Magyar Múzeumok, 2006. 1. szám (Vol. 12.)
KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE - Gajdó Tamás: Magyar színháztörténet [Könyvismertetés]
60 Magyar színháztörténet Gajdó Tamás Másfél évtizede jelent meg a Magyar színháztörténet első kötete, mely a kezdetektől 1873-ig tárgyalta a hazai színházművészet kialakulását. A második, jóval vaskosabb mű az 1873-1920 közötti évtizedekkel foglalkozott, és 2001-ben került az érdeklődők kezébe. A munka folytatódott, és elkészült a tudományos kézikönyv-sorozat harmadik része, mely az 1920-1949 közötti három évtized magyar színháztörténetét dolgozza fel. Az új vállalkozást Bécsy Tamás vezetésével a Veszprémi Egyetem Színháztudományi Tanszéke irányította. Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára valamint az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet elkészítette e korszak bibliográfiáját és ikonográfiáját - némileg pótolva a tudományterület hiányosságait. A nagyszabású kutatási terv megvalósítását a Nemzeti Kutatási Technológiai Hivatal tette lehetővé. A főszerkesztőknek az volt a célja, hogy az 1920-tól 1949-ig szóló összefoglalás az előző részek szemléletéhez igazodjon, kövesse azok szerkezeti felépítését, így elsősorban azokra a szerzőkre támaszkodtak, akik már korábban részt vettek a munkában. A kézikönyvsorozat új kötetének első két fejezete - Kékesi Kun Árpád és Fuchs Lívia munkája - bemutatja az európai színházművészeti és táncművészeti törekvéseket, történeti mércét kínálva a hazai színi kultúra értékeléséhez. A hazai színházelmélet és színháztudomány történetének ismertetését Bécsy Tamás és Székely György folytatja. Új megközelítésben, önálló fejezetben Szabó István foglalkozik e művészet „nem-esztétikai”, de nem kevésbé fontos oldalával: a színház fenntartásával és finanszírozásával. Az 1939 utáni politikai helyzetben bevezetett adminisztratív intézkedéseikről, a színművészeti kamara működéséről szól Borsos Zsuzsanna tanulmánya. A kötet intézménytörténeti részében Székely György, illetve Tallián Tibor és Fuchs Lívia a két nagy állami intézmény, a Nemzeti Színház és az Operaház törekvéseit foglalja össze. Ebben az időszakban a Nemzeti Színházat két európai látókörű tájékozott vezető: Hevesi Sándor és Németh Antal irányította. Hevesi magas színvonalú dramaturgiai tudásával, Németh a teatralitás iránti érzékenységével és sokoldalúságával tartotta a magyar kultúra élvonalában a színházművészetet. Az Operaház élén Radnai Miklós és Márkus László nagyszerű rendezőkből, szcenikusokból és énekesekből nemzetközi színvonalú, kiváló együttest alakított ki. A fővárosi magánszínházak világába Alpár Ágnes, Borsos Zsuzsanna, Gajdó Tamás, Galgovics Tamás, Huber Beáta, Molnár Klára és Székely György kalauzol. Az első világháború előtt megalapított intézmények folyamatosan működtek, így a stílusteremtő, polgári eszményeket ápoló Vígszínház; a modern színjátszással - általában Bárdos Artúr vezetésével - újra meg újra megpróbálkozó Belvárosi Színház; a különféle színjátéktípusok között ingadozó Magyar Színház és a zenés műfajokat bemutató Városi Színház. A Király Színház változó szerencsével vívta harcát az 1922-ben alapított Fővárosi Operettszínházzal. A kíméletlen versenyben végül a patinás intézmény maradt alul, s 1936- ban bezárta kapuit. Jellegzetes műfajjá nőtte ki magát Pesten a kabaréművészet; a színvonalas szórakoztatás mellett irodalmi és zenei értékeket is teremtett . A külvárosi és peremvárosi színházak inkább nyári előadásaikkal kerültek a publikum érdeklődésének középpontjába, neves művészeknek biztosítva megélhetést. Újdonsága a kötetnek, hogy - Jákfalvi Magdolna, Böhm Edit és Lenkei Júlia jóvoltából - a hazai avantgárd kezdeményezéseket beillesztette a magyar színháztörténet folyamatába. Az 1920-30-as években dolgozó alkotók - például Palasovszky Ödön, Hont Ferenc, Madzsar Alice, Róna Magda - a tánc- és mozdulatművészet eszközeit is felhasználva olyan alkotásokat vittek színre, melyek túlléptek a verbális színjátékon. A bábművészek is bekapcsolódtak a művészi kísérletezésekbe; e törekvésekről Balogh Géza számol be. Az 1930-as, 1940-es években a vidéki színházi életben az volt a legfontosabb kérdés, hogyan lehet a színésztársadalom életben maradását biztosítani. Művészi kérdésekkel csak ritkán foglalkoztak - derül ki Gajdó Tamás tanulmányából. A határon túli magyar nyelvű színjátszás és az emigráció színházi törekvéseit Enyedi Sándor, Gerold László és Bodó Ibolya foglalja össze. A második világháború és a holokauszt borzalmai után némi megnyugvást és reménykedést hoztak az 1945-ös év első hónapjai. Ám a színházaknak is alkalmazkodniuk kellett a megváltozott viszonyokhoz. A nehézségeken a hatalmi igényekkel fellépő Magyar Színészek Szabad Szakszervezete sem tudott úrrá lenni. Sorra mentek csődbe a fővárosi és vidéki színházigazgatók. A színházakat 1949-ben államosították. A művészek mégsem veszteségnek minősítették a változást, hiszen ettől az alapvető átszervezéstől biztos megélhetést vártak. „Óhatatlan a kérdés: mikor és hogyan folytatódik a sorozat?” - tette fel a legizgatóbb kérdést a mű bevezetőjében Székely György Majd így folytatta: „Olyan négy évtized következett ezután, melynek köztörténetét még csak most kezdik - sok nehézség árán - feldolgozni. A rendelkezésre álló gazdag anyag jórészt feltáratlan, rendezetlen. Adattárakra, kismonográfiákra, módszertani tanulmányokra lesz ahhoz szükség, hogy jövendő színháztörténetünk megközelítően hiteles képet tudjon rajzolni az 1949-től 1989-ig tartó időszakról. Az intézményrendszer ebben a korszakban lényegében változatlan maradt; az új szintézis összeállítóinak a színházi szakma belső életéről és értékeiről kell beszámolnia, a műsorpolitikáról, a művészi törekvésekről, a stíluskorszakokról, a kortárs külföldi színházi élet legváltozatosabb irányzataihoz való nehézkes, mert megnehezített, igazodási kísérletekről, az összeurópai változásokban való tájékozódásról - egyszóval színházművészetünk sorsáról. Mindez azonban valószínűleg már egy másik, új történészi nemzedék szép feladata és kötelessége lesz.” (Magyar színháztörténet 1920-1949. Főszerkesztő Bécsy Tamás és Székely György. Szerkesztő: Gajdó Tamás. Magyar Könyvklub, Budapest, 2005.)