Magyar Múzeumok, 1998. 1. szám (Vol. 4.)
KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - Krasznahorkai Kata: Múzeumi lopások Amerikában és Angliában [Folyóiratismertetés]
KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLÉ nak adott vissza könyveket az általa vezetett könyvtárból. A legújabb hírek rovatban egyre szaporodnak a konferenciákról, kiállításokról szóló jelentések, és ugyancsak egyre dagad a restitúció legújabb irodalmának bibliográfiája. A legutolsó, negyedik számot kivéve a magyar tájékoztatás elég szerény. Mravik László beszámol a restitúciós adatbankról, Nagy László (Pázmány Péter Tudományegyetem) a sárospataki könyvtár anyagának azonosításáról, Fodor István az országjelentésen kívül a hazai restitúciós publikációkról tájékoztat. A magyarországi helyzetről írt cikkében Fodor István beszámol a magyar-orosz és a magyar-ukrán restitúciós tárgyalásokról. Ez utóbbin megegyezés született Fettich Nándor 1943-ban írt kijevi naplójának ukrán nyelvű kiadásáról. „A jeles magyar régészt a németek Kijevbe vezényelték, hogy a kijevi múzeumok gyűjteményeire felügyeljen. Kijevi tartózkodásának idején Fettich minden tőle telhetőt megtett, hogy ezeket a gyűjteményeket a németek ne vigyék ki Kijevből. “ (Fodor I.) Úgy gondolom, hogy ez a napló nagy érdeklődésre tarthat számot a magyar olvasók körében is. Nemzetközi megítélésünket is kedvezően befolyásolná, restitúciós tárgyalási pozíciónkat pedig erősítené, ha a napló ismertté válna nemzetközi körökben is. A negyedik szám különlegessége, hogy külön fejezetet szentel az új orosz restitúciós törvénynek. Közli a törvény szövegét, mellékelve hét - különböző nemzetiségű - jogászprofesszor kommentárját, köztük a magyar dr. Gehér Józsefét. A folyóirat népszerűsége és olvasottsága egyre nő, gyarapszik a szerzők száma. Oroszországban és Ukrajnában orosz illetve ukrán nyelven is kiadják. A lapot díjtalanul, de csak korlátozott számban terjesztik. Elérhető az Interneten is. Jelentőségét nem lehet elég nagyra értékelni. Talán tennünk kellene valamit, hogy minél szélesebb körben eljuthasson a magyar nyelven olvasókhoz is. Mihály Mária Múzeumi lopások Amerikában és Angliában Az évszázad lopásaként számon tartott bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeum-beli lopás óta, ahol 1990-ben régi mesterek művei tűntek el, az amerikai múzeumok felülvizsgálták és részben felújították biztonsági berendezéseiket. Két álarcos tolvaj az őröket megkötözve 300 millió dollár értékben vitt el Rembrandt, Vermeer, Flinck és Manet festményeket, ill. Degas és Rembrandt rajzait. A tettesek elvitték azt a kazettát, ami betörésüket rögzítette, és a biztonsági berendezés ismeretében megakadályozták az őröket a rendőrséget riasztó „pánik“ gomb megnyomásában. Az 5 millió dolláros jutalom és nyomozás ellenére sem sikerült a tettesek nyomára jutni. Hasonló eset történt a montreali Museum of Fine Arts-ban, ahol a tetőjavítás miatt kikapcsolták a riasztót, így a tettesek a tetőablakon keresztül könnyedén bejuthatta. Id. Peter Brueghel, Rembrandt, Rubens, Piazzetta, Delacroix, Gainsborough, Daumier, Corot, Courbet és Millet műveit vitték el. Mai napig egyiket sem találták meg. Az elmúlt évtizedben azonban alig pár nagyobb lopás történt. Steve Keller, a téma specialistája szerint, az utóbbi időben inkább Európában történtek hasonló esetek, mivel túl sok a határ és sok a kisebb intézet, galéria, ahol nincs lehetőség megfelelő biztonsági rendszer beszerelésére. Mindenesetre a múzeumok mindig is vonzani fogják a tolvajokat, ugyanis nyolc bejelentett eset közül egy biztosan múzeumokat érint. Keller szerint a tettesek a legmagasabb szintű technológiával rendelkeznek, minek következtében az utóbbi időben a betörést megakadályozó berendezések technikai színvonala is hihetetlen gyorsan fejlődik, pl. kisebb, hatékonyabb kamerákkal ill. infravörös függönyökkel próbálják megakadályozni az ilyen eseteket. A másik komoly probléma, hogy ha a múzeum fenntartási költségei nőnek, nem a muzeológusoknak mondanak fel, hanem a biztonsági őröknek és megpróbálják kamerákkal helyettesíteni őket. Ez az egyik oka annak, hogy elsősorban a kisebb múzeumok számítanak könnyű prédának, a területhez képest kevés őr miatt, így például a Smithsonian Institution 16 múzeumában, ahol megfelelő az őrök száma, az elmúlt húsz évben egyszer sem fordult elő nagyobb lopás. Az USA-ban létrehozott Eltűnt Műtárgyak Nyilvántartása szerint 1991 és 1996 között 9000 műtárgyból 700 amerikai múzeumokból tűnt el. A számok azonban megtévesztők lehetnek, mivel a múzeumok nem mindig jelentik be a hiányt. Ennek több oka lehet. Az egyik, hogy a kedvezőtlen sajtó elveheti a kedvét az ajándékozni kívánóknak, a másik, egy ezzel szorosan összefüggő probléma, hogy a múzeum hírneve, presztízse kerülhet veszélybe, így például 1989-ben, mikor a Museum of Modern Art egy Andy Warholretrospektív kiállítást készített elő, 45 rajz tűnt el, de a rendőrségi bejelentés helyett egy 1 091 000 dolláros csekkel simították el az ügyet. Az utóbbi időben egyre inkább az a vélemény kerül előtérbe, hogy a múzeumi lopások nyilvánosságra hozatala elősegíti az esetleges nyomozást. Nincs azonban bevett módja az ilyen típusú jelentéseknek, általában a helyi rendőrséget és az Eltűnt Műtárgyak Nyilvántartását értesítik. A szövetségi jogot 1994-ben a Gardner-ügy kapcsán kiegészítették a Különösen Értékes Műtárgy fogalmával, ami száz évesnél idősebb vagy 100 000 dollárt meghaladó érték esetén különösen súlyos büntetést von maga után: 10 évig terjedő börtönbüntetést illetve pénzbírságot. Az FBI műtárgylopással foglalkozó programjának vezetője, Richard Sylvest szerint nem lehet pontosan meghatározni, milyen százalékban történnek lopások múzeumokból, mivel az FBI erről nem készít külön felmérést. Egy esetleges jutalom kitűzése nagyban elősegítheti a nyomozást, mivel a biztosítók a megtalálónak éppen annyit fizetnek, mint egy magánnyomozónak. Az ilyen esetek azonban igen ritkák. Az USA egyik legnagyobb műtárgy biztosítója, a Slantington egyik szakértőjének véleménye szerint semmi komolyabb lopás nem történt az elmúlt öt évben, a múzeumok biztonsági berendezése pedig egyre jobb. A biztosítás összege sokkal kevesebb, mint egyéb területeken, mivel viszonylag kis kockázattal jár. A szakértő szerint a lopott műtárgyakat nem külföldre viszik eladni, mert a legnagyobb üzlet visszavásároltatni azokat a biztosító céggel vagy a múzeummal. Az Eltűnt Műtárgyak Nyilvántartásának adatai azonban azt mutatják, hogy 1000 műtárgyból 20% külföldről került elő. Az angliai helyzet korántsem ilyen biztató. Heves vita bontakozott ki akörül, hogy nyilvánosságra kell-e hozni a múzeumi lopásokat. Tavaly a londoni British Múzeumból négy rendkívül értékes tárgyat loptak el (két XVI. századi perzsa bőrkötésű könyvet, egy XVII. századi japán kakiemon szobrot ill. egy XVII. századi gyöngyház berakásos fiókos szekrényt) 110 000 font értékben. Az ügyről két híradás jelent meg, azonban a tárgyak értékét és azt, hogy nemzeti gyűjteményből származnak, egyik sem említette. Részletek csak az 1997 áprilisi Sunday Times-ban jelentek meg. A múzeum munkatársa szerint önkéntesen ugyan nem juttatnak el ilyen jellegű információt a sajtóhoz, kérdésekre azonban szívesen feleltek volna. Az Art Newspaper cikke arra világít rá, hogy tíz olyan esetben, mikor a lopás megfelelő publicitást kapott, hetet sikerült felderíteni. Nyolc olyan esetből azonban, ahol a sajtót nem vonták be, mindössze egyet. 1993 júliusában római érmék és görög ékszerek tűntek el a British Múzeumból 250 000 font értékben. A múzeum fölött keringő rendőrségi helikopter felhívta a sajtó figyelmét, a lopás részletei hamar nyilvánosságra kerültek, és a média behatóan foglalkozott az üggyel. Három nap múlva a tettest egy második lopási kísérletnél kapták el, és az előző eset során eltűnt tárgyak nagy részét megtalálták. Ha ez így van, miért nem kerülnek nyilvánosságra ezek az ügyek? A múzeumok gyakran attól félnek, hogy az ilyen típusú publicitás azt a benyomást keltheti, hogy a múzeum könnyű préda. Fontosabb ennél a reputáció esetleges elvesztése, amit egy nemzeti értékeket őrző intézmény nem engedhet meg magának. Az Art Newspaper No. 73, 1997 szeptemberi száma nyomán összeállította Krasznahorkai Kata 59