Magyar Múzeumok, 1998. 1. szám (Vol. 4.)

KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - Krasznahorkai Kata: Múzeumi lopások Amerikában és Angliában [Folyóiratismertetés]

KÖNYV- ÉS FO­LY­ÓIRATSZ­EMLÉ nak adott vissza könyveket az általa vezetett könyvtárból. A legújabb hírek rovatban egyre szaporodnak a konferenciákról, kiállításokr­ól szóló jelentések, és ugyancsak egyre dagad a restitúció legújabb irodalmának bibliográfiája. A legutolsó, negyedik számot kivéve a magyar tájékoztatás elég sze­rény. Mravik László beszámol a restitúciós adat­bankról, Nagy László (Pázmány Péter Tudomány­­egyetem) a sárospataki könyvtár anyagának azo­nosításáról, Fodor István az országjelentésen kí­vül a hazai restitúciós publikációkr­ól tájékoztat. A magyarországi helyzetről írt cikkében Fodor István beszámol a magyar-orosz és a magyar-uk­rán restitúciós tárgyalásokról. Ez utóbbin meg­egyezés született Fettich Nándor 1943-ban írt ki­jevi naplójának ukrán nyelvű kiadásáról. „A jeles magyar régészt a németek Kijevbe vezényelték, hogy a kijevi múzeumok gyűjteményeire felügyel­jen. Kijevi tartózkodásának idején Fettich minden tőle telhetőt megtett, hogy ezeket a gyűjteménye­ket a németek ne vigyék ki Kijevből. “ (Fodor I.) Úgy gondolom, hogy ez a napló nagy érdeklő­désre tarthat számot a magyar olvasók körében is. Nemzetközi megítélésünket is kedvezően be­folyásolná, restitúciós tárgyalási pozíciónkat pe­dig erősítené, ha a napló ismertté válna nemzet­közi körökben is. A negyedik szám különlegessége, hogy külön fejezetet szentel az új orosz restitúciós törvény­nek. Közli a törvény szövegét, mellékelve hét - különböző nemzetiségű - jogászprofesszor kom­mentárját, köztük a magyar dr. Gehér Józsefét. A folyóirat népszerűsége és olvasottsága egyre nő, gyarapszik a szerzők száma. Oroszországban­­ és Ukrajnában orosz illetve ukrán nyelven is kiad­ják. A lapot díjtalanul, de csak korlátozott szám­ban terjesztik. Elérhető az Interneten is. Jelentő­ségét nem lehet elég nagyra értékelni. Talán ten­nünk kellene valamit, hogy minél szélesebb kör­ben eljuthasson a magyar nyelven olvasókhoz is. Mihály Mária Múzeumi lopások Amerikában és Angliában Az évszázad lopásaként számon tartott bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeum-beli lopás óta, ahol 1990-ben régi mesterek művei tűntek el, az amerikai múzeumok felülvizsgálták és részben felújították biztonsági berendezéseiket. Két álar­cos tolvaj az őröket megkötözve 300 millió dollár értékben vitt el Rembrandt, Vermeer, Flinck és Manet festményeket, ill. Degas és Rembrandt raj­zait. A tettesek elvitték azt a kazettát, ami betö­résüket rögzítette, és a biztonsági berendezés ismeretében megakadályozták az őröket a rend­őrséget riasztó „pánik“ gomb megnyomásában. Az 5 millió dolláros jutalom és nyomozás ellené­re sem sikerült a tettesek nyomára jutni. Hasonló eset történt a montreali Museum of Fine Arts-ban, ahol a tetőjavítás miatt kikapcsol­ták a riasztót, így a tettesek a tetőablakon ke­resztül könnyedén bejuthatta. Id. Peter Brueghel, Rembrandt, Rubens, Piazzetta, Delacroix, Gains­borough, Daumier, Corot, Courbet és Millet mű­veit vitték el. Mai napig egyiket sem találták meg. Az elmúlt évtizedben azonban alig pár na­gyobb lopás történt. Steve Keller, a téma specia­listája szerint, az utóbbi időben inkább Európában történtek hasonló esetek, mivel túl sok a határ és sok a kisebb intézet, galéria, ahol nincs lehetőség megfelelő biztonsági rendszer beszerelésére. Mindenesetre a múzeumok mindig is vonzani fogják a tolvajokat, ugyanis nyolc bejelentett eset közül egy biztosan múzeumokat érint. Keller sze­rint a tettesek a legmagasabb szintű technológi­ával rendelkeznek, minek következtében az utób­bi időben a betörést megakadályozó berendezé­sek technikai színvonala is hihetetlen gyorsan fejlődik, pl. kisebb, hatékonyabb kamerákkal ill. infravörös függönyökkel próbálják megakadá­lyozni az ilyen eseteket. A másik komoly probléma, hogy ha a múzeum fenntartási költségei nőnek, nem a muzeológu­soknak mondanak fel, hanem a biztonsági őrök­nek és megpróbálják kamerákkal helyettesíteni őket. Ez az egyik oka annak, hogy elsősorban a kisebb múzeumok számítanak könnyű prédának, a területhez képest kevés őr miatt, így például a Smithsonian Institution 16 múzeumában, ahol megfelelő az őrök száma, az elmúlt húsz évben egyszer sem fordult elő nagyobb lopás. Az USA-ban létrehozott Eltűnt Műtárgyak Nyil­vántartása szerint 1991 és 1996 között 9000 mű­tárgyból 700 amerikai múzeumokból tűnt el. A számok azonban megtévesztők lehetnek, mivel a múzeumok nem mindig jelentik be a hiányt. En­nek több oka lehet. Az egyik, hogy a kedvezőtlen sajtó elveheti a kedvét az ajándékozni kívánók­nak, a másik, egy ezzel szorosan összefüggő probléma, hogy a múzeum hírneve, presztízse ke­rülhet veszélybe, így például 1989-ben, mikor a Museum of Modern Art egy Andy Warhol­­retrospektív kiállítást készített elő, 45 rajz tűnt el, de a rendőrségi bejelentés helyett egy 1 091 000 dolláros csekkel simították el az ügyet. Az utóbbi időben egyre inkább az a vélemény kerül előtérbe, hogy a múzeumi lopások nyilvánosságra hozatala elősegíti az esetleges nyomozást. Nincs azonban bevett módja az ilyen típusú jelentéseknek, általá­ban a helyi rendőrséget és az Eltűnt Műtárgyak Nyilvántartását értesítik. A szövetségi jogot 1994-ben a Gardner-ügy kapcsán kiegészítették a Különösen Értékes Mű­tárgy fogalmával, ami száz évesnél idősebb vagy­ 100 000 dollárt meghaladó érték esetén különö­sen súlyos büntetést von maga után: 10 évig ter­jedő börtönbüntetést illetve pénzbírságot. Az FBI műtárgylopással foglalkozó programjának veze­tője, Richard Sylvest szerint nem lehet pontosan meghatározni, milyen százalékban történnek lopások múzeumokból, mivel az FBI erről nem készít külön felmérést. Egy esetleges jutalom ki­tűzése nagyban elősegítheti a nyomozást, mivel a biztosítók a megtalálónak éppen annyit fizet­nek, mint egy magánnyomozónak. Az ilyen ese­tek azonban igen ritkák. Az USA egy­ik legnagyobb műtárgy biztosítója, a S­lantington egyik szakértőjének véleménye sze­rint semmi komolyabb lopás nem történt az el­múlt öt évben, a múzeumok biztonsági berende­zése pedig egyre jobb. A biztosítás összege sok­kal kevesebb, mint egyéb területeken, mivel vi­szonylag kis kockázattal jár. A szakértő szerint a lopott műtárgyakat nem külföldre viszik eladni, mert a legnagyobb üzlet visszavásároltatni azo­kat a biztosító céggel vagy a múzeummal. Az Eltűnt Műtárgyak Nyilvántartásának adatai azon­ban azt mutatják, hogy­ 1000 műtárgyból 20% külföldről került elő. Az angliai helyzet korántsem ilyen biztató. He­ves vita bontakozott ki akörül, hogy nyilvánosság­ra kell-e hozni a múzeumi lopásokat. Tavaly a lon­doni British Múzeumból négy rendkívül értékes tárgyat loptak el (két XVI. századi perzsa bőrköté­sű könyvet, egy XVII. századi japán kakiemon szobrot ill. egy XVII. századi gyöngyház berakásos fiókos szekrényt) 110 000 font értékben. Az ügy­ről két híradás jelent meg, azonban a tárgyak ér­tékét és azt, hogy nemzeti gyűjteményből szár­maznak, egyik sem említette. Részletek csak az 1997 áprilisi Sunday Times-ban jelentek meg. A múzeum munkatársa szerint önkéntesen ugyan nem juttatnak el ilyen jellegű információt a sajtó­hoz, kérdésekre azonban szívesen feleltek volna. Az Art Newspaper cikke arra világít rá, hogy tíz olyan esetben, mikor a lopás megfelelő publi­citást kapott, hetet sikerült felderíteni. Nyolc olyan esetből azonban, ahol a sajtót nem vonták be, mindössze egyet. 1993 júliusában római ér­mék és görög ékszerek tűntek el a British Múze­umból 250 000 font értékben. A múzeum fölött keringő rendőrségi helikopter felhívta a sajtó fi­gyelmét, a lopás részletei hamar nyilvánosságra kerültek, és a média behatóan foglalkozott az üggyel. Három nap múlva a tettest egy második lopási kísérletnél kapták el, és az előző eset so­rán eltűnt tárgyak nagy részét megtalálták. Ha ez így van, miért nem kerülnek nyilvános­ságra ezek az ügyek? A múzeumok gyakran attól félnek, hogy az ilyen típusú publicitás azt a be­nyomást keltheti, hogy a múzeum könnyű préda. Fontosabb ennél a reputáció esetleges elveszté­se, amit egy nemzeti értékeket őrző intézmény nem engedhet meg magának. Az Art Newspaper No. 73, 1997 szeptemberi száma nyomán összeállította Krasznahorkai Kata 59

Next