Magyar Lettre Internationale 2014. ősz (94. szám)
KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Németh Zoltán: Mágikus realizmus a magyar irodalomban (Tér, idő, név és posztmodernizmus)
Magyar Lettre Internationale • 9 . szám I 1014 ŐSZ NÉMETH Zoltán A kapus öröme a tizenegyesnél Kalligram, 1999 Olvasáserotika Kalligram, 2000 Talamon Alfonz Kalligram, 2001 A szertartás alakzatai Bevezetés a "fiatal irodalom" olvasásába Kalligram, 2004 A bevégezhetetlen feladat Bevezetés a szlovákiai magyar irodalom olvasásába Nap kiadó, 2005 Parti Nagy Lajos Kalligram, 2006 Penge Plectrum, 2009 A magyar irodalom története 1945-2009 (tankönyv, Bél Mátyás Egyetem, Besztercebánya, 2009) Feszített nyelvtükör Nap kiadó, Dunaszerdahely, 2011 Az életmű mint irodalomtörténet, Tőzsér Árpád Kalligram, 2012 A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája Kalligram, 2012 70 NÉMETH ZOLTÁN Mágikus realizmus a magyar irodalomban (Tér, idő, név és posztmodernizmus) Posztmodern paradigmaváltás a társadalomtudományokban - az irodalmi alkotás mint történelmi szöveg A posztmodern történetszemlélet egyik legfontosabb jelensége az a „retorikai fordulat", amelynek során a történelemről való gondolkodás objektivitásigényének helyébe a szöveg nyelvi meghatározottsága, illetve a történész identitása lépett. A hegeli alapozottságú történetfilozófiai hagyomány az objektív és a szubjektív oldal szintézisében, a „megtörtént események” és a „történelem-elbeszélés" szintézisében látta a történelem valódi terepét. A Hayden White nevéhez köthető posztmodern fordulat azonban a történelmi szöveg narrativitására helyezi a hangsúlyt, s bizonyítja be, hogy a történelemről való gondolkodás azon szöveg műfaji szabályainak és retorikai fordulatainak a jellegzetességeit viseli magán, amelyet felhasznál a történelemről való beszédhez, diskurzushoz. Az „önmagát mesélni képes és történetként feltáruló világ e fikciója” (White 1997: 141) szerint a történelemről való beszéd alapvetően narratív természetű, vagyis - hogy White egyik tanulmányának címét parafrazáljuk - a történelmi szöveg voltaképpen irodalmi alkotás. (White 1997: 68) A történettudományéhoz hasonló posztmodern paradigmaváltás figyelhető meg a 70-es és 80-as években több tudományterületen, például a kulturális antropológiában is, amelynek során a kultúra és az idegenség problémájának helyébe az idegen kultúrák reprezentációinak és a kulturális leírásoknak a kérdésköre került. Jelesül annak tapasztalata, hogy az antropológus szerző leírása szöveg, amelyet egy konkrét identitással rendelkező személy alkot meg. (N. Kovács 1999: 488) Vagy ahogy James Clifford fogalmazza meg, a „diszkurzus sajátosságaival” kapcsolatos kérdések értékelődnek fel: „Ki beszél? Ki ír? Mikor és hol? Kivel és kinek? Milyen intézményes és történeti kényszerek alatt?” (Clifford 1999: 507) A posztmodern történelemszemlélet tehát a szöveg, illetve a narrativitás primátusa mellett érvel, ahogyan Lubomír Dolezel frappáns képletéből kitűnik: „a szüzsé struktúrájának kialakítása , irodalmi műveletsor , a fikció kialakítása”. (Dolezel 2008: 30) Ha posztmodern történelemszemléleten belül tárgyalt történeti alkotásra érvényes az a felismerés, hogy a múlt „csupán az elme konstrukciója” (Simon 2012:127), illetve nyelvi konstrukció, akkor az állítás elemeinek megfordításával kézenfekvőnek tűnik az irodalmi fikció felől is megvizsgálni az előállt posztmodern helyzetet, amelynek nyomán „az irodalmi alkotás mint történelmi szöveg” (Kisantal 2004: 75) jelenik meg. A múlt elbeszélhetőségének kérdése a posztmodern magyar irodalom egyik legfontosabb problémája A múlt elbeszélhetőségének kérdése a posztmodern magyar irodalom egyik legfontosabb problémájává vált: kis túlzással azt az állítást is megkockáztathatjuk, hogy a posztmodern magyar irodalom a múlt elbeszélhetőségének kérdéséből „bújt elő". Az első posztmodern magyar regényben, Ottlik Géza Iskola a határon (1959) című művében párhuzamosan két kézirat jelenik meg. Mindkét kézirat ugyanazon múltbeli események menetét értelmezi, az egyik naplóként, a másik a naplóhoz fűzött kommentárok formájában. A probléma akkor jelenik meg, amikor a két kézirat állításai gyökeresen ellentmondanak egymásnak, hiteltelenítve egymást, elbizonytalanítva az olvasót, és radikális formában felvetve a múlt elbeszélhetőségének kérdését. (Németh 2012: 45-56) Esterházy Péter Termelési regény (1979) című műve egy múltbeli, elhasználódott, hiteltelenné vált műfaj, a szocialista realizmus egyik jellegzetes műfajának, a „termelési regény’-nek a nyelviségén, pontosabban annak nyelvi paródiáján keresztül kérdez rá a múlt elbeszélhetőségére. Nádas Péter Emlékiratok könyve (1986) című regénye a múlt elbeszélhetőségének kérdésessége mentén artikulálódik. A történelemmel való posztmodern szembenézés és múltelbeszélés egyik legfontosabb terepe a historiográfiai metafikció és a mágikus realista regény. Mindkét fogalom értelmezése összetett kérdéseket vet fel mind az irodalomtudomány, mind az irodalomtörténet területén. A historiográfiai metafikció, amelyben nem a problémátlan történelem, hanem a történelemről szóló diskurzus feltételessége jelenik meg, vagyis az a folyamat, ahogyan a múlt a jelenbe íródik és reprezentálódik, természetes módon vált a posztmodern diskurzus részévé Linda Hutcheon munkássága által. (Hitel 2002: 93) A metafikció mint közbeiktatott önreflexiós elem a történelem szövegszerűségére, az elbeszélő nézőpontjának alapvető fontosságára, illetve a történelemről való beszéd kontradiktórius, ellentmondásos természetére utal. Linda Hutcheon (Augusto Roa Bastosen, a diktátor című 1974-ben megjelent regénye nyomán) a historiográfiai metafikció jellegzetességeként sorolja fel az elbizonytalanítás effektusait (ki beszél?, írott, lejegyzett vagy átírt szövegről van-e szó?, hol vannak a szöveg határai?), s kapcsolatba hozza a parodikus megszólalásformákkal éppúgy, mint az igazság - hazugság ellenőrizhetetlenségének kérdéseivel. (Hutcheon 2002:45) A mágikus realizmus esetében némiképp bonyolultabb a kérdés, hiszen a fogalom olyan kiterjedt használati körrel rendelkezik, amely már-már a használhatóságát veszélyezteti. (Bényei 1997: 19) Azonban Brian McHale már 1987- ben Gabriel Garcia Márquez regényeinek metaforikus jellegét az ontológiai poétikával hozza kapcsolatba, amelyet a posztmodern alapvető jellegzetességének tart. Véleménye szerint minden metafora jelentésébe beleírja magát a szó szerinti és a metaforikus funkció is, a jelenlét és a távollét kettőssége, s a posztmodern mágikus realista regény szerkezete ennek a kettőségnek, hezitálásnak az ontológiai kiterjesztését valósítja meg (McHale 1987: 134), amely ontológiai státusz, szemben a modernizmus episztemológiai érdekeltségével, a posztmodern szövegalkotás sajátossága. (McHale 1987: 9-10) Ennek nyomán Bényei Tamás a mágikus realista regények önreflexív, metafikciós szövegalkotására hívja fel a figyelmet, amelyben a nyelv „elsősorban nem a valóságról való beszéd, hanem a valóságot befolyásolni kívánó, azt »mágikusan« átalakítani vágyó cselekvés, vagyis pragmatikai tekintetben a nyelv kilép a referencialitás kényszeréből." (Bényei 1997: 102) A nyelv kilép a referencialitás kényszeréből - Mészöly Közép-Európája, Márton László Testvériség-trilógiája A magyar irodalomban a mágikus realista próza és a historiográfiai metafikció az 1980-as évektől kezdődően rendkívül fontos szerepet tölt be. Mészöly Miklós Volt egyszer egy Közép-Európa (1989) című kötetének egyes elbeszélései, amelyek közül néhány még a hetvenes évek elején született, egy mitikus közép-európai térséget mutatnak fel a töredékesen, mozaikszerűen. Ezekben a történetekben „a térélmény történetisége” (Thomka 1995:83) egy sajátos „pannon mítosz”-ra rétegeződve jelenik meg, s a közép-európai térség originális, multikulturális világának történeti kereteivel szembesít. Mészöly Közép-Európája a latin-amerikai mágikus realizmus tereit, Gabriel Garcia Márquez Macondóját is felidézi, s egyúttal felveti a közép-európai mágikus realista regény topográfiájának kérdését. Arról van szó ebben az esetben, hogy ahogyan a latin-amerikai mágikus realista regények sajátos világának helyszíne az irracionális latin-amerikai térség, úgy a magyar mágikus realista regények többsége is sajátos topográfiát hozott létre: egy múltbeli, multikulturális, illetve kevert kultúrájú, hibrid, irracionális teret. Papp Ágnes Klára szerint a magyar mágikus realista regényt ennek a „valóságos vagy virtuális helyre zsúfolt sokféleségnek, sokidejűségnek, sokféle jelentésnek a kronotoposza, térbe sűrített idő.” Majd hozzáteszi: „Éppen ez az irracionális benne: annak a tapasztalata, hogy bizonyos - mágikus - térben egymást racionálisan kizáró kódok egyszerre érvényesek.” (Papp 2008: 131) A magyar irodalomban megjelenő mágikus realista regények korpusza meglehetősen kiterjedtnek mondható. Bényei Tamás szerint főként Gion Nándor, Lázár Ervin és Fehér Béla művei, illetve Háy János Dzsigerdilen (1996) című regénye rokonítható az általa mágikus realistának nevezett írásmóddal. (Bényei 1997: 17) Rácz I. Péter a történeti narratíva poétikai szerepét vizsgálva Márton László Jacob Wunschwitz igaz története (1997), Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae. Az ég madarai (1997), Háy János Dzsigerdilen: A szív gyönyörűsége (1996) és Darvasi László A könnymutatványosok legendája (1999) című regényét elemzi bővebben. E négy műhöz kapcsolja Gion Nándor Latroknak is játszott (2007) című tetralógiáját (Virágos katona, Rózsaméz, Ez a nap a miénk, Aranyat talált), valamint Spiró György A jövevény (1990), Závada Pál Jadviga párnája (1997), Talamon Alfonz Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából (1998), illetve Lázár Ervin és Fehér Béla (Zöldvendéglő, Törökméz, Romfürdő) regényeit. Tanulmánya végén „a mágikus realista írásmódhoz közeli poétika” (Rácz I. 2000: 156) jelenlétét érzékeli a felsorolt korpuszban, Balázs Eszter Anna Márton László Testvériség-trilógiáját (Kényszerű szabadulás (2001), A mennyország három csepp vére (2002), A követjárás nehézségei (2003) - a mágikus realizmus kontextusában értelmezi, rámutatva, hogy e regények „egyik meghatározó élménye a világ átretorizáltsága: a felismerés, hogy minden a nyelven keresztül értelmeződik s a valószerűség kizárólag a szöveg hatásosságától függ. Ebből következően épp úgy működtethető retorikai produktum a természetfölötti magyarázat, mint a racionális. A mágikus realista szövegekben tehát gyakran érvényesül egyfajta inverziós logika, melyben a transzcendentális és a racionális, vagy más, különböző nemű dolgok egymás mellett, egymás felé közelítve jelennek meg. A Testvériségben például így keveredik a történelmi tény (napló, levelezés, illetve történetírás) és a fikció vagy a kozmikus és a magántörténelem (Magyarország újjászervező