Magyar Lettre Internationale 2007. ősz (66. szám)
EMLÉKEZETKULTÚRA - Nora, Pierre: Emlékezetdömping
RICOEUR, Paul Fenomenológia és hermeneutika Kossuth, 1997 Válogatott irodalomelméleti tanulmányok Osiris, 1999 Bibliai gondolkodás Európa, 2003 Az élő metafora Osiris, 2006 »Emlékezet-felejtés - történelem" In: (Thomka Beáta - N. Kovács Tímea szerk.) Narratívák, 3. Kijárat, 1999 GELLÉRI Gábor :Az emlékezetfenomenológiától az emlékezetpolitikáig. Paul Ricoeur új könyvéről” Korall, 2001 ősztől RUPNIK, Jacques „A Vichy-szindróma" Magyar Lettre Internationale, 5 A nemzeti emlékezet eszméje Ez a három fontos jelenség - amelyek nem kizárólagosak, de a leghatásosabbak és talán a legelsők is váratlanul összekapcsolódott, és megteremtette a nemzeti „emlékezet” gondolatát. Új gondolatról van szó, amely nem régebbi, mint harmincéves, de azóta is egyfolytában növekszik és gazdagodik. Az emlékezetmozgalom, amelyre én „az emlékezet kora” elnevezést javasoltam, olyan általános, olyan mély és olyan erőteljes, hogy talán érdemes elgondolkoznunk az okairól - még akkor is, ha netán általánosságoknál és közhelyeknél nem jutunk többre. Úgy látom, hogy az emlékezet korának diadala két olyan nagy történelmi jelenség eredőjeként értelmezhető, amely rajta hagyta nyomát ezen a korszakon: egy időbeli és egy társadalmi jelenségről van szó. Ezeket szeretném kiemelni, és vitát kezdeményezni róluk. Az elsőt talán helyes lenne „a történelem felgyorsulásának" nevezni. A megnevezésnek, amely Dániel Halévytől származik, világos az értelme: a leginkább kontinuus és állandó jelenség már nem az állandóság és a kontinuitás, hanem a változás. És a változás egyre gyorsul, egyre gyorsabban billen ki eredeti helyéből a múlt összes eleme, miközben maga a múlt egyre erőteljesebben távolodik. Az emlékezet megszervezése érdekében fel kell mérni ezt a fordulatot, amely megtörte a történelmi idő egységét, a szép és egyszerű linearitást, amely a jelent és a jövőt a múlttal egyesítette. Minden társadalom, nemzet, csoport, család kialakít magának egy képet a jövőjéről, és ez a kép diktálja neki, mit tartson meg a múltból, hogy előkészíthesse az eltervezett jövőt, amely így az eddig csak összekötő kapocsként működő jelennek is saját értelmet ad. Némileg sematikusan megfogalmazva: a jövőt három alakban lehet megkonstruálni, s ezek a múlt arcáról kialakított képet is uralják. Elképzelhetjük a jövőt, mint a múlt restaurálásának formáját, mint a haladás egyik formáját és mint a forradalom egyik formáját. Ma ennek a három olvasati sémának a felülvizsgálata folyik, hogy újra megszervezhető legyen egyfajta „történelem”. Vagyis teljes a bizonytalanság atekintetben, hogy milyen lesz a jövő. És ez a bizonytalanság arra kényszeríti a jelent - amely ráadásul a megőrzés korábban elképzelhetetlen technikáival rendelkezik -, hogy emlékezzen. Nem tudjuk, hogy utódainknak miféle tudásra lesz szükségük rólunk ahhoz, hogy megértsék önmagukat. A jövő anticipálására való képtelenségünk viszont azt a kényszert szabja ránk, hogy áhítatosan gyűjtögessük, némileg differenciálatlanul, azokat a látható nyomokat és materiális jeleket, amelyek egykor (talán) majd tanúsíthatják, kik vagyunk vagy kik lehettünk. Más szavakkal, itt a vége a történelem mindenféle teleologikus értelmezésének - vége annak a történelemnek, amelynek ismerjük a végét -, s ez terheli meg a jelent az „emlékezés kötelességének” parancsával, amelyről oly sokat hallunk már. Paul Ricoeur barátunkkal ellentétben, aki hangsúlyozottan távolságtartó ezzel az elkoptatott megfogalmazással szemben, és inkább az „emlékezetmunka” kifejezést kedveli, én a magam részéről elfogadom, azzal a feltétellel, hogy sokkal szélesebb értelmet adunk neki a szokásosnál: sokkal tágabb, mechanikusabb, materiálisabb, az örökséghez jobban kötődő értelmet, mint a szokásos morális értelem. Olyan értelmet, amely nem az adóssághoz, hanem a veszteséghez kapcsolódik, a kettő ugyanis egészen más. A „történelem felgyorsulásának” ugyanis van egy brutális következménye a jövőre nézve is, mégpedig az, hogy a teljes múltat eltávolítja - mintha el lennénk vágva tőle. Egy angol demográfiatörténész híres megfogalmazása szerint ez az a világ, amelyet elvesztettünk - „The world we have lost”. Többé nem vagyunk otthon benne, csak közvetett jelekkel szól hozzánk, ráadásul ezek a jelek is titokzatossá váltak, amelyeket meg kell fejtenünk, mert ezek rejtik a titkot, hogy kik vagyunk mi, azaz „identitásunk” titkát. Ezzel a múlttal már nincs közvetlen kapcsolatunk. Csak dokumentációk, levéltárak, emlékművek rekonstrukciójával tudjuk fellelni, s ez alkotja az „emlékezetet”, amely maga is művi, és a mai megnevezését jelenti annak, amit egykor egyszerűen csak „történelemnek” hívtunk. A szavak igen mély és súlyos értelemvesztésének vagyunk itt tanúi, ami maga is a korszellem kifejezője. Az „emlékezet” olyan általános értelmet kapott, és annyira eláraszt mindent, hogy egész egyszerűen kiszorítani látszik a „történelem” szót, és a történelem kutatását is az emlékezet szolgálatába állítja, így tehát „a történelem felgyorsulása” véleményem szerint az emlékezet megjelenésének két következményeként összegezhető. Egyfelől itt van a felhalmozódás mint következmény, amely a veszteség érzéséhez kötődik; ez felelős azért, hogy az emlékezet funkciója így felfúvódott, és hogy az emlékezet intézményei és eszközei túlzottan elszaporodtak: múzeumok, levéltárak, könyvtárak, gyűjtemények, számítógépes állományok, adatbankok, kronológiák stb. Másfelől egy megjósolhatatlan jövő és egy saját kuszaságának, homályának átadott múlt közt a jelen önjáróvá válik, úgy tűnik fel, mint önmagunk megértésének központi kategóriája, noha ez a jelen is történelmi már, amelyet megkettőzött a saját önképe és a saját valósága. A történelmi kontinuitásnak és az időben korlátozott kontinuitásnak ez a robbanásszerű megjelenése adja meg szerintem az emlékezetnek a maga aktualitását: a múlt többé nem garancia a jövőre, s ez az elsődleges oka az emlékezet előléptetésének: ő a dinamizáló tényező és a folyamatosság ígérete. Egykor létezett összetartozás a múlt és a jövő közt, és a jelen csak az összekötő kapocs volt. Ma összetartozás a jelen és az emlékezet között van. A történelem „demokratizálása”: egyéni és kollektív identitások és emlékezetek Ennek az emlékezetdömpingnek a második oka, amely ezúttal társadalmi, ahhoz kapcsolható, amit a történelem „demokratizálásának” nevezhetünk. Azoknak a népeknek, etnikumoknak, csoportoknak, sőt egyéneknek az erőteljes felszabadítási, egyenjogúsítási mozgalmáról van szó, akik a mai világot működtetik; egyszóval a kisebbségi emlékezetek mindenféle formájának gyors felvirágzásáról, mert a kisebbségek számára a saját múltjuk visszaszerzése szerves része saját önazonosságuk megerősítésének. A kisebbségi emlékezetek alapvetően háromfajta dekolonizációs folyamatból származnak. A világméretű dekolonizációból, amely történelmi öntudathoz és emlékezetszerzéshez, illetve -gyártáshoz juttatta az addig a gyarmati elnyomás etnológiai álmában vegetáló társadalmakat. A klasszikus nyugati társadalmakban a belső dekolonizációból, amely a már az integrálódás útjára lépett szexuális, társadalmi, vallási, vidéki kisebbségeket érintette. Az ő számukra saját „emlékezetük” - azaz valójában történetük - megerősítése egyfajta módja volt annak, hogy elismertessék a különbözőségüket a többségi társadalommal, amely ezt addig megtagadta tőlük, csakúgy, mint a jogot ahhoz, hogy ápolják a másságukat, és hűek legyenek már felbomlóban lévő identitásukhoz. Van végül egy harmadik típusú dekolonizáció, amely a 20. századi totalitárius rezsimek - kommunisták, nácik vagy egyszerűen csak diktatúrák - eltűnésével virágzott fel: az ideológiai dekolonizáció, amely kedvező feltételeket kínál a felszabadult népeknek ahhoz, hogy ismét felfedezzék a saját hosszú távú, hagyományos emlékezetüket, amelyet ezek a rezsimek kisajátítottak, elpusztítottak vagy meghamisítottak: ez a helyzet Oroszországban, Kelet-Európa, a Balkán, Latin-Amerika vagy Afrika országaiban. A kisebbségi emlékezetek robbanásának az lett a következménye, hogy mélyen megváltoztatták a történelem és az emlékezet egymáshoz való státusát és kölcsönös kapcsolatukat. Pontosabban fogalmazva, hogy felértékelték magát a „kollektív emlékezet” fogalmát, amely addig alig volt használatos. A történelemhez viszonyítva, amely mindenkor a hatalmasok, a tudós vagy szakmai autoritások kezében volt, az emlékezet olyan újfajta kiváltsággal és presztízzsel rendelkezik, amelyet a népi és tiltakozó követelésektől kapott. Eleve úgy jelent meg, mint a megalázottak és megsértettek, a szerencsétlenek revánsa, azoknak a története, akiknek nem volt joguk a nagybetűs történelemhez. Az emlékezet eddig is magáénak mondhatta, ha nem is az igazságot, de legalábbis a hűséget. Ami új benne, hogy „igazabb” igazságot követel magának, mint a történelmi igazság, a megélt tapasztalat és az emlékek igazságát. Minden történelem mint tudományos rangra igényt tartó diszciplína, mindmáig épp ellenkező módon született: az emlékezet alapján, de az emlékezettel szemben, mert az emlékezetet individuálisnak, pszichologikusnak, megtévesztőnek tekintette. A történelem a közösséghez tartozik, az emlékezet az egyénhez. A történelem egy, az emlékezet pedig már fogalmilag is többféle, hiszen lényegét tekintve individuális. A kollektív emlékezetnek már az ötlete is teljes felfordulást feltételez. Az egyéneknek megvolt a maguk emlékezete, a közösségeknek meg a maguk történelme. A gondolat, hogy a közösségeknek is van emlékezetük, mely változást eredményez az egyének társadalmi helyzetében, illetve a közösséghez fűződő kapcsolataikban: ez a titka ennek a másik misztikus sikernek, amely némileg magyarázatra szorul: az identitásról van szó, ami nélkül nem érthetjük meg az upsurge of memoryt. Az identitásfogalom hasonló és párhuzamos értelemváltozáson ment át, mint az emlékezet. Individuális kategóriából közösségi kategória lett, és szubjektív kategóriából formálissá és objektívé vált. Az identitás hagyományosan az egyént jellemzi, azt jelöli, ami egyedi benne, olyannyira, hogy alapvetően adminisztratív és rendőri jelen- Magyar Lettre Internationale • 66.szám 681______________________________