Bernáth Aurél szerk.: Magyar Művészet 16. évfolyam 1949
2. szám - Múzeumi élet - Vayer Lajos: Hoffmann Edith emlékkiállítás a Szépművészeti Múzeumban
Hoffmann Edith 1888-1915 Hoffmann Edithről a halála óta eltelt négy évben megjelent nekrológok többé-kevésbbé elmondták azt, hogy mit jelentett ő a magyar művészettörténeti kutatásnak és múzeumi munkának. Az életmű szakszerű méltatása és az értékes ember baráti búcsúztatása megtörtént, meghozta az őt megillető és hozzá méltó megemlékezéseket. Teljessé teszi ezt most a Szépművészeti Múzeum grafikagyűjteményének emlékkiállítása és az emlékkönyvet pótló katalógus. A legjelentősebb szerzeményeit, rajzmeghatározásait és árnyékrajzait bemutató kiállítás katalógusát a tudós élettörténete és az irodalmi munkásság bibliográfiája egészíti ki. Balogh Jolánnak e kiváló műve után, melynél méltóbb, emléket utód elődnek nem állíthat, már feleslegesnek és fontoskodónak tűnnének e téma új variációi. Talán csak egy kötelesség vár még ránk, a nyilvánvaló tanulságok megfogalmazása, mely a ma múzeumi embere számára oly szükséges és időszerű. A katalógus szavait idézzük: a Múzeum éltető lelke volt. Valóban, mi, kiknek osztályrészül jutott, hogy munkájában társként dolgozhattunk, tanúsítjuk, hogy így volt. Helyesebben: így lett volna, így kellett volna lennie, ha az elmúlt időnk múzeumpolitikája lépten-nyomon akadályokat nem állított volna kivételes egyéniségéből, tehetségéből és képességeiből következő elhivatása elé. Pályája kezdetén a nők tudományos munkássága iránti tartózkodó magatartással kellett megbirkóznia, míg abba a múzeumba került, ahová való volt. A Szépművészeti Múzeum oly vezetés alatt várta őt, mely a magyar és egyetemes tudományos életben gyűjteményeinek anyagához méltó helyre emelte az intézetet. Petrovics Elek korszaka volt ez, mely a gyűjtés, feldolgozás és rendezés nagy eredményeit érte el. A munkában Holtmann Edith állt az élen — előbb Meiler Simonnal, utóbb Pigler Andorral és Balogh Jolánnal együtt. A tízes és húszas években haladó szellemű múzeumi munka folyt itt, melyet csak a háború és az azt követő évek korszerűtlen viszonyai hátráltattak. Hoffmann Edithnek sokszoros erőfeszítésére volt szükség, hogy a színvonal a szűkreszabott költségvetés, a kis létszám és szűkkörű társadalmi támogatás mellett elérje a gazdag országok nagy múzeumainak nívóját. A Múzeum e nehéz helyzetében nem maradt mód és idő, melyet az utánpótlás nevelésének oly szükséges munkájára lehetett volna fordítani. A korszak társadalmi viszonyaiból következett viszont, hogy a Múzeum nem volt képes ellenállni a kontraszelekció követelményeinek és nem múzeumi szempontok érvényesültek a „fiatalok" felvételénél és elbocsátásánál. A munkát így továbbra is csak az „öregek" végezték, bírva az iramot, mit a grafikai osztály időszaki kiállításai, a régi képtár és a régi szoborgyűjtemény új rendezései tanúsítottak, melyeket a kutatómunkának az évkönyvekben és katalógusokban közzétett maradandó eredményei egészítettek ki. A harmincas évekre az egyetemen felnövő új és friss nemzedék azonban nem jutott be a Múzeumba. A „nagy öreg ember" távozásával a Múzeum éléről, nem Holtmann Edith lett az igazgató, ki harminc év munkájával megmutatta nő létére vezetésre termettségét. A szigetet elérte az ár, a napi politika szerintkapkodó önkényes múzeumvezetés korlátlan érvényesülésének ideje érkezett el. Hoffmann Edith nem egy ember munkáját végezte, sehol sem látva a múzeumi utánpótlást és egyre súlyosabb kétségek között a Múzeum és a grafikai gyűjtemény jövője felől. Sok gond nehezedett reá és tenni semmit sem tudott. A haladó irodalom híve, a Nyugat munkatársa, a Vajda János-társaság előadója, a szegedi fiatalok barátja, eleve ellenkezésre talált múzeumpolitikai kezdeményezéseiben. Csak szerény kereteiben, a grafikai osztály vásárlásainál bírta érvényesíteni a haladó magyar művészet remekeinek gyűjtését. A háború éveire a magyar értelmiség mellőzöttjei közé került, az emberi szabadságról való véleményét sosem változtató, egyértelmű magatartása miatt. A katasztrófa elkövetkezett, ismerjük a Múzeumot ért károkat, melyeket elhárítani, hatalom híjján nem volt képes. Az induló újjáépítés lendületében találkoztunk a Múzeum-kertben, tervekkel teli, a felszabadulás -a politikai és múzeumpolitikai felszabadulás — tavaszi levegőjében és egy hét múlva a Farkasrét virágzó fái alatt álltunk az új életet igérő földbe ásott sírja körül. Ha e negatívumokat végigvéve pozitívumok után kutatunk, megfogalmazhatjuk a tanulságot. Ha a nagy tervek keretében a múzeumok megkapják a hivatásukat megillető társadalmi támogatást és anyagi alapot — hogy mit kell érte produkálniok a dolgozó tömegek művészetre nevelésével, az más lapra tartozik —, kettőt kell a múzeumi munkában szem előtt tartaniok. A múzeumi utánpótlás nevelése kérdésében: az egyetem és a múzeum együttműködése ad célravezető módot a hasznos hagyomány folytonosságával az előző nemzedéktől elért eredmények továbbfejlesztésére. A múzeumi munka tervszerűsége kérdésében: a közös munka eredményezi az egyéni kezdeményezést, hogy lehetetlenné váljék az, ami volt, hogy Hoffmann Edithnek a Szépművészeti Múzeumban egy gyűjtemény keretei közé kellett visszahúzódnia a közösség kárára. E gondolatokkal jártunk a kiállításon az ő emlékét idéző grafikai teremben és úgy véljük, hogy az ő emlékét szolgáljuk e gondolatok közlésével is. Vayer Lajos MÚZEUMI ÉLET Hoffmann Edith emlékkállítás a Szépművészeti M Múzeumban