Magyar Múzeumok, 2007. 4. szám (Vol. 13.)
2007 / 4. szám - MŰHELY - Pávai István: Kodály Zoltán és a magyar múzeumok
Műhely Kodály Zoltán és a magyar múzeumok Pávai István Kodály Zoltán életművére meghatározó hatással volt a népzene megismerése. Legfontosabb célként a népzenének a nemzeti kultúrába való beépítését tűzte ki. Ezen dolgozott évtizedekig zeneszerzőként, tudósként és pedagógusként egyaránt. Az igazi népzenével való ismerkedése a Néprajzi Múzeum fonogramgyűjteményében kezdődött. Érdemes hosszabban idéznünk idevonatkozó, nemcsak adatokat, hanem érzelmi hozzáállását is híven tükröző visszaemlékezéséből: „A millennium idején két hétig Budapesten lehettem. Legnagyobb benyomásom a kiállítási falu volt. Egy sor ház, különböző vidékek viseletébe öltözött alakokkal, teljes felszereléssel. Jártam én azelőtt is falun, de a mi vidékünkön olyan gyönyörű népviselet, hímzés, fazekasáru nem volt látható. Örök kár, hogy nem hagyták meg azt a falut állandó kiállításnak. Alapja lehetett volna egy magyar Skansennek. Egyik házban egy fali tábla vonta magára figyelmemet. Fehér László balladája volt, vagy egy tucat különféle dallammal, gyűjtötte Vikár Béla. Ott olvastam ezt a nevet először. Akkor még a nagy zene tanulmánya és a zeneszerzés annyira elfoglalt, hogy csak mellékesen foglalkoztam népdalokkal. De úgy 6-7 év múlva, mikor disszertáció-témán kezdtem gondolkodni s a magyar népdalok minden megjelent gyűjteményét már átnéztem, eszembe jutott az a tábla, és fölkerestem Vikár Bélát 1903 őszén. Nem kellett messze mennem, mert a Csillag utcai Eötvös Kollégiummal szemközt lakott, ott volt a Néprajzi Múzeum is, a hengerekkel. Mikor jelentkeztem nála, mint kezdő diák, kinek munkájához szükséges megismerni az ő gyűjteményét, kissé bizalmatlanul fogadott. Azt hitte, új elméletet akarok gyártani a magyar zenéről, ami akkoriban divatozott. Megnyugtattam, nem elmélettel foglalkozom, zeneszerzőnek készülök, ehhez is, de tudományos céllal is, tüzetesen meg akarom ismerni a népdal élő formáját, mert amit kiadványokban találtam, nem elégít ki, s magam is gyűjteni szándékozom. Lassan fölengedett, eljött velem a múzeum kis udvari szobájába, ott voltak felraktározva a hengerei, s egy rossz kis zongora alig hogy elfért. Kérdem, minek a zongora? »Hát Kereszty Istvánnak kell, ő dolgozik itt a hengerek lejegyzésén.« Megmutatta a fonográfkezelését, majd magamra hagyott. Abban a kis sötét udvari szobában sok boldog órát töltöttem. Felváltva játszottam fonográfon a népdalokat és zongorán a hatásuk alatt készülő szerzeményeimet. /.../ Lejegyezni csak néhányat jegyeztem le magamnak. Kereszty bácsi, a Múzeumi Könyvtár őre volt megbízva a lejegyzéssel, hengerenként 1 korona díjért. Ez fejedelmi díjazás lett volna egy diáknak. De nem akarhattam Kereszty bácsi kenyerét elvenni. Mindnyájan szerettük, mert a Múzeumi Könyvtárban rendkívül előzékenyen járt kezünkre ottani kutatásainkban, így hát lejegyzéssel nem foglalkoztam, bár Kereszty lejegyzései elég vázlatosak voltak. Helyettük ma Bartók lejegyzései vannak a múzeumban, akkor készültek, mikor a 20-as években a Néprajzi Múzeumba volt beosztva szolgálattételre, tanítás helyett”. Kodálynak egy feljegyzéséből kiderül, hogy később is szeretett volna a múzeumban dolgozni, de a magyar népzene sokoldalú feltárásának munkáját mindenképpen meg akarta osztani Bartókkal, mégpedig úgy, hogy a Bartók által kevésbé preferált területeket fedje le. „Félreállni, mindenütt helyet adni neki” - fogalmazta meg saját maga számára, egyaránt ismerve Bartók képességeit és érzékenységét. Mivel „senki se vállalta a nyomtatott és kéziratos anyag átnézését”, ezzel a munkával Kodály kezdett foglalkozni, s Bartóknak jutott a múzeumi fonográfos lejegyzőmunka. Bartók 1918 őszétől dolgozott a Néprajzi Múzeumban, s bár szerződése öt évre szólt, 1920- ban fölmentették. Ezzel kapcsolatban Kodály megjegyzi: „Bátky. Nem akarta Bartókot, mert V. fizetési osztálya nem lehet egy VI. (fizetési osztályban levő) igazgató alárendeltje”. 1913-ban került közreadásra az Ethnographiában Az új egyetemes népdalgyűjtemény tervezete, amely a magyar népzenegyűjtések kritikai összkiadását szorgalmazta. A publikáció szövegét Kodály fogalmazta, Bartók és Kodály együttes aláírásával jelent meg. Az összkiadásba saját gyűjtéseik mellett a korábban rögzített múzeumi népzenei anyag bevonását is szükségesnek tartották: „a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya szíves beleegyezésével Vikár Béla fonográfon fölvett, mintegy 1500 dallamával gazdagíthatjuk a gyűjteményt, amely így összesen öt-hatezerre szaporodna. Ez a szám bizonyos relatív teljességet jelent, mert alig van fontosabb vidéke az országnak, mely néhány dallammal ne szerepelne"." Kodály Zoltán és Lajtha László a Pátria-felvételek készítése idején Zoltán Kodály and László Lajta during period of the Pátria-recordings