Építészet - A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet negyedévi szemléje, 1942 (2. évfolyam, 1-4. szám)
1942-01-01 / 1. szám
MIT KIVÁN a szobrász AZ ÉPÍTÉSZTŐL? BODA GÁBOR A vasbeton megjelenése századunkat tipikussá, tipikusan forradalmi századdá tette. Átformálta korunk társadalmi, szinte vallási, majd politikai képét, hogy a legmélyebb szántással forgassa fel a reneszánsz óta egyre jobban dudvásodó, színtelenedés művészeti szemléletet és gondolkodást is. Bálványoknak kellett ledőlniök, kettéhasadniok, hogy a felcsapódó sárból és a felszálló füstből kilépő Mai Ember új utakra induljon, messzire maga mögé hagyva a babonás romokat... A haldokló gyermekkorához siet vissza, bebarangolva azt még egyszer keresztül és kasul. Ez az egyén agóniája! És áll ez a korok szellemtörténetére is! A hosszú agónia után megjött a megváltó halál az elöregedett szellemre, de ugyanakkor csodálatos egyidejűséggel megszületik az új élet a szellem új kánonja, mellyel új ideálokat emel a régiek helyén, meghirdetve az ember hitét önmagában és Istenében. Európa mai szellemi katedrálisát egy sajáttosan új rajzolású alaprajzból húzza fel, mely alaprajzon természetszerűleg minden résznek meghatározott helye van és szerepe elrendeltetett! A felismerés tehát, hogy ma az alkalmazott művészetnek kell jönnie, olyan meggondolásokra vezetett, olyan állapotokat hozott létre, melyeket még azoknak is el kell fogadniok, kik az ember örök díszítő ösztönével még ma is perlekednek, annyi eredményekben gazdag évezredek után ... Mert hogyan gondolják a szoba-szobrok és a táblaképek hívői azt, hogy a sportok a nagy tömeggyűlések és téri játékok korszakában megmaradhat a művészet abban a nem az ő részére készített „ropogóban“, melyben csak elnyomorodás vár rá, de szabad kifejlés soha! Hogyan gondolják a romantikus lelkek, hogy a népet a tömegeket továbbra is elzárhatják a nekik éppen úgy járó és szomjazott művészettől? Egy nemzet a történelmét múltjából csinálja. A múltat a művész „hozza vissza“ a képzeletével, de nem egyesek részére, hanem a nagy közösségnek. Ebből világosan következik, hogy a tereken és középületeken, tehát alkalmazott formában mindenkihez hozzáférhetővé téve jelenik meg újra korunkban a nemzeti akarat a Haza a Mitológia és egyéb más fogalmak ábrázolásában. Nem lehet tehát egészen közömbös az a tény, hogy milyen művészet az, mellyel ma a magyarság rohamra indul. Nem lehet közömbös már csak azért sem, mert a magyarság ma olyan elitgárdával rendelkezik, mellyel szellemi csatát nyerhet! Nyerhet, de csak akkor, ha a magyar építész elfogadja a feléje nyújtott kezet, ha a hivatalos művészetpolitika megszabadítja magát a klikk-uralom béklyóitól és végül, ha a magyar művész felülemelkedik a profit és a kicsinyes napi verseny rögeszméjén, csak az egyedüli egyet tartva szem előtt: a magyarság kulturális erejének megmutatását! * Hogy mit kíván ezek után a szobrász az építésztől, ez tulajdonképen nem is olyan egyszerű kérdés. És ezért e kérdéstömeg letárgyalásának, melyre az „Építészet“ t. Szerkesztősége jónak látta, hogy helyet adjon, — az alábbi gondolatokkal szegődöm én is a szolgálatába. Nem mintha olyan nagy kedvvel mondanám meg a sérelmeket, mely sérelmeket elméleti értelemben bizony idáig is éppen eléggé tudtunk; dehát mégis jóleső tudat a részünkre az a tény, hogy maguk az építészek is érzik már, hogy valami nincsen egészen rendben minálunk, már ami a társművészetek és az épület viszonyát illeti. Hogy felmerültek az idők folyamán olyan meggondolások, melyeket már nem lehet elintézni azzal a műfölénnyel, hogy nem fontosak a „nagy probléma“ mellett és hogy „időszerűtlenségükkel“ csak zavarnák a stílus kifejlődését. Az önbizalom tehát, melyet a szobrász éppen az építész érdeklődésével kapott meg, olyan erőt képvisel a mai művészgenerációnál és rajta keresztül mai kultúrtörténetünkben (vagy, ha úgy tetszik, kultúrpolitikánkban), hogy e tény nem lehet mindegy senki előtt sem, kinek csak egy kis köze is van a magyarság sorskérdéseihez és van hozzá lelkiismerete is. Nem mondom, vannak már haladó gondolkodású építészek, ha csekély számban is, akik ösztönösen érezték meg, hogy kultúrcselekedetet mívelnek akkor, midőn szobrászokkal és festőkkel indulnak a „nagy útra“. Mégis sokan, nagyon sokan közülük egész egyszerűen nem is gondolnak arra, hogy kiállításokra járjanak, figyelemmel kísérve a szemük láttára kibomló plasztikai forradalmat. Ez a szomorú tény anynyival fájóbb a részünkre, mert hiszen a „csábtánc“, melyet járunk, nekik szólna tulajdonképen, nekik, a magyar építészeknek, kik alig vesznek észre bennünket. Egészen érthetetlen az az indolencia, melyben építészeink zöme szenved. Belátom, hogy nehéz helyzetben vannak, mikor költségvetési bukfencekkel kell a részükre oly sokat álmodott falakat a földből kihúzniok, de mégis úgy gondoljuk, hogy ellenségünknek kell, hogy tekintsük azokat a merev gondolkodású doktrinereket, kik azt hiszik, hogy ha a szobrot, vagy a freskót a falra engedik, akkor mindjárt a sárba is rántják annak a forradalomnak jelszavait, mely forradalom már túljutott a gyermekbetegségén és így nyugodt lelkiismerettel magához engedhetné a játszani akaró többi kisdedet is ... Tisztában vagyunk azzal, hogy mily óriási nehézségek tornyosulnak egy tervező építész elé, tudatában vagyunk annak a tény- Boda Gábor , ősmagyar és Szt. István a Postaigazgatóság épületén.