélkül. De ahogy rámutat, a modernitást, amelyről azt gondolnánk, hogy szekuláris világfelfogást feltételez, máshol is kikezdték pentacostól ébredő mozgalmak az Egyesült Államokban és Latin Amerikában egyaránt, valamint az ortodox judaizmus, iszlamizmus és hinduizmus radikális formái is, amelyek nemcsak az őshonos hagyományokra támaszkodnak, de éppen rendkívüli antimodernizmusukhoz használnak modern eszközöket a hívek tömegeinek mozgósítására. Komparatív interkulturális kutatások A modernitások tanulmányozása szükségképpen vezet el komparatív globális kutatásokhoz. Az 1990 utáni években robbanásszerűen terjednek a nemzeti és a nyugati témákon túllépő történelmi kutatások, de ezek nagyon kevés esetben voltak öszehasonlító jellegűek. Bár sok vita volt arról, hogy kívánatosak volnának-e, és milyen metodológiát igényelnének a globális történelmi kutatások, nem sok tényleges munka folyt. A hivatásos történészek nem jöttek ki jól a történeti szociológia művelőivel való összevetésből. Különösen Európában koncentráltak mostanáig a történészek túlságosan a nemzeti történelmeikre, de ugyanez vonatkozik a világ legnagyobb részére, beleértve az újabb évtizedekben a Szahara alatti Afrikát. Az Egyesült Államokban a második világháború óta több történész szakosodott nem-nyugati területekre, de általában mint egy speciális régió szakértője. A történészeket arra képezik ki, hogy levéltári anyagokra és primér dokumentumokra támaszkodjanak, amivel inkább a nemzeti vagy helyi történelemhez kötődnek. Ezzel szemben számos szociológus és közgazdász, de még politológus is nemotetikus, makrohistorikus kategóriákban szemléli a tudományterületét, és általánosításokra törekszik. Ma a történészek is kezdenek egyre inkább komparatív interkulturális kutatások felé fordulni. Több közöttük a kelet-ázsiai, dél-ázsiai, iszlám, szubszaharai vagy éppen óceániai történelem specialistája, mint volt tíz évvel ezelőtt. Ezeknek a régióknak a kutatása módszertanilag is közelebb került a társadalomtudományokhoz, de sok esetben még mindig nem komparatív és interkulturális jellegűek. Van már egy Journal of World History, 1990 óta, és egy Journal of Global History előkészületben. A globális történelem régebbi kutatása, mint Immanuel Wallerstein munkája, The Modern World System (1978-1989) az európai kapitalizmusnak a nem-nyugati világba való behatolására koncentrált, nem sokat törődve a kulturális vonatkozásokkal, ennyiben a modernizáció elméletét követve, de egy kritikus, marxista nézőpontból. A globális történelem iránti igény mára nyilvánvalóvá vált. De még nagyon sok a megoldásra váró terminológiai és módszertani kérdés. A társadalmak és kultúrák komplexitását figyelembe véve a komparatív kutatások - különösen, ha az összehasonlítás interkulturális, globális síkon megy végbe - annak világos meghatározását igénylik, hogy mit kell összehasonlítani, és milyen módszerekkel. Ma már tudatában vagyunk annak, hogy a piaci erők által előidézett globalizáció nem vezetett homogenizálódáshoz kulturális, szociális, politikai, de még gazdasági téren sem, hanem elkülönböződéshez, az őshonos hagyományokból fakadóan, és sokszor interkulturális konfliktushoz is. Tudatában léve a kultúrák és társdalmak közti összehasonlítások komplexitásának, és tisztában léve azzal is, hogy a globalizáció nem egyirányú folyamat, amelynek során a magasan fejlett kapitalista országok mintáit átviszik más országokra; a komparatív kutatásokba bocsátkozó történészek és társadalomtudósok az elmúlt néhány évben elkezdtek „összefonódott történelmekről” beszélni. Az is nyilvánvaló, hogy globális kutatást nem végezhetnek elszigetelten egyes történészek, ez különböző területeken dolgozó kutatók koordinált együttműködését kívánja meg, valamint interdiszciplináris módszereket, amelyek integrálják a történelmi vizsgálódást a társadalom- és kultúrtudományokkal, a humaniórákkal. Ebben a tekintetben 2004-ben az ilyesfajta koordinált vállalkozásoknak még mindig nagyon a kezdetén állunk. Fontos újra hangsúlyozni, hogy ez nem egy újabb paradigma, de a történészek ma több különféle irányban haladnak, mint korábban bármikor. Összefoglalva: 1) A posztmodern bírálatok ellenére vannak olyan valódi társadalmi struktúrák és folyamatok, amelyekkel szembe kell néznünk, mint a modernizáció és a globalizáció formái felé mutató állandó változások. Nem észrevenni ezeket, és azt állítani újból Keith Jenkinst idézve, hogy „a történelem ma csak még egy minden alapot nélkülöző, pozíciófüggő kifejezési módnak tűnik a minden alapot nélkülöző, pozíciófüggő kifejezések világában”, vakság az előttünk álló tényleges világ iránt, és társadalmi, politikai felelőtlenség is. Tisztában vagyunk persze azzal, hogy ezek a struktúrák és folyamatok nem mutatkoznak előttünk olyannak, amilyenek, és csak feltett kérdéseinkkel közelíthetünk hozzájuk. Ebben az értelemben igazuk van a konstrukcionistáknak, hogy a múlt nincsen adva, hanem rekonstruálni kell, és ez a rekonstruálás mindig tartalmaz szubjektív és ideologikus elemeket. Weber teljesen tudatában volt ennek, amikor bevezette az ideáltípus koncepcióját. De az ideáltípus fogalma azt feltételezi, hogy a konstrukció nem esetleges, hogy van valóság, amin az ideáltípus ellenőrizhető. 2) Egy analitikus társadalomtudománynak ma nyilvánvalóan tekintetbe kell vennie kulturális tényezőket. A kultúra jelentést foglal magában. A társadalomtudományi megközelítéseknek tehát olyan módszereket kell kidolgozniuk, amelyek elősegítik a társadalmat alakító jelentések és értékek megértését. A modernizáció és globalizáció változatai kisiklanak a racionális megértés elől, ha a jelentésnek ezek az aspektusai nem foglaltatnak benne egy szisztematikus elemzésben. Az ilyen elemzés a források sokkal szélesebb értelmű megközelítését kívánja meg, mint ahogy ezt a hagyományos dokumentumközpontú vagy a hagyományos társadalomtudományi történetírás tette. Itt nyelvészetet, szemiotikát és kulturális antropológiát kell empirikus szociológiával ötvözni. Végül még egy szót a történetírás történetéről készült újabb munkákról. Ezek nagy része a hagyományos úton jár, kevéssé érintette meg az az irodalmi fordulat, amelyet Hayden White idézett elő 1973-as Metahhistory-jával. Számos könyv jelent meg a 90-es években a történetírás történetéről nyugati nyelveken, de valamennyi, az In Historiography in the Twentieth Century c. könyvemet is beleértve csak európai és észak-amerikai szerzőkkel foglalkozott. Nem került sor a történelmi gondolkodás összehasonlító interkulturális vizsgálatára. Lutz Raphael a 20. századi történet- 57 TÖRTÉNET-ÍRÁS